• Mióta Magyarország lezárta a határokat, a menekültek és migránsok fő útvonala Horvátországon és Szlovénián át vezet Ausztria felé.
  
• Feszültség itt is van bőven.
  
• Egyre többen beszélnek kerítésről, de közben jól látszik: az emberek elszántsága mit sem csökkent.

Ismerős jelenet fogad a szlovén-horvát határ közelében, Rigoncénél. Amikor odaérünk, több száz menekültet látni egy kordon mögött, közülük sokan kiabálnak a kordont körülálló rendőrök és katonák felé. Az ENSZ-t követelik, és azt, hogy engedjék őket elmenni.

Az idegesebbek dobálnak is valamit a rendőrök felé, mások intenek, hogy hagyják abba. Néhány percre elcsendesednek, aztán valaki megint feltüzeli a hangulatot.

A katonákkal szemben elsőre csak férfiakat látunk. Ez is ismerős lehet: a balhét jellemzően az egyedülálló, fiatal férfiak csinálják, nem a családosok (amellett, hogy egyébként is ők vannak többségben). De hol vannak utóbbiak? Be kell jutni a tömeg mögött lévő nagy fehér sátorba, hogy kiderüljön, mi a helyzet.

Amíg a férfiak kint hőzöngenek a hidegben, a sátor zsúfolásig tele van gyerekekkel és nőkkel, akik sorban állnak a segélyszervezetek ellátásáért. Ezt viszont csak azért láttuk, mert a rendőrök figyelmét elkerülte, hogy beosontunk a segélyszervezetek munkatársai között. Ez sem tart sokáig, a hatóságok távolabb terelnek minket egy szlovén stábbal együtt.

A helyzet tehát bizonyos szempontból emlékeztet arra, amit Röszkén láttunk szeptemberben. Egy kelet-európai országban a határon, egy puszta közepén vagyunk, ahova folyamatosan érkeznek a menekültek és migránsok a határ túloldaláról, és ahonnan több-kevésbé rendszeresen szállítják őket tovább. 

A hidegben könnyen fogy el a türelem

Ez néha gyorsabban megy, néha lassabban, és amikor lassabban, akkor könnyen elfogy a türelem. Bár most éppen elég jól szervezetten zajlottak a dolgok, előfordul, hogy a sokezresre duzzadó tömeg megunja a várakozást, és a kordonokon áttörve egyszerűen továbbmegy, mint a múlt héten a szerb-horvát határon. Az egyre hidegebb időben gyújtott tüzek miatt pedig többször kaptak lángra a menekülttáborok Szlovéniában.

És ugyan most épp egy szervezettebb képet láttunk Szlovéniáról (például már azzal, hogy a röszkei pusztával szemben legalább egy sátrat felállítottak), ahol a rendőrök és a (fenti képen látható) bizarr kinézetű FN F2000-es fegyverekkel felszerelt katonák többé-kevésbé fentartják a rendet, de ez csak pillanatnyi helyzet. 

Gyaloglás helyett szervezett szállítás

Néhány nappal ezelőtt még emberek végtelennek tűnő folyama gyalogolt át Horvátország felől a mezőn Szlovéniába. Ez akár napi 8-10 ezer embert is jelentett. Most már inkább utaztatás van, megérkeznek busszal vagy vonattal Horvátország felől, aztán valamennyi várakozás után viszik őket tovább az osztrák határhoz. És ezekben a napokban inkább öt-hatezer a napi létszám. 

Vagyis a helyzet arra is hasonlít, amikor a magyar-szerb határ lezárása után, de még a magyar-horvát lezárása előtt a magyar hatóságok hetekig csendben szállították az embereket az osztrák határhoz. A kétmilliós Szlovénia pedig nagyon nehezen bírja. Miro Cerar miniszterelnök arról beszélt, ha nem sikerül közös megoldást találni, az EU elkezd szétesni. A nyomás most mindenesetre egyre inkább az osztrák határra nehezedik, ahol csütörtök este már rohamrendőröket is be kellett vetni.

Kisebb, de nem teljesen lényegtelen változás az eddigi helyzethez képest, hogy az utaztatást valamelyest megpróbálják összekötni a regisztrációval. Ugyan már Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke is arról beszél, hogy a dublini rendszeren változtatni kell, egyelőre azért még érvényben van, és elvileg szükség lenne arra, hogy az érkezőket regisztrálják. Itt most azzal próbálkoznak, hogy a vonaton, utazás közben végzik el a regisztrációt, kevesebbet kell várakozni, kevesebb a feszültség.

Sentiljnél, a szlovén-osztrák határon egy nyugalmasabb pillanatban azt láttuk, két sorba állítják az embereket aszerint, hogy van-e “papírja”, vagyis regisztrált-e, vagy nincs, utóbbiaknak pedig azt mondják, ott helyben elvégezhetik.

Csak egy állomás volt Magyarország

Arról kérdezem a sorban várakozó embereket, mit szólnak ahhoz, hogy Magyarország lezárta a határt. Túl heves reakciót senkiből sem vált ki a téma.

• “Hallottam róla. Eddig az volt a legegyszerűbb út, most erre jövünk.”
  
• “Két-hárommal több országon kell keresztülmenni.” 
  
• “A bátyám még Magyarországon utazott keresztül, nekem már itt kell.” 
  
• “Mérgesek voltak az emberek, amikor meghallották. De mit csináljunk, most jövünk erre.”

Ilyen válaszok jönnek sorban, különösebb indulat, vagy akár csak érdeklődés nélkül. Ami végül is logikus. Bár Magyarország néhány hétig a téma főszereplője volt a világsajtóban, a menekültek szempontjából valójában sosem volt több, mint egy köztes állomás, amin át kellett haladni. Ha egyszerűbb volt, akkor egyszerűbb, ha nehezebb, akkor nehezebb, de ennél több jelentősége nem volt az akkor úton lévők szempontjából - ahogy összességében a most úton lévők felől nézve nincs túl sok jelentősége Horvátországnak, vagy éppen Szlovéniának sem.

“Ha mindezt filmen néznénk, egy menekült család szemszögéből, minden néző azért izgulna, hogy célhoz érjenek, akármilyen szabályok áthágásával. Ha meg egy stratégiai játékban kerülnénk ebbe a helyzetbe, ki akarna olyan országot magának, ami minden ellenőrzés nélkül átjárható? (Ha pedig politikusként nézzük ezt az egészet, csak azt kívánhatjuk, hogy minél tovább tartson ez az egész, mert hónapok óta semmi másról nincs szó a sajtóban, és fel sem merül, hogy a közpénzekkel közben mi történik.) “ - írtuk korábban, még a röszkei események idején, ennek logikus folytatása pedig, hogy ami egy magyar politikusnak nagy győzelem, az egy úton lévő szír férfinak csak annyit jelent, hogy hosszabb az út.

Ettől még persze nem lényegtelen, hogy mi történik útközben. Mivel az EU nagyon messze áll attól, hogy megoldást találjon, egyelőre legfeljebb a helyzet kezelésében reménykednek. “Az nem lehet, hogy 2015 Európájában emberek magukra maradjanak, és mezőkön, a fagyban kelljen átvészelniük az éjszakát” - mondta Jean-Claude Juncker bizottsági elnök hétfő hajnalban, a témában tartott csúcstalálkozó után, mert mostanában tényleg egyre többször ez a helyzet.

A legkisebb ellenállás felé

A politikai krízis közben több országban egyre élesebb: a horvát kampány egyik fő témája lett a válság, Ausztria és Németország között feszült vita robbant ki, mert a németeknek elegük lett abból, hogy Ausztria a határra szállítja az embereket, és ott elengedi őket, Angela Merkelt pedig saját szövetségesei fenyegetik. Eközben viszont az út másik végén, Szírában az orosz beavatkozás még súlyosabbá teszi a helyzetet, Törökországon keresztül pedig akár újabb egymillió ember is elindulhat Európa felé.

Lehet tehát, hogy a válság több ország belpolitikáját is felkavarja, és az egyes országok ez alapján is reagálnak, de a kulcskérdés továbbra is az, összességében hogyan reagál Európa. Belátható időn belül nem várható változás abban, hogy nagyon sokan el akarnak jutni Nyugat-Európába, ahogy abban sem, a természetes életösztöntől vezérelve ezek az emberek jellemzően arra fognak menni, amerre épp legkisebb az ellenállás. Ha egy kapu bezárul, akkor eggyel nehezebb úton, de mennek tovább.

A tábor Sentiljnél.

A kapuk bezáródása pedig egyre többször merül fel. Ausztria már elkezdett saját kerítéséről beszélni - igaz, mivel előtte hevesen támadták a magyar kerítést, erős képmutatással csak oldalsó szárnyas kapunak nevezik azt. Erre Szlovénia is felvetette, hogy ha nem lassul az áradat, ők is építhetnek kerítést. Románia, Szerbia és Bulgária is ezt feszegeti már. Orbán Viktor egyébként épp ezzel számolt - úgy gondolta, ha Magyarország megépíti a sajátját, lassan a többieknek sem lesz más választásuk.

Így arról is megkérdezem az embereket a szlovén-osztrák határon, mi lesz, ha lezárulnak a határok. (Illetve egész pontosan első körben csak arról beszéltünk, mi lesz, ha az osztrák határ lezárul. Ez azért fontos, mert aki úton van, annak leginkább csak a következő lépés számít. Hogy abban az adott pillanatban tovább lehet-e menni azon az úton, ahol éppen jár. Erről tértünk át a határok általánosabb témájára.)

Nincs más választás

Két válasz foglalta össze a legjobban a helyzetet. Illetve nem is csak a válasz, hanem a hozzájuk kapcsolódó élethelyzetek.

Mohamed, a 26 éves afgán férfi éppen sorba állt, ott, ahol a regisztrációt kell elvégezni.

17 évesen egyszer már eljutott Angliába, dolgozott is nyolc éven keresztül, vízum nélkül. Aztán lebukott, kiutasítoták az országból, visszarepítették Afganisztánba. A helyzet viszont olyan rossz volt, hogy fogta magát, és elindult újra. 

Most sikerülni fog, kérdezem tőle. “Nem tudom. Nincs más választásom. Hátha szerencsém lesz” - mondja vidáman. A kérdésre pedig, hogy mi lesz, ha lezárják a határokat, azt mondja:

“Akkor jövünk a hegyeken át. Vagy a dzsungelen keresztül!”

(A dzsungel alatt itt az erdőket érti.) Oké, rendben, hogy ő, mint fiatal, ereje teljében lévő férfi ezt mondja, de mi lesz az idősekkel és gyerekekkel? Ők is átvágnak a hegyeken?

“Úgy fognak jönni, ahogy tudnak. Ha olyan lenne a helyzet, hogy otthon tudnánk maradni, nem jönnénk.”

Nem haragszik a hatóságokra egyébként, amiért kiutasították, egy “ilyen az élet”-vállrándítással intézi el a dolgot. De megy tovább előre.

A másik Noor, egy huszonéves szír lány, akivel az étkezősátorban találkoztam. Norvégiába megy, a már ott lévő bátyja után. “Nincs társasága, és nagyon hideg van, de egyébként jó ott az élet”, mondja róla. Most jött össze elég pénze az útra, ezért nem indult el korábban.

Megkérdezem, mi volt a legveszélyesebb útközben. És akkor elmeséli, hogy a tengeri átkelésnek Törökország és Görögország között ötször kellett nekifutni, mire sikerült. Ez egy életveszélyes szakasz, rengetegen fulladnak itt a tengerbe. Újra és újra vissza kellett fordulni, mégsem adta fel. Nem volt más lehetőség, mint valahogy átjutni.

A két példa kellően távoli egymástól (egészen más élethelyzet egy egyszer már kitoloncolt afgán férfié, és egy középosztálybeli szír lányé), de egyértelműen látszik, mi bennük a közös.

Sem az életveszély, sem az, hogy nyolc év után egyszer már romba dőlt minden, nem állította meg őket az úton.