19:50-kor fújták le a meccset, én fél órával később bicikliztem át Budáról Pestre a Margit hídon. Budapest általában ilyenkor a legszebb: nyár van, naplemente, színes felhők. Most ehhez még hozzájött az a sok-sok ezer ember, akik a Margitszigetről özönlöttek ki, ünnepelve az ötven éve nem látott focidiadalt. Olyan volt a hangulat, mint amilyen legutóbb talán a rendszerváltáskor lehet. Olyan, hogy amíg élek, nem fogom elfelejteni. Akkor sem, ha addig a magyar futballválogatott rendszert csinál a diadalmaskodásból.

A tömeg nagyjából a Blaháig akadályozta az autós és villamosközlekedést, az ünneplők számának becslésével meg sem próbálkoznék. Mindenki énekelt, mindenki ünnepelt, mindenki boldog volt.

Boldogság és boldogság között nagy különbségek vannak. Ez a kitörő boldogság, ami kedd este elárasztotta Magyarországot, az a fajta boldogság, amit csak szex, gyerekszületés, étel és gólok tudnak okozni. Nem véletlenül szokás a nagy és fontos gólokat orgazmushoz hasonlítani, akinek már volt szexuális élménye, és drukkol is egy csapatnak, az pontosan tudja, hogy a két érzés azonos - és még a fiziológiai vetülete sem annyira különböző.

Ez a fajta boldogság, ez az egészen atavisztikus érzés az, amiért élünk. Van, akinek egy falat étel, van, akinek egy gól hozza el. Még azt is elhiszem, hogy van, akinek valamilyen szakmai siker. De ennél a boldogságnál az életben nincs fontosabb érzés.

Vannak Magyarországon boldog emberek, de ilyen kollektív boldogságkitörésre nagyon régen nem volt példa. Biztos vannak, akik szerint túlzott ez az öröm, hiszen a valójában fontos dolgok az életben nem ezek, hanem a … meg a … Abban igazuk is van, hogy szégyellje magát, aki nem tudja, mi a fontos az életben. Aki viszont azt nem tudja, hogy mi a boldogság, az megbaszhatja magát, és persze az életét.