A magyar gazdaság egyetlen esélye, ha senkit nem hagyunk hátra

  • Oktatási reform szükségessége, kézikönyv leszakadt települések polgármestereinek, a helyi közösségek bevonása a szegénység felszámolásába - többek között ezekre az eredményekre jutott Magyarországgal kapcsolatban munkáiban a világ egyik legbefolyásosabb pénzügyi intézménye, a Világbank.
  • Az amerikai székhelyű szervezet munkájában az elmúlt időszakban egyre nagyobb hangsúlyokat kapnak a fejlesztéspolitikai célok, az ezzel kapcsolatos irányváltásról korábban mi is írtunk.
  • A Világbank magyarországi kutatási eredményeiről és az országban tapasztalt helyzetről beszélgettünk a szervezet Washingtonban dolgozó munkatársával, Karácsony Sándorral.

„Az egész közép-európai régió hasonló, nagyon komoly demográfiai problémákkal küzd. Öregedő és fogyó lakosság, egyre kevesebb belépő a munkaerőpiacra és egyre több távozó. Ez a régió minden országának növekedési kilátásaira hatással van”

– foglalta össze Karácsony Sándor, a Világbank Kelet- és Közép-Európával foglalkozó közgazdásza a térség legfontosabb gondjait. Magyarország ugyan meggyőző növekedést produkált az elmúlt évtizedekben (1995-ben csak a 28 EU-tag átlag GDP-jének 51 százalékán álltunk, ez 2014-re 68 százalék lett), de a lendület fenntartásához növelni kell a munkaerő termelékenységét.

Ezt jellemzően kétféleképpen lehet megtenni: egyrészt az egyéni készségek fejlesztésével. Ha magasabb hozzáadott értékű iparágakban tudnak a munkavállalók termelni, annak közvetlen kihatása van a GDP alakulására is. A másik eszköz, hogy javítani kell a hozzáférést a munkaerőpiachoz.

„Mindkét paraméter azt feltételezi, hogy ezek az országok senkit nem hagyhatnak hátra.”

A morális és emberi jogi érvek eddig is amellett szóltak, hogy mindenkinek esélyt kell biztosítani a minőségi oktatáshoz, a szakképzéséhez, az egészséges lakókörnyezethez és a munkaerőpiaci és szociális szolgáltatásokhoz.

„A Világbank most emellé letett egy makrogazdasági érvet is: megmutattuk, hogy komoly gazdasági nyomás is van amögött, hogy mindenkinek egyenlő esélyt kell biztosítani a munkaerőpiacon.”

A Világbank az elmúlt években négy munkaprogramban is foglalkozott Magyarországgal. Három a régió országairól szólt, és azon belül vizsgálták a magyar helyzetet, egyet pedig a magyar kormány megbízásából végeztek.

Ételosztás Budapesten, 2014 márciusában (Fotó: Botos Tamás/ 444)

A regionális tanulmányokban megnézték, hogy az egyes országokban milyen kockázati csoportok vannak a munkaerőpiacról kirekesztve, vizsgálták három régiós ország PISA-eredményeit is az oktatáshoz való egyenlő hozzáférés szempontjából, és kutatták a közép- és kelet-európai államok romaspecifikus szakpolitikai lépéseit is. A negyedik munkára az Emmi kérte fel a Világbankot, ebben a kutatásban azt vizsgálták, hogyan lehetne a Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégiát helyi eredményekké váltani a Helyi Esélyegyenlőségi Programok (HEP-ek) révén.

Segítség polgármestereknek

A Magyarországon végzett kutatások, szakmai konzultációs műhelyek és terepmunkák egyik kézzelfogható eredménye egy polgármestereknek és önkormányzatoknak szánt kézikönyv lett, ami példák segítségével mutatja be, hogyan segíthetnek érdemben a településükön élő legszegényebb, leginkább kirekesztett embereknek.

A kézikönyv megalkotása közben az a kutatók számára sem volt egyértelmű, hogy mekkora lesz egy ilyen munkára a fogadókészség. A sajtóból ismerünk pár tragikus példát, olyan településeket, ahol a legszegényebb emberek sanyargatása és megalázása a mindennapi önkormányzati működés alapja lett. És ismerni pár nagyon sikeres modellt is, ahol egy lelkes önkormányzat tényleg sokat tudott tenni, hogy a legkiszolgáltatottabbak életén javítson.

De ez csak pár példa a több száz település közül, ahol sokan élnek magas szegénységkockázatot jelentő életkörülmények között.

„Az volt a feltételezésünk, hogy sok olyan polgármester van, aki őszintén érdeklődik a szegénység felszámolása és helyben való kezelése mellett. Számukra készült ez a kézikönyv, hogy megtalálhassák, honnan lehet forrásokat igényelni, hogyan lehet konfliktusokat kezelni, honnan kérhetnek szakmai segítséget.”

Munkájukban végül tíz olyan esetet mutattak be, ami optimizmusra ad okot. Tíz olyan települést, ahol az önkormányzat, a helyi közösség és civilek együtt tudtak dolgozni azon, hogy a legszegényebb helyiek életén segítsenek.

Olyan példákról van szó, mint a gyerekek korai fejlődését segítő Gyerekháza Porcsalmán, az integrált oktatási projekt Ácson, a Máltai Szeretetszolgálat és az OSI által elindított falufejlesztési és foglalkoztatási program Gyulajon, a közmunkaprogramból a legtöbb hasznot kihozni próbáló katymári modell, az uborkatermesztéssel összekötött mikrohitel-program, amivel korábban mi is részletesen foglalkoztunk vagy a pécsi integrált lakhatási program, aminek videós összefoglalóját a Világbank szponzorálta, sőt még honlapjukon is megosztották, kifejezetten azzal a céllal, hogy inspiráljanak más hazai és régiós önkormányzatokat.

A sikeres modelleket összevetve több dolog is kiderült. Egyrészt, hogy nincs univerzális modell, a jól működő programokat mindig a helyi problémákra és lehetőségekre szabták.

Karácsony szerint azért akad néhány általános tanulság is.

Az egyértelműen látszik a kutatásokból, hogy óriási szükség van ezekre a helyi programokra. Számos olyan egyéni krízis képzelhető el, amit egy állami léptékű felzárkózási program nem tud kellően kezelni. Például egy állását elveszítő férfi csak mint egy munkanélküli jelenik az országos statisztikákban. De helyi szinten nagyon nagy valószínűséggel egy jóval komplexebb problémahalmaznak az áldozata.

„Potenciálisan családfőről van szó, elavult szakképzettséggel, feleséggel, gyerekkel, gondozásra szoruló szülővel és így tovább. Ehhez egy nemzeti stratégia annyit tud hozzárendelni, hogy munkát kell neki adni, ráadásul lehetőleg fenntartható foglalkoztatási körbe kell bevonni. Ami igaz is, de sosem ilyen egyszerű: egy családi szinten is jelentkező krízist kell ilyenkor felismerni, azonosítani és megoldani.”

Ennek kezeléséhez Karácsony elmondása szerint mindenképp szükség van egy eltökélt polgármesterre, egy szakembercsapatra és olyan civilekre, akik képesek a helyi közösséggel együttműködve kezelni a felmerülő problémákat. A közösség bevonása ugyanis kulcsfontosságú, rászabadítani egy felzárkózási programot egy településre, úgy, hogy arról nem tudnak a helyiek és nem támogatják, teljesen felesleges próbálkozás, az a program már középtávon sem fog fennmaradni.

A tanulmányukban három nagyon konkrét példán keresztül meg is mutatják, hogyan lehet egy helyi szinten jelentkező problémát kezelni. Az egy szülős családban felnövő, korai iskolaelhagyás veszélyének kitett gyerekek, a munkaerőpiacról kiszoruló, alacsony képzettségű, gyereket nevelő roma nők és a közszolgáltatásokhoz hozzá nem férő, a közösségtől elzárva élő idős vagy fogyatékkal élő emberek mind-mind olyan történetek, akik jellemzően előfordulhatnak egy magas szegénységkockázatú településen és egy önkormányzat nem feltétlen tudja azonnal, hogyan lehet kezelni a helyzetüket.

Krízisgócok

„A régióban a szegénység arca mindenhol nagyon hasonló. És a szociális munkások, szegényeket támogató szakemberek mindenhol elképesztő szélmalomharcot vívnak napi szinten a családokra leselkedő veszélyekkel és a saját munkájukat megnehezítő adminisztratív és finanszírozási korlátokkal szemben"

- mondja Karácsony, aki szerint a Világbank által is kiemelt példák azért is fontosak, mert olyan településekről szólnak, ahol nagyon komoly problémát jelent a szegénység, de ahol több évnyi tudatos munkával már látni a fényt az alagút végén.

"Ez az egész egy apró építőkockákból zajló építkezési folyamat, amiben családról családra lehet eredményt elérni. És aminek az az eredménye, hogy a közösségnek ugyan nem is oldódik meg minden problémája, de a gyerekeik jobb eséllyel vághatnak neki a következő tíz évnek, mint amilyenek az előző tíz évben voltak."

A Világbank magyarországi munkájának egyik fontos kimenete volt, hogy megvizsgálták, milyen dimenziói mérhetőek a társadalmi kirekesztettségnek, milyen adatok állnak rendelkezésre ehhez Magyarországon.

Egy huszonegy indikátorból álló tematikus csomagot állítottak össze, amiben a gazdasági helyzet, a lakhatás, a foglalkoztatás, az oktatás és az egészségügyi szolgálatásokhoz való hozzáférés szempontjából vizsgálták a felzárkózási kimeneteleket járási szintig lebontva. Az így kinyert adatokat felvitték egy térképre, majd mellé társították a TÁMOP 5-ös projekteket. Ennek köszönhetően meg lehetett nézni, mennyire értek össze az uniós projektek a helyi igényekkel, mennyire működött a célzás, hol lenne szükség korrekcióra.

Azt találták, hogy a szegénységkockázatot leginkább a foglalkoztatás, illetve annak hiánya növeli: az alacsony foglalkoztatási ráta és a hosszútávú munkanélküliségi ráta egy egész térség szegénységkockázatát jelentősen tudja változtatni.

Az ilyen területeken jellemzőbben alakulnak ki úgynevezett krízisgócok is, ami azt jelenti, hogy a problémák egymást erősítve jelennek meg és így jelentősen nagyobb a szegénységi és társadalmi kirekesztettségi kockázatban élő lakosság aránya. Az ország északkeleti, délnyugati részén, az Alföld egyes részein és a délkeleti megyékben is léteznek ma ilyen gócok.

A kutatásokban vizsgálták a munkaerőpiaci eszközök hatékonyságát is. Az EU foglalkoztatásért felelős főigazgatósága még 2014-ben rendelt meg egy tanulmányt a Világbanktól, amiben hat régiós országban vizsgálták az inaktív, munkaerőpiacon kívüli népesség helyzetét. Összesen tíz kockázati csoportot különítettek el, például az alacsony képesítéssel rendelkezőket, az idősebb munkavállalókat, a pályakezdőket, a gyermeküket egyedül nevelő nőket vagy a tartósan munkanélkülieket és azt vizsgálták, hogy az egyes csoportokba tartozó emberek milyen akadályokkal szembesülnek, ami miatt nem jutnak vissza a munkaerőpiacra.

A tízből végül hét csoportnál találták úgy, hogy az oda tartozó embereket megfelelő közpolitikai lépésekkel még vissza lehetne vezetni a munkaerőpiacra. Ennek elősegítéséhez fogalmaztak meg olyan konkrét javaslatokat, mint a mobilitás elősegítése, a gyermekgondozási segítség biztosítása, részmunkaidős lehetőségek és a munkakezdési támogatás nyújtása.

Karácsony elmondása szerint a közmunkához is ebből a pragmatikus szempontból viszonyultak, és elsősorban célzási kérdésként kezelték: a döntő kérdés az, hogy melyik kockázati csoportnak mit hozhat a közmunka.

Munkájuk még a 2011-ből, azaz a nagy állami közmunkaprogram igazi elindítása előttről elérhető adatokra épült. Jelenleg épp zajlik az OECD-vel együttműködve a 2013-es adatok értékelése, amiből meg lehet majd mondani, melyik kockázati csoportokat érdemes a közmunka típusú beavatkozással megcélozni és hogy mely csoportok azok, amiket más programok, például mentorálás vagy szakképzés révén is visszatalálnának az elsődleges munkaerőpiacra.

A romákat súlyosabban érinti

Ha leszakadó régiókról és ott mélyszegénységben élő emberekről van szó, sokan azonnal roma családokat képzelnek el. De a valóság ennél árnyaltabb képet mutat: 2014-ben a magyar lakosság 14,6 százaléka élt a szegénységkockázati küszöb alatt, ez nagyjából 1,4 millió embert jelenthet, míg a roma lakosság felső becslése 700 ezer fő. A Világbank indikátorai szerint ennek a közösségnek 80 százaléka élhet a szegénységkockázati küszöb alatt, ami 560 ezer embert jelent. Azaz van 900 ezer nem roma származású ember, aki ki van téve a mélyszegénység kockázatának.

Ezzel együtt a Világbank készített egy romaspecifikus jelentést is a régió országairól, mivel vannak olyan kockázati tényezők, amik a roma lakosságot kiemelten sújtják: az egész térséget érintő gazdasági-társadalmi háttérre ugyanis rárakódhat egy szegregációs elem is.

Gyerekek hintáznak Ózdon (AFP PHOTO / PETER KOHALMI)

A 2011-es adatokat alapul véve, a régió országaiban nagyjából hasonló nehézségekkel kell szembenéznie a roma közösségeknek. A foglalkoztatási ráta a bolgároknál például 34 százalék, a szlovákoknál 15, nálunk pedig 23 százalék volt 2011-ben. A lakhatási indikátorok is hasonlóan alakultak. Két tényező volt, amiben Magyarország jobban teljesített a régió országainál: a korai készségfejlesztés, azaz az óvodáztatás és a korai iskolaelhagyás aránya. Igaz, ezeket az adatokat még a tankötelezettség korhatárának leszállítása előtt rögzítették.

Magyarország helyzete annyiban is eltérő, teszi hozzá Karácsony, hogy nagyon sok olyan adat áll rendelkezésre, melyek a környék többi országában nem ennyire jól hozzáférhetőek és melyek révén kulcsrakész szakpolitikai beavatkozásokat lehet tervezni.

A kompetenciamérésekben például megjelenik az etnikai indikátor is, ez egész Európában ritkaságnak számít. És ez számos kutatási lehetőséget nyit meg. 2014-ben például Kertesi Gábor és Kézdi Gábor a kompetenciamérés adatai alapján publikált arról, hogy ha a társadalmi-gazdasági hátteret egyenlőnek vesszük, akkor a teljesítménybeli különbségek a roma és nem roma gyerekek között gyakorlatilag eltűnnek.

A Világbank jelentése arra jut, hogy a hátrányos társadalmi-gazdasági háttérből érkező gyermekek esélyeibe való befektetés többszörösen térül meg az adott ország számára. A közelmúlt kutatási eredményei azt mutatják, hogy az egyenlőbb társadalom a nagyobb gazdasági növekedés alapja. A fiatal romák bevonása a munkaerőpiacra különösen fontos, hiszen egyre öregedő és munkaerőhiánnyal küzdő társadalmakról van szó.

Ehhez viszont a kormányoknak pontosabb képet kell kapnia a helyi viszonyokról, a háztartások szintjén jelentkező beavatkozási igényekről és a rendelkezésre álló források jobban átgondolt, okosabban célzott kiosztására is szükség lesz. Ezekkel kapcsolatban is publikált egy rakás javaslatot a Világbank.

Oktatási reform kell

Egy másik kutatásukban a régió országainak PISA-eredményeit vetették össze. A PISA mérőszámai lehetőséget teremtenek ugyanis olyan háttérszámításokra, melyek révén meg lehet nézni, hogy mennyire erős a kapcsolat a diák teljesítménye és a gazdasági-szociális háttere között.

Magyarország két szempontból is elég rosszul teljesít, ezekkel kapcsolatban a Világbank több dolgot is javasolt.

Egyrészt a 1999-ben véghez vitt lengyel reformhoz hasonlóan szükség lenne a korai szelekciós pontok megszüntetésére. Lengyelországban a kétezres évek elején radikálisan átalakították az ország iskolaszerkezetét, kilenc évfolyamos egységes általános iskolát vezettek be és a továbbtanulási időpontot 15 éves korra tolták ki. Az eredmény az lett, hogy azoknak a tanulóknak az eredménye, akik 15 évesen korábban már szakiskolába jártak volna, javult, míg azoknak, akik már gimnáziumba, nem változott.

Másrészt pedig a szakiskolákban javítani kell az oktatás minőségét.

"A gimnázium és a szakiskolák közötti különbségek lesújtóak."

- mondta erről Karácsony. Míg a gimnáziumi átlagteljesítmény 550 pont körül alakul, addig a szakiskoláknál 400 pont körül. Ez nagyon komoly különbségnek számít egyetlen országon belül, nagyjából három évnyi oktatásnak felel meg.

Ha a cél a gazdasági növekedés fenntartása Magyarországon, ezzel a problémával rövidtávon kell kezdeni valamit, hiszen jelenleg úgy fest a helyzet, hogy rossz társadalmi-gazdaságú hátterű gyerekek jellemzően rosszabbul teljesítő iskolákban tanulnak, míg a jobb családokból származó gyerekek a jobb iskolákba járnak. Az oktatási rendszer történelmi "egyenlősítő" mandátuma így nemhogy nem valósul meg, hanem gyakorlatilag épp e célzott hatás ellenkezőjét éri el. Ami az egész rendszer teljesítményének romlásához vezet.

A Világbank tanulmányai magyar nyelven is olvashatóak, a Befogadó növekedés előmozdítása Magyarországon, a Társadalmi változások mérése és hatások, valamint A számok mögött az ember című kézikönyv a címekre kattintva tölthetőek le.