A hétvégén beültünk az időgépbe, a tárcsát 1981-re forgattunk, ráléptünk a gázra, mentünk 180 kilométert és máris ott voltunk Miskolctapolcán, ahol minden olyan, mint amikor áltis voltam: 

a bringóhintós hirdetőtáblája, a kunkorodva hámló öntapadós feliratok, a rozsdás, görbe vasak, a porló beton, a kilazult kövek, a gofrikat és extra adag gépi fagyikat ígérő, vegyes technikával készült grafikai alkotások, a fákra rohadt égősorok, szóval tényleg minden.

Első nap barlangfürdőztünk a gyerekekkel, aztán a második nap, egy ritka esőszünetet kihasználva kimozdultunk Lillafüredig. Amikor kiszálltunk az autóból, természetesen azonnal elkezdett esni, bár a tájat belengő hangulaton ez igazából nem sokat változtatott.

Lillafüreden háromféle dolgot lehet csinálni, amikor a barlang zárva van:

1.) addig gyalogolni a tóparti ösvényen, míg az félút táján bele nem fullad a nagy büdös sáros semmibe, közben megtekinteni a vizet és a rajta ringatózó, elevenen megpenészedett bércsónakokkal,

2.) enni a kisvasút megállója melletti helyen,

3.) sétálni egyet valamelyik tanösvényen.

Mi ezúttal pont ebben a sorrendben szórakoztuk végig az étlapot. A tó hideg volt és barna, a csónakok minden eddiginél szomorúbbak, a rozsdás vasak pedig minden eddiginél görbébbek. A sült pisztráng elment, aztán elmentünk mi is, sétálni egyet felfelé, ha már itt vagyunk. Az eső ekkor már úgy hullott, mint Tarr Béla könnyei, a közeli csúcsokon ködrongyok lebegtek, a penészedő villák szinte látható tempóban penészedtek, a szürke-barna látványt csak az elhagyatott lángosos bódék megmocskosodott, 1973-ban még rikító színű feliratai törték meg.

Ekkor balra néztem, és megpillantottam egy láthatólag vadonatúj, kézműves fa dizájnjátszóteret. Már ekkor azt hittem, hogy hallucinálok. Ezért erősen koncentráltam, majd fókuszáltam. "Ez egy foci + pisztránghorgászat tematikájú, egyedi, faragott, drága játékokkal és földbe süllyesztett gumiasztalokkal felszerelt koncept-játszótér" - mondtam ki lassan magamban, de nem hittem el a saját szavaimat.

Bementünk.

Aki nálam több játszótéren járt életében, az hazudik, de ez a legjobbak között volt mind közül. 

Közelebbről nézve kiderült, hogy nem egyszerűen foci- hanem egyesen Diósgyőri VTK-tematikájú, hazai és vendégkispaddal, kisgyerekszívatós mini focipályával, hálópúpozó bombagóllal, fafejű Pier Luigi Collina játékvezetővel és a valaha volt legjobb Puskás Öcsi Bácsi-szoborral felszerelt álomjátszótér. 

Annyit elárulhatok, hogy a szabályzatot megszegve mi is kipróbáltunk pár játékot Imolával, annyira klassz volt az egész. 

Az egészen földöntúli volt, ahogy a futballtematikába belekapcsolódtak a DVTK-rajongó fa sebespisztrángok, úgyis mint a környék patakjainak nevezetességei.

Már korábban észrevettük, hogy az út túloldalán, a játszótérrel szemközt valami sokkal nagyobb, szintén zsír újnak kinéző objektum terpeszkedik. A nyitó élményen fellelkesülve átnéztünk oda is. Na ez aztán végképp olyan hely volt, amit Ausztriából, valami kedélyes, gazdag karintiai kisvárosból rabolhattak el a földönkívüliek, hogy aztán heccből itt, Rozsdaföldön pottyantsák le. 

Az egésznek egy régi, kipucolt laktanyaépület az alapja, ezt egészítették ki csili-vili kalandpályává, de építettek mellé egy spéci eszközökkel felszerelt fociiskolát, Rummenigge focisuli ! néven, az épületen belül lézerharccal, kívül terep-Segway-bérléssel, sőt még a tetőről is le lehetett ugrani bekötözve, amit a gyerekek meg is tettek azonnal.

Az épületben, a lézerfegyverekre várva megismerkedtünk A Bükk Messijével, akit természetesen a Diósgyőr igazolt le:

Az egész rendszer egyetlen egységet alkotott: a kalandpark belépőjének egy részét le lehetett enni a játszótér melletti, szintén vadonatúj büfében. Ahol a korsó Borsodi feleannyiba került, mint a Barlangfürdő büféjében.

Ekkor már eleve szédültem, hát még miután elbeszélgettem a komplexum vezetőjével, aki elmesélte, hogy ez nem az egyetlen új Leisztinger-fejlesztés ebben a bizarr erdőben. Pár kilométerrel arrébb ugyanis libegőt épített a milliárdos, ami tavasztól fog üzemelni. A libegő azért készül, hogy az ember fellibegjen vele egy csúcsra, ahonnan egy régi, döntött kanyarokkal ellátott szánkópályán lehet majd lezúdulni olyan járművekkel, mint óriáskerekű tereproller és még óriásabb kerekű megabicikli.

De miért művel ilyeneket a cégek felvásárlásáról majd gyors eladásáról híres befektető? Aki ráadásul - egy fél ország által mesélt, de vnyilván tök alaptalan városi legenda szerint - eleve úgy került Diósgyőrbe tulajdonosnak, hogy a 2010-es választások előtt felhívták a leendő miniszterelnök, Futball Viktor emberei, hogy bár szocialistaközelinek van elkönyvelve, a Narancskorban is megtarthatja a vagyontárgyait, ha hajlandó megvenni és finanszírozni a csődbe ment miskolci fociklubot. 

Az embere szerint Leisztinger azért építkezik, mert az övé a Lillafüredi Palota szálló, és a tulaj rájött, hogy aki ide jönne üdülni, az a lángos- és pisztrángzabáláson kívül semmit sem tud csinálni, hiszen még a tavat sem lehet rendesen körbesétálni. Erre azt találta ki, ha nincs semmi a nagy büdös semmiben, akkor ő épít oda pár dolgot, hogy lehessen valahová menni a szállodából. 

Ezzel az információval gazdagabban megfordultunk, és Tarr Béla sűrűn hulló könnyeitől áztatva visszavonszoltuk magunkat az autónkhoz. 

Már látom magam, ahogy jövőre tereprolleren halok meg, egy fának kenődve a legendás Curva Leisztingerben, Bükkszentkereszt alatt.