"Bárcsak meg se születtél volna!"

Az UNICEF Magyar Bizottság online kérdőívét a gyermekbántalmazás megítéléséről 2016 márciusában, közel 7000 felnőtt töltötte ki. Az első eredmények szerint a testi fenyítés egyre kevésbé elfogadott, de közel nem nulla, míg a lelki bántalmazás bizonyos esetekben nem minősült erőszaknak a válaszadók szerint.

• Bár fizikai bántalmazásnak számít a pofon és a gyermek bezárása is, előbbit a felnőttek 16, utóbbit 9 százaléka nem tartja annak.
• A válaszadók 6 százaléka szerint nem gyerekbántalmazás, ha azt mondják gyereküknek, hogy “bárcsak meg se születtél volna".

Herczog Mária szociológus, a kérdőíves kutatás egyik szakértője, az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának korábbi tagja, számos gyermekjogi és több, kifejezetten gyermekbántalmazással foglalkozó könyv szerzője volt a beszélgetőpartnerünk.

Miért van az, hogy még mindig úgy beszélnek jó néhányan (felnőttek), "én is kaptam pofont, aztán mégsem lettem lelki beteg ...." stb.?

A neveltetésünk alapvetően meghatározza az értékrendünket, gondolkodásunkat, viselkedésünket. Egyesek, noha minden erejükkel azon vannak, hogy biztosan ne úgy neveljék a saját gyerekeiket, ahogyan őket nevelték, mégis gyakran visszahallják szüleik rettenetesnek tartott intelmeit, érzékelik hasonló reakcióikat. Mások nagyra értékelik és szándékuk szerint követik a szüleik, nagyszüleik által közvetített mintákat, és tudatosan azonos módon igyekszenek gyerekeik jó szülei lenni. A gyerekek lelki, fizikai sanyargatása, bántalmazása egészen a legutóbbi évtizedekig elfogadott, sőt támogatott volt, nagyon erős meggyőződés él sokakban, hogy erőszak, elnyomás, az akarat letörése, fizikai nyomásgyakorlás nélkül nem lehet jól nevelni egy gyereket. Ez persze elfogadhatatlan mindazoknak - így nekem is - akik meggyőződéssel vallják, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz, de nagyon sok jó minőségű tapasztalat, élmény, ismeret, készségfejlesztés kell ezen beidegződések megváltoztatásához.

Nem is kell ilyen messzire menni, mint a pofon, vagy az értelmetlen szigor, tiltás, hiszen például a fiatal szülők egy jelentős része ma se tudja, érti, fogadja el, hogy az újszülött baba pontosan jelzi saját szükségleteit, és, ha nem tanuljuk meg ezeket a jelzéseket értelmezni, ha nem biztosítjuk a gyerekek jogát életük első pillanatától a “vélemény nyilvánításra”, visszajelzésre, ha nem vesszük ölbe a síró csecsemőt, ha akkor etetjük, mikor szerintünk szüksége van rá, akkor megalapozzuk a későbbi nevelési nehézségeket, a konfliktusokat, az egymás meg nem értését. Ahhoz, hogy ennek elejét lehessen venni, nagyon nagy szükség lenne egészen kicsi kortól a kölcsönös figyelem, konfliktuskezelés, erőszakmentes kommunikáció észrevétlen megtanítására, és ebbe a szülőket is be kellene vonni, így presztízsveszteség, felesleges elvi viták és győzködés, formális okítás nélkül természetessé válna egy generáció alatt ez a fajta viselkedésmód a gyerekekbe, felnőttekbe, szakemberekbe.

Hogy lehet az, hogy minden jogszabályi keret tulajdonképpen adott, és mégis ismertek azok a számok, miszerint évente Magyarországon (minimum) 15000 gyerek válik erőszakos bűncselekmény áldozatává?

Szerintem sokkal több gyerek válik erőszakos bűncselekmény áldozatává, a számok csak az ismert és regisztrált eseteket tudják számon tartani, miközben tudjuk, hogy ennek sokszorosa marad feltáratlan.

A jogi szabályozás csak akkor ér valamit, ha komolyan vesszük, és nem csak a szankciók tekintetében, hanem úgy is, hogy akikre vonatkozik, akiket érint, azok megfelelő információt, tájékoztatást, felkészítést kapnak.

A gyerekek, szülők szinte semmiféle módon nem értesülnek ma Magyarországon arról, hogy milyen jogaik vannak a gyerekeknek az erőszakmentes élethez, és, hogy a bántalmazás minden formája tilos, súlyosabb formájában bűncselekmény. Mivel az elmúlt évtizedekben az aláírt nemzetközi egyezmények, elfogadott ajánlások, sőt a magyar jogszabályok sem váltak közismertté még sok gyerekekkel foglalkozó szakember számára sem, nincs min csodálkozni. Ha a rövid börtönbüntetésre ítélt gyermekorvos, aki saját 4 lányát éveken keresztül szexuálisan bántalmazhatta, jogszerűen elhelyezkedhet gyermekek gyógyítójaként, és ugyancsak bűnrészesként elítélt pedagógus felesége dolgozhat tanárként a hatályos magyar jogszabályok szerint, akkor miről beszélünk? Az orvosok, védőnők, pedagógusok, jogászok között sincs egyetértés abban, mit tekintünk erőszaknak, kinek mi a dolga a megelőzés, segítségnyújtás terén, akkor mi várható a laikusoktól?

Hogy lehet, hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer, mint olyan, vissza-visszatérő módon kap kritikát arról, egy-egy botrányos bántalmazási ügy kirobbanása után, hogy nem működik jól. Hogy lehetne javítani ezen?

A jó és követhető nemzetközi gyakorlat ebben teljesen egyértelmű, minden ilyen rettenetes eset sajnálatosan jó alkalom arra, hogy pontról-pontra elemezzük, miért nem tudtuk az adott esetben megvédeni a gyereket, gyerekeket, kinek, milyen segítséget, útmutatást kell ahhoz kapnia a szakemberek, intézmények közül, hogy megelőzhető legyen a visszaélések, bántalmazások, erőszak minél nagyobb mértékben, a közvéleményt minél többrétűen kell tájékoztatni, segíteni abban, hogy értse, mit és miért, hogyan kell észrevennie, jeleznie, és a segítséget felajánlania.

Másrészt az a tény, hogy következmények nélkül marad minden ilyen eset, hogy a szakemberek, intézmények önvédelemből szakmai, politikai mundérjuk mentése érdekében falaznak, tagadnak, hárítanak, nyilvánvalóan még kiszolgáltatottabbá teszi a leginkább veszélyeztetetteket.

Ha nincs következménye annak, hogy nem értek a szakmámhoz, nincsenek eszközeim, lehetetlen mértékben túl vagyok terhelve, egzisztenciálisan magamat veszélyeztetem, ha szólok, lépek, tenni akarok, akkor én magma is erőszak áldozata vagyok, de ez nem lehet mentség, legfeljebb magyarázat.

Hogy áll ez a világban? Van átvehető jógyakorlat?

A világ legfejlettebb országaiban is nagyon sok a gyerekek ellen elkövetett erőszakos cselekmény, ennek mértéke, formája nagyon eltérő, de adott esetben súlyosan káros, ártalmas. Nem szabadna bagatellizálni az érzelmi bántalmazást, megalázást, kirekesztést, diszkriminációt, mondván, hogy mi az, egy gyerekkatona, megerőszakolt gyerek prostituált, vagy éppen egy az éhenhalás szélén álló, beteg gyerekhez képest.

A leghatékonyabb, és legolcsóbb módszer mindig

• a jó minőségű, folyamatos tájékoztatás minden formában, járműveken, intézményekben, üzletekben;
  
• médiakampányok;
  
• a családok erősítése;
  
• közösségi alapú, helyi támogatórendszer kiépítése és működtetése;
  
• a szakmai együttműködés és kapacitás optimálás;
• a gyerekek aktív részvétele, jogaik, lehetőségeik ismerete;
• az egyszerű, de elérhető panaszmechanizmusok;
• bizalmi felnőttek biztosítása (ingyenes segélyvonalak, helyi szakember és laikus segítők, kortárs segítők képzése, támogatása).

Ezek relatíve olcsó és eredményes technikák, el lehet érni a legkiszolgáltatottabb csoportokat is, illetve a velük dolgozó szakembereket, és egyértelművé lehet tenni, hogy az erőszak semmiféle formája nem elfogadható, de megelőzhető, és aki áldozattá, szemtanúvá, vagy adott esetben elkövetővé válik, annak megfelelő segítséget kell adni a történtek feldolgozására, a gyógyulásra, az ismétlődés megelőzése érdekében is.

A gyermekbántalmazásról szóló kutatás az UNICEF #hogylehet kampánya része, amelynek egyik eleme a most indult jogsegély is.