Louise Linton skót színésznő, olyan sorozatokban játszott, mint a CSI: New York vagy a Lifetime-féle királyi családról szóló romantikus dráma, a William és Kate.

Pár éve úgy döntött, hogy a színészkedés mellett írni is szeretne. Meg is jelent egy önéletrajzi könyve, ami arról az egy évről szól, amit 18 évesen, még 1999-ben, érettségije után Zambiában töltött. Azért utazott egy évre az afrikai országba, hogy ott önkéntes munkával segítsen a helyieknek. Közben viszont mindenféle zűrökbe keveredett, ezeket foglalta össze könyvében. Amiből a napokban óriási botrány lett, mert a jelek szerint a könyvében számos részlet egyszerűen nem volt igaz.

A botrányt az egyik legismertebb brit konzervatív lap, a Daily Telegraph indította be, amikor a könyv promójaként lehoztak Lintontól egy hosszabb írást. A cikk már első olvasatra sokakból váltott ki megütközést, mert nem kell túlságosan ismerni a posztkolonialista szakirodalmat se ahhoz, hogy az egész írást belengő 'gazdag fehér fiatal odautazott megmenteni a szegény szerecseneket, de rá kellett jöjjön, Afrika mennyire veszélyes hely' hangulatú dolgok 2016-ban már kínosnak számítsanak.

De az igazi problémák akkor bukkantak elő, amikor Zambia történelmét ismerők elkezdtek rámutatni arra, hogy a cikk több állítása konkrét hülyeség ésvagy hazugság. A Twitteren például #Lintonlies hashtag alatt zambiai lakosok kezdték el összegyűjteni, hol sántít nagyon Linton története. Pár nap alatt több mint 20 ezer bejegyzés született a témában, Linton történetével pedig az összes nagy lap foglalkozott, a BBC a legjobban pörgő témákat felölelő sorozatában számolt be a könyvéről.

A sztorijának fő eleme, hogy miközben HIV-fertőzött gyerekekre vigyázott, többször kellett menekülnie különféle kongói fegyveres lázadócsoportok elől.

link Forrás

Csakhogy a zambiaiak egyáltalán nem emlékeznek arra, hogy a kongói lázadók megszállták volna meg ezeket a határmenti falvakat, ahogy Linton ezt leírta.

link Forrás

De ugyanígy érthetetlen, hogy milyen monszunszezonról, milyen sűrű dzsungelekről és milyen óriáspókokról ír, mivel ezek sem jellemzőek az országra. Ahogy a hutu-tuszi konfliktus megjelenése a Tanganyika-tónál is ellentmond az ismert eseményeknek. Zambia ráadásul pont a régió egyik legstabilabb országa.

link Forrás

link Forrás

És a konkrét pontatlan információk mellett ott van persze az egész szöveg hangulata. Ezt talán a telegraphos cikk utolsó bekezdése érzékelteti a legjobban:

"Most már egy Kaliforniában élő felnőtt nő vagyok és egy nagyon különböző álmot üldözök mint színésznő és producer. De tudom, hogy az a vékony fehér lány, aki egyszer annyira nem illett oda Afrikába, még mindig bennem él. Még ebben a világban is, ahova elvileg tartozom, néha nem találom a helyem. Mindig, amikor ez történik, megpróbálok visszaemlékezni arra a HIV-fertőzött, hiányos fogazatú mosolygó kislányra, akinek a legnagyobb élvezete volt, amikor az ölemben ült és egy üveg Coca-Colát ihatott. Zimba számos csodálatos szót tanított meg nekem, de amit a legjobban kedveltem, az a Nsansa volt. Boldogság."

A botrány kirobbanása óta a könyv társszerzője, Wendy Holden már letörölte honlapjáról, hogy köze lett volna a műhöz, Linton pedig Twitter-posztokban sajnálkozott, azóta viszont már törölte a fiókját.

Az elmúlt két napban Louise Lintonra ömlő támadásoknak több tanulsága is van. Egyrészt a közösségi oldalak időszakában már nem érdemes hazug dolgokat írnod az önéletrajzként kínált könyvedben, majd egy nagyon olvasott lapban reklámozni ezt. (Az is érthetetlen, hogy a cikk hogy mehetett át a Telegraph szűrőjén, az Afrikai Újságírók és Írók Szövetsége már fel is szólította a lapot, hogy vonják vissza a cikket.)

Másrészt, hogy Linton szemmel láthatólag rengeteg támadást kap csak azért, mert fiatal nő. A hibákat számon kérni meg felróni teljesen jogos, de a reakciók egy jelentős része egyszerű szexista hőzöngés, ami ugyanolyan sztereotip kezelése a történteknek, mint amilyen sztereotip módon írt Linton Afrikáról. És szinte borítékolható, hogy ha nem egy huszonéves szőke nőről lenne szó, az egész ügy is jóval kisebbet szólt volna.

Pedig az Afrikáról szóló elnagyolt, egzoticizáló, helyenként akár burkoltan rasszista írásmód nem Linton sajátja, hanem végigkísérte a nyugati irodalom elmúlt sok száz évét és a mai napig rengeteg író él vele. (Ahogy ugyanez igaz a bolygó többi, nyugati világon kívüli területére is, ehhez érdemes még mindig Edward Saidot olvasni.)

Pár éve híres lett az az összeállítás, ami megmutatta, hogyan alakul sokszor az amúgy teljesen különböző témájú és minőségű, de valahogy Afrikáról szóló könyvek borítója a nyugati országokban:

Egy kenyai szerző, Binyavanga Wainaina még 2006-ban foglalta össze egy ironikus cikkben, hogyan érdemes írnia egy írónak Afrikáról. Linton cikke mintha egy az egyben végig ezen a listán, de ez a cikk épp azért születhetett meg, mert ennél sokkal általánosabb jelenségről van szó.

Ez meg itt a végére egy ábra arról, hogy mekkora is az a kontinens valójában, amit sokszor jószándékkal ugyan, de hajlamosak vagyunk egy egységes és pár sablon alapján könnyen leírható területnek elgondolni: