A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság előtt kért elnézést a tuareg férfi, akit többek közt azzal vádolnak, hogy a Szahara szélén álló rejtélyes városban kinyitott egy mecsetajtót, amiről a helyiek úgy tartották, hogy a világ végéig zárva fog maradni. A szokatlannál is szokatlanabb bírósági eljárás azonban nemcsak egy nagyon egzotikus bűntényről szól, hanem arról is, hogy mire való a nemzetközi jog, hogy kellene büntetni a kulturális javak elpusztítóit, és egyáltalán mire van idő és pénz 2016-ban.

A Szahara déli peremén, a mai Mali közepén álló Timbuktu városa évszázadok óta a világ legnagyobb sivatagának fontos csomópontja. A karavánutakon a földi javakkal együtt tudás és vallás is utazott, és Timbuktu 15-16. századi aranykorában a világ egyik közepe volt. A gazdag muszlim kereskedők, vallási vezetők, tudósok, mecsetek, könyvtárak és egyetemek egyvelege valószínűleg tényleg elég közel állt ahhoz, ahogy az átlagember ma az egzotikus és mesés keletet elképzeli.

Timbuktu pedig sokáig tényleg csak a nyugati képzeletben élt. Az aranykor után fokozatosan jelentőségét vesztő város uralkodó joggal féltek attól, hogy az európai nagyhatalmak Afrika nagy részének bekebelezése után megpróbálják az ősi várost is gyarmatosítani, ezért mindent megtettek azért, hogy fehér ember ne tehesse be a lábát Timbuktuba. A 19. századra Timbuktu az európai közbeszédben Eldorádó-szerű legenda lett, amely egyszerre testesítette meg az iszlám világ és Fekete-Afrika minden rejtélyét és vonzerejét.

1824-ben a franca Földrajzi Társaság még pénzdíjat is felajánlott az első európainak, aki eljut Timbuktuba. A feladatot először teljesítő skót nem tudta átvenni a 10 000 frankos főnyereményt, mivel hazafelé a várost uraló törzsfőnök emberei megölték. 1828-ban végül egy bátor francia kapta meg a pénzt, de egészen 1893-ig csak egy maroknyi európainak sikerült megismételnie a veszélyes mutatványt. Abban az évben Timbuktu és környéke francia gyarmat lett, ami a valójában csak annyit jelentett, hogy a város fokozatosan továbbmállott. Miután pedig 1960-ban Mali független lett, az elsivatagodásnak köszönhetően pedig a Szahara szó szerint beköltözött a külvárosokba, csak még jobban.

A koldusszegény Mali 2012-re a teljes összeomlás szélére jutott. Januárban az ország északi, sivatagos részén élő tuaregek sokadszorra is felkeltek a kormány ellen, márciusban pedig a hadsereg megpuccsolta az elnököt. Az önrendelkezésért küzdő tuaregek harcát azonban hamarosan eltérítették a régióban is ekkortájt megerősödő iszlamisták, és ők, egészen pontosan az Al-Kaida helyi fiókszervezete, az Anszar ad-Din az év közepére átvették a hatalmat Timbuktuban.

Az Anszar ad-Din fanatikus iszlámja nagyon messze állt a Timbuktut 500 évvel korábban felvirágoztató iszlámtól, és a városba bevonuló csapatok hamarosan neki is álltak mindent elpusztítani, ami nem illett bele az ő világképükbe. A Timbuktu könyvtáraiban évszázadok alatt összegyűjtött felbecsülhetetlen értékű könyvek és kéziratok jó részét ezek őrzői Indiana Jones-i kalandok árán ki tudták menteni a városból, de az épületekkel nyilván nem lehetett ugyanezt megtenni.

A legszigorúbb iszlámértelmezések szerint tilos a sírok fölé bármilyen épületet emelni, mivel az bálványimádás. Timbuktuban azonban számtalan mauzóleumot építettek különböző helyi uralkodók és szent emberek sírja fölé, és ezek részben búcsújáróhely-szerűségként is működtek, szöges ellentétben az Anszar ad-Din iszlámjával. A Timbuktut ellenőrző iszlamisták egy Ahmad al-Mahdi nevű tuareg férfit bíztak meg saját vallásértelmezésük szabályainak bevezetésével, így ő felelt mindenért a helyes női öltözettől a bálványimádás beszüntetéséig.

Al-Mahdi vezetésével legalább kilenc, építészetileg nem túl jelentős, de a timbuktuiak által nagy becsben tartott mauzóleumot romboltak le. Sokszor ő maga is forgatta a csákányt, és a pusztítás jelentős részéről az internetre feltöltött videók is készültek. Végül nekikestek egynek a város három híres, az Unesco Világörökség-listájára is felkerült mecsete közül. A Szidi Jahja-mecset főbejárata évszázadok óta zárva állt, és a helyik szerint enne a világ égéig így kellett volna maradni, al-Mahdi emberei azonban kinyitották, állításuk szerint így harcolva az iszlámtól idegen babonák ellen.

Az Anszar ad-Din nem sokáig tudta megtartani Timbuktut. 2013 januárjában a mali hadsereg francia segítséggel visszafoglalta nemcsak a várost, de az ország északi felének jó részét is. Ezzel párhuzamosan, 2013 január 13-án a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróság elkezdte vizsgálni, hogy pontosan mi történt az országban az előző hónapokban. Vizsgáltak, vizsgálódtak, majd 2015 szeptemberében először Ahmad al-Mahdi ellen emeltek vádat. Ráadásul olyat, amilyen korábban nem volt a Nemzetközi Büntetőbíróság történetében: al-Mahdit vallási és történelmi jelentőségű épületek elpusztításával vádolták meg.

A vádemelés után alig egy héttel a Malival szomszédos Niger kormánya átadta al-Mahdit a Nemzetközi Büntetőbíróságnak. Azonnal Hágába szállították, ahol a pere egy évvel később, augusztus 22-én kezdődött meg, és villámgyorsan le is zárult. Al-Mahdi ugyanis nemcsak minden vádpontot beismert, hanem még elnézést is kért a timbuktuiaktól:

“Megkövetem őket, és arra szeretném őket kérni, hogy olyan fiukként tekintsenek rám, aki letért a helyes útról. Az Úr meg fogja jutalmazni azokat, akik megbocsájtanak nekem. Ünnepélyesen megesküszöm, hogy ez volt az első és utolsó törvényszegés, amit elkövettem. (..:) Minden, amivel vádolnak, pontos és igaz. Őszintén megbántam, és nagyon sajnálok minden kárt, amit okoztam.”

Ez a vallomás után az egyébként évtizedeken át húzódó ügyekhez szokott bíróságnak nem nagyon volt min gondolkodnia. A végső ítéletet csak szeptember 27-én hozzák meg, de al-Mahdit nyilván bűnösnek mondják majd ki, és 9-11 év börtön lesz a büntetése. Amivel vádolják, azért akár 30 év is járhatna, de al-Mahdi ügyvédei még a tárgyalás előtt olyan megállapodásra jutottak az ügyésszel, hogy 11-nél többet semmiképpen se kaphasson.

Ami első pillantásra egy bonyolult ügy szerencsés és igazságos lezárásának tűnik, valójában nem annyira happy end. Al-Mahdi ügye, elítélese ugyanis számos kényelmetlen kérdést felvet. Például mindjárt azt, hogy szintén Hágában a srebrenicai mészárlás aktív közreműködői alig kaptak al-Mahdiénál hosszabb börtönbüntetést, és még a ruandai népirtásban bizonyítottan fontos szerepet játszó vádlottak közül sokan is csak két-háromszor ekkora büntetéssel megúszták. Büntetést és büntetést ilyen egyszerűen persze nem lehet összevetni, de kétségtelen, hogy sokakat zavarhat emberéletek kioltásának és épületek lerombolásának szinte egyenlő értékűvé tétele.

Jogászoktól művészettörténészekig sokan vannak, aki szerint a Nemzetközi Büntetőbíróságnak eleve nem is kellene ilyen ügyekkel foglalkoznia, és nagyon veszélyes a tömeggyilkosságok és népirtások közé beemelni a kulturális értékek elpusztítását, mintha ezek egyformán emberiesség elleni bűncselekmények lehetnének. Az emberélet megóvása univerzális érték, a vallási emlékhelyek lerombolása viszont soha nem volt hasonló tabu, sőt. A református képrombolóktól a prekolumbán kultúrát szinte teljesen megsemmisítő európai hódítókig inkább a történelem körforgásának része volt. Ma már a nyugat szörnyülködik, amikor a tálibok lerombolják a bamijáni Buddha szobrokat, az iszlamisták pedig Timbuktut, de ezt hirtelen beemelni az elkövethető legsötétebb bűnök közé talán nem egészen helyes.

Ráadásul al-Mahdi elítélésbe nehéz nem belelátni a direkt politikai üzenetet korunk legnagyobb kultúrarombolói, az Iszlám Állam felé. A Szíriában és Irakban garázdálkodó fanatikus iszlamisták múzeumok lerombolásától Palmüra romvárosának szétveréséig gyakoratilag sportot űznek a kulturális értékek elpusztításából. Hága most egy kicsit hozzájuk is szólt.

Végül pedig ott vannak azok a timbuktuiak, akik nyilván nagyon sajnálják a maúzóleumok szétverését és a mecset tiltott ajtajának kinyitását, de 2012-ben az Anszar ad-Din rémuralma alatt még borzasztóbb dolgokat kellett átélnikük: kínzásokat, megcsonkításokat, nemi erőszakokat, gyilkosságokat. Nem biztos, hogy a nemzetközi közösség jó üzenetet küld azzal, hogy nem ezek ekövetőivel kezdik az ítélkezést. Az viszont biztos jó, hogy Maliban, ahol az egy főre eső jutó éves GDP alig 820 dollár, szinte senki nem tudja, mibe került al-Mahdi hágai pere. Csak azt látják, hogy míg a maúzóleumok helyreállítására gyorsan került pénz, az országban szinte semmi másra nincs.