Az, hogy a varjaknak valamiféle különleges kapcsolata van a halállal, régóta tudni. A különösen intelligens madárfaj példányait már számtalan alkalommal megfigyelték, amint elhullt fajtársuk teteme mellett összeverődve kárognak. Az ilyesmibe pedig az ember könnyedén belelátja, hogy éppen gyászolnak.

De hogy mi történik pontosan ekkor, és hogy a varjak mennyit értenek meg a halálból? Erről nem nagyon lehetett sokat tudni mindeddig.

Most ennek megértésében segíthet egy kicsit a Washington Egyetem kutatója, Kaeli N. Swift, aki hosszabb időn keresztül figyelte a varjakat, és próbált rájönni ennek a rejtélynek a megoldására. Kutatótársaival arra voltak kíváncsiak, hogy egy varjú halála valóban összerántja-e a varjúközösséget, és ha igen, akkor mi célból verődnek így össze.

A kísérlet úgy nézett ki, hogy Swift Seattle egyik parkjába kezdett el mindennap táplálékot hordani, mindaddig, amíg a varjak meg nem szokták, és el nem kezdtek rendszeresen felbukkanni ott. Amikor ez kialakult, a kutatásban résztvevő önkéntesek egy kitömött varjú tetemével jelentek meg ott, hogy megnézzék, hogyan reagálnak a madarak.

És azt tapasztalták, hogy minden alkalommal a varjak megtámadták a tetemet hozó embert. Swift elmondása szerint nagyon hálás az önkénteseinek, hogy ennek ellenére nem hagytak fel a kísérlettel., a varjak támadása ugyanis kifejezetten ijesztő élmény tud lenni. Viszont amikor az önkéntesek egy döglött galambbal jelentek meg, a varjúcsoport csak az esetek negyven százalékában támadt rá az emberre. Amikor pedig üres kézzel állítottak oda, egyszerűen csak odébbálltak, amikor pedig az ember elment, visszatértek a táplálékhoz.

Ezután további kísérletek következtek arról, hogy a döglött varjú látványa pontosan milyen hatással van az élőkre. Mivel a varjak képesek arcuk alapján megkülönbözteti az egyes embereket, minden önkéntes ugyanolyan arcmaszkot kapott, hogy egyazon embernek tűnjenek mindig. Swift a New York Timesnak arról mesélt, hogy okozott némi fennforgást, hogy a városi parkban rendszeresen furcsa, maszkos emberek mászkáltak meg álldogáltak jegyzettömbbel, volt, aki a rendőröket akart hívni rájuk, de a varjak megtévesztéséhez szükség volt erre a trükkre.

A kísérlet mindenesetre ment előre, és hat héttel később az ugyanolyan maszkos embert már akkor is sokkal gyakrabban támadták a varjak, amikor üres kézzel érkezett. A más maszkkal érkező emberre viszont jellemzően nem támadtak. De más jele is volt annak, hogy a halott varjak mély nyomokat hagynak az élőkben. Ha a varjak egy halott társukat látták az egyik önkéntesnél, másnap sokkal lassabban tűntek fel a táplálékért. A döglött galamb látványának nem volt ilyen hatása.

Hasonló kísérletet végzett már évekkel korábban Swift témavezetője, John Marzluff is, aki szintén egy bizonyos arcmaszkot viselve csalt csapdába és támadt rá a madarakra. A varjak pedig megjegyezték a maszkot, és a következő öt évben jóval támadóbban léptek fel a maszkot viselő emberrel szemben, ha az felbukkant a környéken.

Swift és Marzluff közös tanulmánya az Animal Behavior novemberi számában jelenik meg. Ebben arról írnak, hogy a varjak kifejezetten felfigyelnek halott társaikra, elsősorban azért, mert mindezt saját biztonságuk érdekében fontos információforrásnak tekintik. A másik varjú halálesetéből következtetni lehet arra, mi jelenthet veszélyforrást a környéken, mire kell figyelni, hogy épségben maradhassanak. A tetem körüli károgás pedig arra szolgálhat a kutatók szerint, hogy ezt az információt átadják egymásnak a madarak.

Nem a varjú az egyetlen állat persze, aminek van fogalma a halálról. Ilyesmit megfigyeltek már az elefántok, a csimpánzok és a delfinek között is. Az viszont, hogy madaraknál bukkanjon fel ez a fajta felismerés, némileg meglepőbb dolog. Még ha pontosan lehet is tudni, hogy a varjak intelligenciája sok szempontból a főemlősökével vetekszik. (Daily Mail/New York Times)