Magyarországon hála istennek van egy rakás igazán világszínvonalú dolog. Ezek közül az egyik nem is dolog, hanem ember, Vékony Fanni ékszertervező. Az ő kiállítását nyitottam meg a hétvégén az újlipótvárosi Filter Galériában, vagyis előtte a járdán, mert nem fért be a tömeg. Olyan volt, mintha valami tüntetésen beszéltem volna, csak itt nagyméretű lila, narancssárga és zöld gyűrűkért demonstráltunk. Íme a szöveg, képekkel.

Kedves közönség,

Még nem ismerjük egymást, úgyhogy bemutatkoznék.

László vagyok, újságíró és ékszerfüggő.

De nem ékszertervező, fuksztörténész vagy bizsutanácsadó. Joggal merülhet föl tehát a kérdés, hogy miért pont én nyitom meg ezt a kiállítást.

Talán azért, mert én már törtem el Vékony Fanni-gyűrűt, nem is olyan rég. A kezemen.

(Ekkor meglengettem a jobb kisióujjamon helyet foglaló törött gyűrűt.)

Ez a felvezetés a látszat ellenére nem rólam, hanem Fanniről, vagyis a műveiről szól. Mert a Vékony-ékszerek egyik szuperképessége pont az, hogy egyfelől mindennap hordható darabok. Abból a fajtából, aminek olyasmi a funkciója az ember életében, mint egy kis ölebnek: egész nap hurcolászod, szinte észre sem veszed már, hogy veled van, de néha öntudatlanul hozzáérsz, megvakargatod, és máris jobban érzed magad. Aztán, ha rá is pillantasz, öntudatlanul el is fogsz mosolyodni, hiszen vicces, mint egy kiskutya. A Fanni által gyakran használt spéci űrműanyag tapintása a maga módján ráadásul pont olyan kellemes, mint a Fülesé, a törpetacskóé, aki a hivatalos ölebem.

A mindennapos hordhatóság nem lenne akkora szám, ha ugyanezek az ékszerek közben nem lennének az embert önmagukban is öltöztetni képes, a tekintetet mágnesként vonzó divatkiegészítők is. Márpedig a Vékony-gyűrűk, medálok és nyakláncok olyanok, hogy ha magadra veszel egyet, máris fel vagy öltözve, akkor is, ha meztelen vagy.

Ha nem hiszed el, próbáld ki otthon ma este!

Az élet sajnos nem egy véget nem érő nudistabál, úgyhogy ha visszafogottabb polgár vagy, próbáld ki ugyanezt valami semleges öltözékkel és egy narancssárga Fanni-gyűrűvel, és a hatás majdnem ugyanolyan ütős lesz.

Az ékszerben úgy általában azt szeretem, hogy nincs nála életigenlőbb műfaj. Millióféle gyűrű létezik mondjuk, de egyik sem sugározza azt, hogy "nincs értelme", vagy hogy "minek?" vagy, hogy "a test bűn". Egy szemtelenebb megnyitórésztvevő ezen a ponton vethetné közbe, hogy "dehát a püspököknek is van gyűrűje, ráadásul színes köves". De gondoljatok bele, hogy a papok közül is melyik visel menő piros köves gyűrűt? Az, akinek szolgálati palotája van, történelmileg pedig jó nagy birtoka, saját kis hadserege és számtalan szeretője. A nagyapám például sokáig járt Pécsre iskolába a ciszterciekhez, ahol a város katolikus polgársága mindig gondosan számon tartotta, hogy a püspök úr aktuálisan melyik úriasszonyhoz jár különösen sűrűn gyóntatni. Nem véletlen, hogy ő hordott köves gyűrűt, és nem a szerzetesek.

Fanni ékszereiben annak idején első pillantásra a vidám, színes dögösségük fogott meg, másodikra az eddig tárgyalt összetettségük, aztán, miután mindennapi társaim lettek rájöttem, hogy ezek bónuszként szobrok is. Vagyis transzcendens jelentést sugárzó plasztikai alkotások.

Aztán ahogy - már ékszerfüggőként - minden külföldi utamon a helyi gyűrűket néztem meg elsőként, arra is rá kellett jönnöm, hogy sehol sem látok náluk menőbbet. A végső bizonyítékot tavaly kaptam meg New Yorkban. Ott álltam a Central Parkban, a Természettudományi Múzeum épületében tartott melegesküvő tácparkettjén, Beyoncéra tekergő fekete férfimodellek és fehér médiacápák forgatagában, lenéztem a kezemre, és nekem volt a legkirályabb gyűrűm a 300 fős tömegben. Mivel a munkámtól nem tudok szabadulni, automatikusan arra gondoltam: "nagy magyar siker. Hogy kattintanák az olvasók, te úristen".

A melegdiszkóból pattanjunk vissza egy pillanatra a szobrászműterembe! Fanni gyűrűiben az a csodás, hogy nem a szó rossz értelmében szoborszerűek. Borzalmas, de a jelek szerint kiirthatalan divat ugyanis a ékszer helyett kicsinyített, béna fémplasztikákat tervezni, de Vékony Fanni munkái nem ilyenek. Ezeknek a belső lényegük szobrászi, nem feltétlenül a külső megformálásuk.

Mindez különösen igaz erre a mostani, lehengerlően erős kollekcióra. Ahogy így egymás mellett sorakoznak, első pillantásra is világos, hogy egyben értelmezhető konceptuális sorozattal van dolgunk, persze olyannal, aminek minden egyes darabja önmagában megálló, sőt inkább szárnyaló alkotás.

Jól láthatóan gyümölcsbuliba érkeztünk, egy őrült trópusi gyümölcsdiszkóba, ahová a legszínesebb, legőrültebb cuccokban rázó dívák járnak. Nekem legalábbis nem is kérdés, hogy csajok között vagyunk. A dilis színek, az érzéki textúrák, a születésre vagy újjászületésre utaló magok mind efelé mutatnak.

Díszvendégnek pedig - ennek a lélegzetelállító fehér virággyűrűnek a képében - még egy híres drag queen is eljött a partiba.

Az ilyen ékszerkiállításoknak pont az az értelmük, hogy az összetartozó darabok együtt valami olyant tudnak eljátszani, amit az egyenként bármennyire is mesteri példányok nem lennének képesek. Itt például az a nyitott termésre emlékeztető nyaklánc és ez a naracssárga, termésszerű gyűrű a két kulcsszínész a darabban. Az én fejeben játszódóban mindenképpen. A vidám, duzzadó húsú, magjaikat villogtató csajok köztt egyszer csak feltűnik ez a tátott szájként felnyíló nyakék, benne a magvakkal.

Vagyis ez tényleg most nyílik ki, vagy éppen most záródik össze? A magvai nem olyanok, mint egy mélytengeri horgászhal fejéből kinövesztett csali, ami odacsalja a gyanútlan áldozatot, hogy amikor bekapná, egyszer csak őt kapja be egy mohó szák? Majd a befogadó eldönti, de a termékeny feszültség tagadhatalan.

Ezen a ponton lép színpadra a termésgyűrű, ami a komplex alkotás legdrámaibb szereplője. Ha naturalista-realista módon próbálnánk meg értelmezni, akkor ez egy éppen nyílni kezdő termés, az épp csak kikandikáló magvaival. De ebben a színdarabból sokkal inkább következne, hogy minden fordítva van, és színésznőnk az előbb csapódott össze, a Vénusz légycsapójának stílusában elkapva valakit vagy valamit.

Vidámság, érzékiség, lappangó dráma, születés, újrakezdés, életigenlés, zsengeség és érettség, béke, nyitottság és agresszió - mi minden fér el egy tucatnyi kis műanyag izében.

Vékony-fannak lenni azért is jó, mert mi megtehetünk olyant, amit sok más művészeti ág rajongói nem: kedvenc alkotónk kiállítását először kiélvezzük komplex vizuális drámaként, aztán külön-külön is megismerkedünk a szereplőkkel, és ha úgy tartja kedvünk, illetve van rá pénzünk, azt vihetjük haza, akinek a hangulata a legközelebb áll hozzánk a társulatból. Olyan ez, mintha a kedvenc festményünkből kivághatnánk azt a lendületes, napsárga ecsetvonást. Hát ilyet sajnosnem csinálhatunk, itt viszont simán hazamehetünk a bolondosan sárga, zöld magvait villogtató gyümölcsgyűrűvel, a South Park-os Kennyre emlékeztető kis zöld zárkózottal, a buja lilán nedves kaktuszgyölccsel, vagy az agresszív terméssel is.

Na és kiről szól ez a színielőadás? A színes, nagy cukortartalmú, a megújulást és újrakezdést magukban hordozó, szép és vonzó, de néha mégis kemény trópusi gyümölcsökről? Az így jellemezhető nőkről? Magáról a művészről? Rólunk?

Egy ilyen tudatosan átgondolt, konceptuális kollekció esetében nyilván nem mindegy, hogy mi volt az alkotó inspirációja, illetve hogy az egésznek mi a jelentése a saját személyes mitológiáján belül. Már a kiállítás címe, a Yagua is arra utal, hogy itt valami konkrét dolog lehet a háttérben. Sokmindent tudok erről, mégsem mondtam róla eddig egy szót sem. Nyilván nem véletlenül.

Arra gondoltam ugyanis, hogy ha én úgyis ennyit beszélek, akkor a művek beszéljenek magukért, a befogadók meg dolgozzanak egy kicsit, és mankó nélkül fogadják be az élményt. Kívánom, hogy mindenkinek ez legyen a legnehezebb munkája életében.

A művész aztán, ha akar, majd úgyis mesél arról, hogy ki is az a Yagua. Végül is pont erre való egy megnyitó.

Ezzel búcsúzom is, nézzétek meg jól az ékszereket, aztán faggassátok ki Fannit, mindekinek jó mulatást!

Mivel élőben ott volt a művész plusz a kinyomtatott Yagua-mese, itt meg nincsenek jelen, a végére idemásolom a kollekciót inspiráló sztorit:

Yaguáról,

Maroyának, a holdnak a leányáról

Guano és felesége, Gumuaya, a siboney indiánok törzséhez tartozott. A házaspár emberektől távol, egy síkságon élt. Guano vadászott, néha egy közeli folyócska partjára járt halászni. Gumuaya pedig a yuka- és kukoricaföldet gondozta, szedte a banánt, a kókuszdiót, a mangófa, a papaya és más fák gyümölcsét, amelyek bőségesen teremtek ezen a vidéken.

Egyszer gyermekük született, akit Canaónak neveztek el.

A fiúcska nőtt, növekedett, lassan szép szál legénnyé cseperedett. Akár csak az apja, ő is vadászni járt, s az éles szemű és biztos kezű fiú mindig gazdag zsákmánnyal, sok hallal tért haza. Ennek ellenére napról napra jobban szomorkodott.

- Mi bajod van, fiam? – kérdezte aggódva az édesanyja, amikor egyszer különösen szomorúnak látta a fiát.

- Boldogtalan vagyok, édesanyám – válaszolta Canao – mert olyan távol lakunk az emberektől.

- De hisz apád és én itt vagyunk melletted!

- Nagyon szeretlek benneteket, de a többiek is hiányoznak nekem. Hisz rajtatok kívül más embert még nem is láttam.

Az anya felsóhajtott, s magában elismerte, hogy a fiának igaza van.

Érzékeny lelke azt is megsejtette, mi az, ami hiányzik Canaónak.

Canao pedig tovább búslakodott. Egyre később tért haza erdei barangolásaiból. Mindennap más-más irányba indult, azt remélve, hogy majd csak talál egy hajlékot, ahol emberek élnek, s a velük való találkozástól felvidul, aztán időnként majd visszatér hozzájuk egy kis beszélgetésre. De bármerre vette is az útját, emberrel soha sem találkozott. Mindenütt csak az állatok és madarak, ember sehol. Napszállta után hazatért, még szomorúbb lett, mint azelőtt.

Egy fülledt nyári napon, épp íjjal a kezében egy szarvast űzött, amelyik egyre beljebb csalogatta őt a sűrűbe, Canao meglátott egy fát. Lombos pálmafa volt, hosszú szárú, bőrszerű levelekkel. A fa aranyló, bíborszínbe játszó, pirosló gyümölcsöt termett.

Canao megkóstolta az ismeretlen gyümölcsöt és nagyon ízlett neki. Édes volt, de egy kicsit kesernyés is, dús, üdítő lé folyt belőle, mely kibuggyant az ifjú fogai között és végigfolyt az állán és az ujjain.

„Hazaviszek néhányat” – gondolta a fiú és keresni kezdte a legérettebbeket. De aztán rájött, hogy nincs mibe tennie. Levágott hát az ismeretlen fáról egy ágat és leveleiből tarisznyát font magának. Otthon egy gyümölcsöt az anyjának, egyet az apjának adott, de így is maradt még bőségesen a tarisznyájában. Erről aztán megint az jutott az eszébe, hogy milyen egyedül van, s könnybe lábadt a szeme.

Ó, ha lenne felesége vagy kedvese, akit megajándékozhatna a megmaradt gyümölccsel! Milyen boldogan hozna neki mindig valamit ajándékba!

Anyja és apja látta, hogy a fiuk megint szomorú, hát csendben aludni tértek. Canao egyedül maradt. Kiszedte a gyümölcsöt a tarisznyájából és felrakta egy polcra. Aztán ő is lefeküdt, de nem tudott elaludni. Amint így szomorúan sóhajtozott magában, a felhők mögül előbújt a hold és egyik sugara az ismeretlen gyümölcsre esett. Abban a pillanatban, ahogy a hold ezüst fényével megérintette, a gyümölcs szép lánnyá változott. Ó, milyen gyönyörű volt! Canaonak még a lélegzete is elállott a meglepetéstől. Olyan elbűvölten nézte, hogy a szeme majd kiesett, még köszönni is elfelejtett. Néhány pillanat múlva a lány maga lépett hozzá és kezét nyújtotta neki.

Ekkor Canao remegő hangon megkérdezte a gyümölcsből lett lányt:

- Hogy hívnak, szép leány?

- Anyám, Maroya, Yaguának nevezett, s ez azt jelenti, hogy forrás vagy kezdet. Szólíts te is így!

- És honnan jöttél Yagua?

- Anyám megsajnált, hogy ilyen magányos vagy, ezért küldött hozzád, hogy ne szomorkodj tovább.

Canao határtalanul boldog volt és mélyen meghajolt a hold előtt, aki a magas égbolt tetejéről világította meg a földet.

A fiúnak úgy tűnt, hogy ezenközben Maroya csintalanul rákacsintott, aztán megint elbújt a felhők mögé.

Canao azonnal megajándékozta a lányt az ismeretlen fa megmaradt gyümölcseivel. A lánykának nagyon ízlett a gyümölcs.

- Köszönöm, hogy ennem adtál, már nagyon éhes voltam – mondta Yagua, aztán ásított egyet és hozzátette: - Meg aztán alaposan el is fáradtam.

A fiú átengedte neki az ágyát és ott virrasztott mellette hajnalig, mert attól tartott, hogy anyja, a hold, visszaveszi tőle és akkor újra egyedül marad.

De Maroya nem vette vissza a lányt. A fiatalok megszerették egymást és összeházasodtak. Canao szeme már nem szomorúságot, hanem határtalan boldogságot sugárzott. Rögtön az első napon pálmalevelekből fonni kezdte a caneyt, a kerek házacskát, kettejük számára.

Yagua nem csak szép volt, hanem nagyon eszes is. Sokféle dologra megtanította a férjét. Egy alkalommal elkísérte vadászni, a színes tollú guacanay-madarakra bukkantak. Canao már-már kilőtte halált osztó nyilát, amikor Yagua megragadta a kezét.

- Ne lőj! – kiáltott rá. – Ezeket a madarakat másképp is el lehet ejteni.

- Hogyan? – csodálkozott Canao.

- Majd meglátod. Keress egy hosszú botot, addig én majd fűből hurkot fonok!

Mire Canao visszatért már elkészült a hurok. Yagua felerősítette a botra, aztán felmászott a fára és utánozni kezdte a madarak hangját. Olyan híven mímelte a csicsergésüket, hogy a madarak messziről odasereglettek. Közben annyira csiripeltek, hogy zengett tőlük a környék. Ekkor Yagua kiválasztott egyet közülük és annak a fejére rádobta a hurkot. Most rántott egyet a boton és már meg s volt a madárka. Még jó néhány madarat fogott így, hosszú időre volt mit enniük. A madarak színes tollával feldíszítette férje homlokát, s elgyönyörködött a tolldíszben. Ettől kezdve Canao ilyen tollakkal díszítette fel magát, s így ékesítették fel magukat később az ő fiai is.

Máskor együtt mentek ki a folyóhoz. A vízen kacsák úszkáltak. Canao íjjal akart rájuk vadászni, de Yagua figyelmeztette, hogy a kacsákat is el lehet ejteni fegyver nélkül. Amikor a férje tágra nyílt szemmel csodálkozott ezen, elnevette magát és így szólt:

- Fogj egy élő kacsát, majd meglátod!

Canao elmerült a vízben, a kacsák alá úszott, felemelte a kezét és hopp, már el is kapott egyet. Yagua madzagot kötött a kacsa szárnyára és a vízre engedte. Aztán egy hosszú, üreges fűszállal a szájában a víz alá merült és a madzag másik végét a nyakára erősítette. A megkötözött kacsa hápogott és kiabálásával magához csalogatta a többit is. Azok egyre közelebb jöttek. Yaguának elég volt a víz alatt kinyújtania a kezét és könnyen megfoghatta a közelben hápogó kacsákat. A fűszálon keresztül levegőt szippantott, s így addig maradhatott a víz alatt, ameddig csak akart. A Találékony Yagua sok kacsát fogott ezzel a módszerrel, s ettől kezdve Canao sem vadászott rájuk másképp. Sok-sok játékra és más mulatságra tanította meg a férjét, sőt, az arieto nevű táncra is. Később aztán együtt oktatták gyermekeiket, meg a siboney törzs indiánjait, akik az idők folyamán egy nagy síkságra bukkantak és itt telepedtek le. Annak a fának, amelynek lédús, finom gyümölcséből Maroya ezt az okos asszonyt teremtette, máig is Yagua a neve. A törzs indiánjai pedig különleges becsben tartják ezt a fát.