Elvesztettük őket?

Ez a szó, hogy gyermekszegénység, sokak számára nem töltődik meg tartalommal. Nem fut át borzongás a szó hallatán azokon, akik csak távolról ismerik. Sokan úgy vélik, szülői felelősség kérdése az egész. És semmiképp sem érint másokat, mások felelősségét. Igen, ez jó mentség....

"Minek szül az, aki nem tudja eltartani?" vagy "Miért felelne más gyerekéért bárki?"

Messziről könnyű ilyeneket mondani. Messziről nem kell megérteni a probléma bonyolultságát.

Közelről azonban leomlanak a sztereotípákból emelt falak.

Emlékszem, mikor először bementem egy tanítványom családjának a házába, ahol a villany a szomszédból jött egy hosszabbítón, a vizet az utcai kútról ötliteres mosószeres flakonban hordták, ahol az összes berendezés vetetlen ágyakból állt, és a főzésre és fűtésre egyaránt használt kályhából, és egy polcból, ahol az elmaradhatatlan tv mellett a népes család összes ruha-edény- és tisztálkodó holmija elfért, sokkolt a látvány.

Ahogy ott álltam, az jutott az eszembe: mit akarunk mi ezektől a gyerekektől az iskolában? Mit akarunk a Pitagorasz-tétellel, meg a feketeszén kitermeléssel, vagy az ipari forradalommal?

Hogy várhatjuk el tőlük a csillogó szemű, érdeklődő figyelmet? Hol készülhetne itt, ahol az elemi életfeltételek is hiányoznak, házi feladat?

Hogy körvonalazódhat itt bármilyen, a jelenlegi helyzettől eltérő jövő?

Aztán, éveken át próbáltam értelmezni a „miérteket”. Olyan fogalmakat kellett megértenem, mint az átörökített nyomorúság, a tanult tehetetlenség, és ez a furcsa, ellentmondásokkal teli 21.századi nyomor, amiben jól megfér egymás mellett a 19.századi túlélési technika, és a fogyasztói társadalom hatásaként a parabola-antenna, vagy a mobiltelefon. Megtapasztaltam, hogyan nullázódik le pillanatok alatt az iskola pozitív hatása a lakókörnyezetben, és azt is, hogyan betonozza be őket még jobban az esélykiegyenlítéstől egyre távolabb kerülő oktatás. Próbáltam értelmezni azt a hatásrendszert, ami a gyerekekre hat. Amiben ma nagyon kevés olyan elem van, ami előre vinné őket.

Nem tudom, lesz-e erőnk valaha megtörni ezt az ördögi kört. Ami csak újratermeli a nyomort, és egyre nagyobb létszámban növeli a nélkülözők számát az ország LHH (leghátrányosabb helyzetű) kistérségeiben. Meg tudunk-e valaha küzdeni a generációk óta determinált szerepekkel, a főállású anyaság, a „majd lesz valahogy”, a feketemunka, vagy a kriminalizáció, és a legfrissebb, a közmunka-karrier minden más lehetőségre érzéketlen meghatározottságával?

Oktatási reformok? Közmunka? Prevenció? Szűrővizsgálatok? Felzárkózás? Felzárkóztatás? Telepfelszámolás? Lakhatási programok? Hosszasan lehetne sorolni a próbálkozásokat. De ezek igazából sosem érik el őket. Őket, akik a legmélyebben élnek.

Újra és újra ugyanazokat a köröket járjuk, beszélünk róla, persze nélkülük, hangzatos szlogeneket fogalmazunk meg, statisztikailag igazoljuk a pozitív változást, kampányszövegeket mantrázunk, kategóriákat fogalmazunk újra, de egy dolog nem változik: a mélyszegénységben élők élete.

A mostani nagyszülők generációja már csökkenő tudással és nem megfelelő képességekkel került ki az iskolarendszerből, amit, annak összes viszonyulásával örökítettek tovább a gyermekeiknek. A szülők generációjában mindez tovább csökkent.

Most itt vagyunk, a tanulatlanság és a szegénység bilincsébe zárt tizenhat évesekkel, akik otthon ülve várják a nagykorúságot.

És akik utánuk jönnek, ők is hasonlóak lesznek. Mert nincs, ami megtörje ezt. Elvesztettük őket.

Megoldás? Már nagyon nehéz a kérdés. Azt biztosan látom, hogy a következő generációért kell dolgoznunk a mostanival, a felnőttekkel. Őket már nem tudjuk megváltoztatni, erősebb mindennél a szocializáció, ezzel az iszonyúan összetett problémahalmazzal. De pótolni kell náluk mindazt, amit nem kaptak meg akkor, mikor kellett volna, hogy a gyerekeik más mintát lássanak. Olyat, amiben van erő, kitartás, szabálykövetés, motiváció, felelősség. Be kell vinni ide mindent, ami hiányzik. Ami a gyerekek fejlődéséhez nélkülözhetetlen.

Komplex problémakezelés, egységes hatások, valós munkalehetőség, tolerancia, szolidaritás, közösségfejlesztés. Szép szavak. Jó lenne, ha egyszer a rendszeren belül ténylegesen megjelennének ezek a tartalmak.

Mondjuk a szegregált oktatás, a 16 éves tankötelezettség, vagy a közmunka helyett.

Akkor talán nem lenne ilyen keserű a helyzetjelentés a szegénység elleni küzdelem világnapján tőlem sem.

Van egy fotó, amit pár éve készítettem. Ragyogó szemű kislány, virágokkal az arcán. Akkor 8 éves volt. Boldog, mert az egyik kis akvarelljével épp Lengyelországban nyert, egy nemzetközi gyermekrajzpályázaton. Aki ránéz a fotóra, mosolyogni kezd.

Nekem mindig görcsbe rándul a gyomrom, ha erre a fotóra nézek.... Mert tudom, hogy a kislány 11 évesen prostituálódott, a nyomorúságból, és hiába emeltettük ki, már késő volt. Számomra ő is a szegénység egyik áldozata. Akinek az életét már soha sem lehet visszafordítani erről az útról.

Ha az ember végiggondol egy ilyen kis életet, számtalan beavatkozási pontot talál, ahol megtörhető lett volna a történet. Számtalan felelős állapítható meg, akinek dolga lett volna vele.

Abban, amit gyermekszegénységnek nevezünk, mindannyiunk felelőssége benne van. A félrenézőké, a mindenre bólogatóké, a nemtörődömöké, a döntéseket hozóké, a felelősséghárítóké, a statisztikákat, vagy a híreket torzítóké, a manipulálóké.

Miközben mind egy élhető országról álmodunk, nem tudunk valós elmozdulást előidézni. Talán azért nem, mert bennünk még mindig nem mozdult el valami.

L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője, a Nyomor széle blog szerzője. (Fotó: Igazgyöngy Alapítvány)