"Mindenki menjen el egy nyugat-európai városba és sétáljon végig a főutcán, és ha vannak emlékei korábbról, akkor most rá fog jönni, hogy megváltozott a kép. A gyerekeink felé el kell számolni, ha nem teszünk semmit, akkor meg fog változni Budapest képe is […] meg kell őriznünk a kultúránk homogenitását.”

Orbán miniszterelnök mondta ezt a soros pénteki rádióinterjújában.

Miről árulkodik ez? Arról, hogy Orbán, a magyar politika higanymozgású, híresen alkalmazkodóképes középpályása megint lenyomta minden, nála fiatalabb és ruganyosabbnak képzelt vetélytársát. Nem több, mint 5 napja vagyis mindössze 120 órája ismerte és imádta ugyanis meg az ország Illés bácsit, a gödöllői cukrászt. És Orbánnak ennyi idő bőven elég volt, hogy felismerje a lehetőséget, egyetlen interjúval felpattanjon a bácsivonatra és önmagát az Ország Illés Bácsijaként pozicionálja.

Erre a húzásra Török Gábor is elismerően nyalna el egy szalmonellás csoki-vaníliát!

Hiába a piszkos cukrászda, a rozsdás keverőgép és a pult mögött korhadó fagylaltporos zsák, Illés bácsi olyan nosztalgikus húrokat pengetett meg a választópolgárok tömegeiben, hogy azok hirtelen jobban kezdték szeretni, mint korábbi bálványukat, Tibi Atyát. Illés bácsit nem azért imádják, mert gyanús tisztaságú, silány porfagyit kapar ki a rozsdás üstből, hanem mert ahogy beszél, mintha visszaforgatná az idő kerekét, megfiatalítva azokat, akik igazából már sose lesznek fiatalok. Ezért cserébe pedig az is benyeli az undorító fagyiját, aki abszolúte észrevette, hogy csótány van a keverőgépben.

Orbán azokat a boldog időket idézte föl ezzel a szövegével, amikor még annyi néger sem grasszált Magyarországon, mint manapság, a megcélzott hallgatóságának pedig 80 százalékkal volt kevesebb a ránca és 90-nel több a haja. Hogy most sincs sokkal több más színű járókelő, és hogy aki megtehetné, azonnal átköltözne bármelyik elnégeresedett európai városba? Nem számít. A lényeg itt a látszat ellenére nem is annyira a színesbőrűzés és a homogén utcakép védelme, hanem azoknak a régi szép időknek a felidézése, amikor még tényleg így gondolkodott sok-sok magyar, talán a többség is, de ami sokkal fontosabb, amikor még feszesebb volt az érintettek melle és bicepsze.

Orbán Illés bácsi furfangos cukrászember, hiszen azokhoz a választópolgárokhoz beszél, akik nemhogy nem jártak még soha nyugat-európai városban, de esélyük sincs arra, hogy valaha is járjanak, mégis úgy kezdi a szövegét, hogy "Mindenki menjen el egy nyugat-európai városba és sétáljon végig a főutcán". Nagy franc, ugye?

De nem kockáztat semmit, hiszen azok, akik fogékonyak az ilyesmire, úgysem fogják a szaván. A többi magyar - a hatvan alattiak, illetve bárki, aki tényleg járt mostanában nyugat-Európában - meg pontosan tudja, hogy az utcakép tényleg megváltozott, de ezek a városok ettől nem lettek rosszabb helyek, sőt ellenkezőleg. De azt még a más bőrszínűektől idegenkedő hallgatók nagy része is tudja, hogy ilyen a világ, ahol az emberek szabadon mozoghatnak, és hogy nincs az a miniszterelnök, aki megállítsa azt, ami felé a világ halad.

Ezt a lelke mélyén talán igazából még Orbán célközönsége is tudja. De nekik nyilván jól esik arról ábrándozni, hogy mi lenne, ha tényleg lehetne húzni egy hatalmas falat, és kizárni az életünkből a külvilágot. Az ügyes miniszterelnök a nyugdíjasokhoz beszél, és ebben az összefüggésben az irritáló színesbőrűek a hallgatók arcát ellepő ráncok metaforái.

Megállítom az időt és dacolok az atlanti óceán felől a Kárpát-medencébe áramló hűvös légtömegekkel - mondja Orbán, és aki szeret ilyent hallani, annak egy pillanatra megmelegszik a szíve környéke.

Ez az egész a lényegét tekintve sima nyugdíjasszavazó-hergelés, némi kacsintgatással a fiatal, de jobbikos közönségre. Sőt végül is az öregségtől rettegő középkorúaknak is mond valamit, hiszen ez a Budapestet ellepő színesektől rettegő szöveg egyben a Fals együttes Kairó című nyolcvanas évekbeli alternatív skaslágerének a prózába fordítása:

Szóval Orbán a maga módján ügyes, csak az a kérdés, hogy ez mire elég. Merthogy bármilyen nagy szavazatmágnes legyen is a nosztalgia, a más színűektől való rettegésből még sohasem jött ki semmi.

Azt meg kifejezetten kínos elképzelni, hogy mit szól ehhez az egészhez egy kulturált ország lakója.

Olyan ez, mint a műlegyes horgászat. A másik műlegyes horgász egy ügyes kollégát lát, aki szakszerű dobómozdulattal trükkösen becsap és kifog egy pisztrángot. A kívülálló viszont egy hónaljig felhúzott, gumírozott tüdőnacit és hülye kalapot viselő mellényes mókust, aki egy viccesen suhogtat egy hajlékony botot a folyó közepén, és valami hallal birkózik.

Orbán pár nyugger- és jobbikos szavazat kedvéért a földre veti magát, ha a filmen vonat vagy cipőpasztával kikent arcú néger közelít. Ez hazai pályán akár ügyes produkciónak is tekinthető, de szörnyű belegondolni, hogy mit gondol erről egy kultúrember. Abba meg belegondolni sem jó, hogy mit gondol rólam az, aki csak annyit tud, hogy abból az országból jövök, ahol a miniszterelnök egyik stratégiai célja a fehér utcakép megőrzése.