Házikedvencre vágyik? Gondolkozott már kecskében?

Megrázó felismerésre jutottak a londoni Queen Mary Egyetem biológiai és kísérleti pszichológia szakának kutatói:

eddig még soha senki se vizsgálta, hogy miképp hat a háziasítás a nem munkaállatként vagy házikedvencként tartott háziállatok viselkedésére.

Korábbi vizsgálatok azt már megállapították, hogy a például a kutyák – szemben az ősüknek tartott farkasokkal – képesek szándékos, referenciális kommunikációra az emberekkel:

magyarán, ha akarnak valamit, akkor a gazdájuk szemébe néznek,

és ezt a viselkedésüket befolyásolja, hogy gazdájuk éppen figyel-e rájuk. Ugyanez megfigyelhető a lovaknál is, de például a macskáknál már nem. A kutatók ezt a macskák magányos életmódjának tudják be, én inkább annak, hogy képtelenek az absztrakcióra, amit minden macskatartó megtapasztalt már, ha megpróbált megmutatni valamit a cicájának:

az ostoba állat ahelyett, hogy a mutatott irányba nézne, lelkesen elkezdi szemlélni a mutató ujjat.

De hagyjuk most a macskákat, ahogy a londoni kutatók is inkább arra voltak kíváncsiak, hogy vajon olyan állatok képesek lehetnek-e szándékos, referenciális kommunikációra, amelyeknek amúgy nem létszükségletük az együttműködés az emberekkel. Kísérleti alanynak a kecskéket választották, mert a kecskék az első háziasított állatok, tízezer éve élnek emberi környezetben.

Azt, hogy képesek-e ilyen kommunikációra, ún. megoldhatatlan problémával tesztelték. Előbb megtanították a kecskéknek, hogy hogyan juthatnak jutalomfalathoz egy lezárt dobozból, amit aztán egy kinyithatatlan dobozra cserélték.

Először is kiderült, hogy a kecskék nagyon tanulékonyak:

elsőre átlagosan 9,18 másodperc alatt oldották meg a feladatot, másodjára már 6,16, harmadjára már 5,36 másodperc alatt.

Másrészt kiderült, hogy a kecskék a kinyithatatlan dobozra

pont ugyanúgy reagálnak, mint a kutyák.

Ilyenkor a kecske könyörgőn nézett a gondozójára. Viselkedését nagyban befolyásolta, hogy a gondozó ránézett-e, vagy elfordult. Előbbi esetben hosszan bámultak a szemébe, az utóbbiban nem.

És hogy ez miért fontos? Egészen ideig az volt a tudományos közmegegyezés, hogy a kutyák és lovak kommunikációját az emberekkel való társas együttélés alakította. A kecskék viszont, bár évezredek óta együtt élnek az emberekkel, ez nem tekinthető társas együttélésnek. Mégis kialakult náluk a képesség ugyanarra a kommunikációra. A kutatók további kutatásokat ajánlanak a témában. Az viszont már most bebizonyosodott, hogy ha valaki házikedvencre vágyik, akár kecskében is gondolkodhat, ami

  • képes ugyanolyan hűségesen nézni az emberre, mint a kutya;
  • drága kutyakaja helyett napi öt kiló szénával is beéri;
  • tejet ad;
  • nem kell heréltetni, csipeltetni, oltatni;
  • cserébe érdemes magas drótkerítéssel körbevenni, mert egészen leleményes szabadulóművész;
  • és gyakorlatilag bármit elfogyaszt, amit képes megrágni.

És sokkal olcsóbb, mint a kutya: núbiai kecskegidát akár már hétezerért is lehet venni, fejőskecskét is húszezer alatt. De mielőtt rohanna fejőskecskéért, azt érdemes észben tartani, hogy azokat naponta kétszer fejni is kell. (A kutatás a Royal Society Biology Letters című periodikájában jelent meg, .pdf-ben letölthető. Címlapkép: kecsk)