Kiderült minden mocsok az európai szélsőjobboldal kedvenc menekülttáboráról

A dán menekültpolitikán vitatkozó koppenhágai parlamenti küldöttség meg szerette volna vizsgálni, hogy bánnak az Ausztráliából kiszervezett menekültekkel, de Nauru megakadályozta, mivel kiborultak, miután egy brit lap kiteregette a szennyesüket. A történet, ami egyszerre szól a globalizációról, a menekültkérdés bonyolultságáról és leginkább arról, hogy a világ jómódú helyei milyen könnyen veszik semmibe a saját maguk által felállított szabályokat, ha esetleg más is szeretne egy szeletet a jómódból.

Annak megértéséhez, hogy miként is jutottunk el egy rakás dán képviselő kitiltásáig a világ egyik legkisebb országából, először is érdemes felidéznünk Ausztrália két legfontosabb jellemzőjét:

  1. Ausztrália nagyon gazdag.
  2. Ausztrália egy sziget.

Ez a két megfellebezhetetlen tény ahhoz vezet, hogy a világ rosszabb helyeinek fiai és lányai Afganisztántól Kambodzsáig nekivágjanak a tengernek, és megpróbálják elérni a kontinensnyi szigetországot. Abban bíznak, hogy ott jobb lesz nekik, vagy legalább a gyerekeiknek, és lehetőleg senki nem akarja őket úgy megölni, halálra dolgoztatni, rabszolgasorba taszítani, mint otthon. Ők az úgynevezett menekültek.

Az ausztrál menekültpolitika elleni tüntetés Sydneyben. AFP PHOTO / SAEED KHAN

Ausztrália a történelme során hol inkább, hol kevésbé örült a menekülteknek. Az alig 200 éves ország – ahol a fehér többség által legyilkolt/kiszorított néhány százezer őslakoson kívül mindenki bevándorló – az utóbbi években azonban egyértelműen a kapu bezárása mellett döntött. Ennek számtalan oka van, a legfontosabb, akárcsak a világon szinte mindenhol, politikai. Akinek van az ilyesmihez pofája, az az „idegenek” távoltartásával, a „hazai érdekek” védelmével könnyen szavazatokat és hatalmat szerezhet.

2001-ben az akkori jobboldali ausztrál kormány feje, John Howard úgy döntött, hogy politikailag jól jönne neki a menekültpolitika szigorítása. Így született meg a „Pacific solution”, azaz a „Csendes-óceáni megoldás”, ami a tervek szerint megállította volna az ausztrál ígéret földje felé Délkelet-Ázsián és Indonézián át áramló menekülteket. A Csendes-óceáni megoldás alapvetően három, egymást kiegészítő pillérből állt:

  1. Az ausztrál fennhatóság alatt álló, de Ausztrália szigetétől távol eső, nehezen ellenőrizhető szigeteket, amelyek kedvelt úticéljai voltak a menekülteknek, kivonták azok a törvények alól, amelyek az Ausztrália földjére lépő menekültekkel szemben alkalmazott elbánást szabályozták.
  2. Az ausztrál haditengerészet magasabb fokozatra kapcsolva igyekezett elkapni minél többet az embercsempészek menekültekkel telepakolt hajóiból.
  3. Az elfogott menekülteket nem ausztrál fennségerületen kialakított idegenrendészeti központokba szállították, amíg le nem folytatták menekültkérelmi eljárásukat.

Az ausztrál kormány abban bízott, hogy ez a megoldás egyfelől jó pontokat jelent a szavazóknál, másrészt, akárcsak egy országhatárra emelt kerítés, el is ijeszti a szigetországba menekülni vágyókat.

A terv első két pontját is sokan támadták, a legnagyobb botrány azonban a harmadikból lett. A nyugati világ egyébként is szereti kiszervezni, szép magyar szóval outsource-olni a polgári idillbe belerondító, ám a társadalom működése szempontjából elengedhetetlen tevékenységeket. A gyerek focilabdáját Pakisztánban varrják össze, az elhízott, semmirekellő nagybácsi pedig a Fülöp-szigetekre jár szexturistának. A menekültügy külföldre kiszervezése szépen illeszkedett ebbe a folyamatba, az ausztráloknak már csak meg kellett találniuk azt a nyomorult helyet, amely hajlandó helyettük elvégezni a mocskos munkát.

Nauru felülről. AFP PHOTO / TORSTEN BLACKWOOD

Az egyik nyertes Pápua Új-Guinea lett. Az Ausztráliával szinte szomszédos, sok szempontból tőle függő ország örömmel engedte át Manus nevű szigetét, hogy ott idegenrendészeti központ létesüljön. A manusi tábor 2001 és 2008 között működött, majd 2012-ben újranyitották, de ekkor már azoknak a pápuáknak sem tetszett, ami ott folyik, akik hagyományosan nem ijednek meg egy kis vértől. 2016 áprilisában végül az ország kormánya is úgy érezte, hogy Manus kínos, ezért a bezárás mellett döntöttek, és megkezdték a tárgyalásokat az ausztrál kormánnyal a tábor felszámolásáról.

Így csak egyetlen egy hely maradt, ahova Ausztrális outsource-olhatta az embertelenséget: Nauru. Az apró, mindössze 21 négyzetkilométetes és 10 000 lakosú csendes-óceáni szigetország idillien trópusi elhelyezkedése ellenére a lehető legtávolabb van a trópusi idilltől. Pálmafás-korallhomokos turistaparadicsom helyett csak 90 százalékos munkanélküliség és egy hatalmas külszíni fejtés maradványai vannak a szigeten.

Pedig Naurun olyan szépen indult minden. Amikor 1968-ban az ország független lett, úgy tűnt, hogy ha egy kicsit is jól menedzselik a szigetben rejlő hatalmas foszfátkincset, évszázadokra garantálták maguknak a jólétet. Azt lehetett tudni, hogy a foszfát előbb-utóbb elfogy, ezért a befolyó pénzt mindenféle vagyonkezelő alapokba fektették, annak reményében, hogy azok majd további pénzt fialnak. Aztén a foszfát tényleg elfogyott, és gyorsan kiderült, hogy a naurui vagyont olyan irtózatos baromságokba fektették, mint például egy Leonardo da Vinci életét feldolgozó musical.

Az ország a 2000-es évek elejére teljesen összeomlott, és ha az ausztrálok nem segélyezik rendszeresen a nauruiakat, jó részük szó szerint éhen is halhatott volna. Ekkor jutott eszébe az ausztrál kormánynak, hogy a gáláns adományokért cserébe akár kérhetnének is valamit. Ez a valami pedig a néhány száz menekült befogadására alkalmas naurui idegenrendészeti központ lett, amit a továbbiakban nevezzünk a valósághoz közelebb álló szóval menekülttábornak. Akárcsak a pápua tábort, a hatalomra kerülő baloldali ausztrál kormány 2008-ban bezárta, de egy miniszterelnök-váltás után 2012-ben szintén újranyitotta.

A tábor ugyan Nauru földjén állt, de az ausztrál idegenrendészeti hatóságok megbízása alapján egy ausztrál magáncég működtethette. Ez így együtt gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy bármilyen független szemlélő, emberi jogi aktivista vagy újságíró betehesse oda a lábát. Egy magáncéget nem lehet úgy transzparenciára kötelezni, mint egy állami szervet, a mindentől távoli Nauru meg egyszerűen nem ad vízumot senkinek, akit potenciális bajkeverőnek gondolnak. A tábor ausztrál alkalmazottainak pedig olyan titoktartási kötelezettségi kitétel van a szerződésükben, aminek értelmében senkinek nem monhatnak semmit a Naurun tapasztaltakról.

Így a világ csak nagyon keveset tudhat arról, hogy mi folyt az utóbbi 15 évben. A nagy nemzetközi menekültügyi szervezetek és a kiszivárgó információk, képek, videofelvételek azonban így is elegendőek voltak ahhoz, hogy az ENSZ, számtalan ország kormánya, de még az ausztrál emberi jogi illetékesek is törvénysértőnek, a nemzetközi szabályozással ellentétesnek nevezze, ami a naurui menekülttáborban folyik.

Szájukat összevarró iráni menekültek a naurui menekülttáborban. AFP PHOTO / STR

A kritikák ellenére sem Ausztrália, sem Nauru, mint alvállalkozó nem változtatott semmit a tábor mindennapjain. 2016 augusztusában azonban minden korábbinál nagyobb botrány tört ki, amikor a brit Guardian honlapjára felkerült 2000, a menekülttáborból kiszivárgott dokumentum. Ezekben a tábor alkalmazottai taglalták, hogy valójában mi folyik az ausztrál kormány megbízásából, és a válogatott szörnyűségek minden korábbi pletykát felülmúltak.

Kiderült például, hogy

  • A menekülttáborban mindennapos a szexuális zaklatás, az elkövetők között menekültek és őrök egyránt vannak.
  • Volt olyan eset, amikor egy őr az egyik menekültnek csak szexért, vagy legalábbis kukkolásért cserébe engedélyezte, hogy a hivatalosan előírt két perc helyett négy teljes percig zuhanyozhasson.
  • A menekülttáborban tartott gyerekek közül sokan súlyosan traumatizálódnak. 2014 szeptemberében például egy kislány összevarrta az ajkait. Ezt egy őr egyszerűen kinevette. De volt olyan is, hogy egy 10 éves kislány meztelenre vetkőzött, és felnőtt menekülteket arra kért, hogy nyúljanak a vaginájába.
  • Összességében a menekülttáborban 59 alkalommal támadtak gyerekekre és 30 alkalommal a gyerekek maguk követtek el öncsonkítást..
  • 2016 áprilisában egy iráni menekült benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát a naurui körülmények ellen tiltakozva. Előbb a helyszínen próbálták ellátni, aztán olyan lassan szállították el egy ausztrál kórházba, hogy ott meg is halt.

Ez így magában is súlyos ítélet lenne egy fejlett és demokratikus ország mocskos titkairól, de a Guardian cikke ráadásul olyan időpontban jelent meg, amikor a menekültkérdés az egész világon, Európában pedig különösen hisztérikus reakciókat vált ki. És hogy a dolog még érdekesebb legyen, az ausztrálok Csendes-óceáni megoldása rendszeresen felbukkan az európai menekültellenes politikai erőknél, mint a követendő példa, amelyet ezen a kontinensen is alkalmazni kellene.

Így van ez például Dániában is, ahol az ország egyik legnépszerűbb pártja, a Dán Néppárt politikusai is beszéltek arról, hogy az országnak Grönlandra vagy Tanzániába kellene szállítania a menekülteket. Bár erről a dán közvéleményt nem értesítették, a koppenhágai parlament bevándorlással foglalkozó bizottsága már 2015-ben elkezdte megszervezni, hogy egy delegáció elutazhasson Naurura, és megvizsgálja, pontosan hogy is oldják meg az ausztrálok a menekültkérdést. A mérsékelt jobboldali dán kormánypárt jelenleg kisebbségben kormányoz, gyakran támaszkodik a Néppárt szavazataira, cserébe pedig kénytelen komolyan foglalkozni a szélsőjobbról érkező ötletekkel.

A szervezés csendben, de jól haladt. Az ausztrálok állítólag kifejezetten segítőkészek voltak, és a naurui komány is meglepően együttműködőnek bizonyult. Már a látogatás pontos programja is megszületett, amikor 2016 augusztusában a Guardian honlapján megjelent a menekülttábor mindennapjait bemutató 2000 dokumentum. Nagyjából ugyanakkor, amikor egy dán rádió az ország közvéleményével is tudatta, hogy az ország képviselői mit terveznek titokban.

A nyilvánosságtól rettegő nauruiak augusztus legvégén úgy döntöttek, hogy a valamennyi pártot képviselő dán parlamenti küldöttség három tagjának nem adnak vízumot. Ketten közülük korábban kifejezetten kritikusak voltak a menekülttáborral kapcsolatban, a harmadikat, a konzervatív jobboldali Naser Khadert azonban nem lehetett ilyesmivel vádolni. A szír muszlim származású Khader kitiltására semmilyen épkézláb magyarázat nem érkezett, így a korábbi vádak mellé Nauru és Ausztrália megkapta még a rasszizmust is.

Miután a három dán nem kapott vízumot, a Magyarországon elképzelhetetlenül összetartó képviselők közösen úgy döntöttek, hogy akkor senki nem megy Naurura. Még a Dán Néppárt képviselője is megpróbálta meggyőzni a nauruiakat, hogy engedjék be társait, de mivel nem járt sikerrel, ő is lemondta az egzotikus túrát.

A naurui idegenrendészeti központ. Forrás: UNHCR

A kitiltásnak nemcsak Dániában, hanem a Nauru felett gyakorlatilag gyámkodó Ausztráliában is nagy visszhangja volt, és a Guardian szivárogtatása is nagy hullámokat vert. Ma már az a kormánytanácsadó is a naurui menekülttábor bezárását szeretné, aki 2012-ben még az újranyitást javasolta. Szerinte ha marad a tábor, minden bizonnyal a jövőben is sokan öncsonkítással, öngyilkossággal fogják kifejezni helyzetük reménytelenségét.

A menekülttábor sorsa az ausztrálok kezében van, de arról nem menekültügyi szakemberek, hanem politikusok fognak dönteni, és egyáltalán nem biztos, hogy ők a humánus megoldást választják, amennyiben úgy ítélik meg, hogy azzal szavazatokat veszíthetnének. Amíg a döntés nem születik meg, addig Nauru ugyanolyan szimbóluma marad a problémák szőnyeg alá, illetve pontosabban szőnyegen kívül söprésének, mint Guantanamo, Idomeni vagy Röszke.