Vérben tocsogva órákig keresni a vénát

Geri a komlói drogrehab bejárata előtt imbolyog, zihál, nehezen veszi a levegőt. Az anyja hosszan simogatja a csupasz, heges hátát, amit hosszú vágásnyom szel ketté. Ott vették ki a fél tüdejét. Leroskad a meredeken égbe vesző, fákkal körülvett falépcső első fokára. Képtelen elindulni, csak dörzsöli az arcát. Nyomorult állapotban van. Lefényképezhetlek? Kérdezi az anyja, majd elővesz egy digitális fényképezőgépet, és kattint. Benne van, hogy most látja utoljára a fiát.  

Dizájneren

A fent leírt jelenet a Dizájneren című dokumentumfilm utolsó jelenete.
Horváth Balázs ugyan az Index hírvideósa, de ő, a többiekkel ellentétben, sosem online riportokat, magazinműsorokat vagy hírvideókat készít. Minden útjába akadó témát szigorúan dokumentumfilmes eszközökkel mesél el. Sosem érdekelték a médiakompatibils formátumok. Ha elindul, hogy leforgasson egy híranyagot, általában így vagy úgy, de végül kisebb vagy nagyobb dokumentumfilmmel tér vissza. Ilyen emlékezetes filmmé növekedett anyaga volt a Ferihegyi gyorsforgalmi út mellett megbúvó hajléktalanfaluról szóló anyaga, vagy a szipus Dzsoni és Dini testvérpárról szóló dokumentumfilm-sorozata. A Verzió fesztiválon vetítették a Dizájnerent, ami az elmúlt négy évben készült, és a heroinról a dizájnerdrogokra átszokott budapesti intravénás közeget mutatja be.

Belülről éget szét

Geri hosszú évekig heroinnal lőtte magát, aztán 2010-ben, ahogy a fővárosi intravénás drogosok többsége, ő is áttért az olcsóbb, könnyebben beszerezhető dizájnerdrogokra. Az innen nézve kiszámítható, békebelinek tűnő, belassulós hernyózós éveknek vége lett. Ezerrel nyomult be a kati, a funky, az mdpv és társaik, amiknek az összetételét, hatásait sem ők, sem az orvosok, sem a prevencióval, rehabilitációval foglalkozó szakemberek nem ismerték. Lehetetlen rá felkészülni, lehetetlen kontrollálni, viszont olyan hatékonysággal és erővel rombol, ahogy a heroin sem tudott. Nem meglepő, hogy a film végén futó stáblistán volt olyan szereplő, akinek már be volt keretezve a neve.

Geri is látja, hogy ereje végéhez közeledik, a teste és pszichéje egyaránt kezdik feladni, pedig alig lehet harminc éves. Ez a cucc, ahogy ő fogalmaz, belülről égeti szét. Fél év alatt rombolt annyit a szervezetén, mint a heroin tíz év alatt. Geri egy nehéz pillanatában elhatározza, megpróbál kimászni a nyakig érő szarból. Bejelentkezik egy vidéki rehabilitációs intézetbe, ahol viszont csak két hónap múlva tudják fogadni. Megreccsen. Azt sem nagyon tudja, hogy a következő órát hogyan fogja átvészelni, nem hogy a következő két hónapot. A film tulajdonképpen a rehabra erős dilemmákkal készülő junkie utolsó drogos időszakát mutatja be.

Geri élete évek óta minden nap ugyanúgy telik: hajtja a pakkot, feloldja vízben a port, cigifilterrel felitatja, abból fecskendővel kiszívja, vénát keres, belövi, majd újra menetel, és lő. Nincs megállás.

Erőltetett menet

A filmben nincsenek klasszikus interjúk, nincsenek zenés betétek, illusztrációk, beállított jelenetek, a külső szemlélődést, fellélegzést segítő totálok. Nincs megnyugtató hangú narrátor, nem jelenik meg sem riporter, sem mesélő. Másfél órán keresztül centikről nézzük, szinte rátapadunk az erőltetett menetben önkörében zakatoló Gerire, és együtt küzdünk cuccal és a cuccért.

Mindez nem valahol a külváros elhagyatott telepein vagy pályaudvarok mosdójában történik. A drogosok Budapest belvárosában, a Margit hídnál, a Duna-parton, a Gellért-hegy bokrai között, a Körúton, Újlipótváros játszóterein hosszú, keserves perceken át keresik a szúrásra alkalmas, még épen maradt, kevésbé gennyes vénákat.

A filmben nincsenek a drog hatásait érzékeltetni hivatott hangi vagy képi effektek. Semmi elemelés, nulla stilizáció. Nincs rájuk szükség.

Van olyan szereplő aki a péniszébe szúr egy park közepén, de van olyan is, akinek fétisévé vált a tű, és akár 45 percig is képes böködni magát. Tocsog a vérben. Ha sikerül belőni a cuccot, akkor kipattannak a szemek, szétmállnak az arcok, kapkodják a levegőt, fonémákká bomlanak a mondatok.

Kobra és a többiek

A nagy kattogásban, a pakkhoz szükséges pénz összekaparása, összekoldulása, lopása közben folyamatosan új és új kisiklott arccal és sorssal ismerkedünk meg. Kobra például korábban halász volt, majd megcsalta a felesége, és kicsúszott a lába alól a talaj. Simlizéssel szedi össze a cuccravalót. Nagy hátizsákkal a hátán járja a várost, horvát turistának kiadva magát leszólít embereket, és vonatjegyre vagy szállásra tarhál pénzt. De megismerkedünk egy volt heroincsempésszel is, aki az MDPV-től rendszeresen ijesztő pszichózisba esik: elemlámpával kényszeresen néz be minden apró lyukba. Kúszik-mászik az utcán, és csak keres és keres órákon keresztül, de nem tudja, mit.

Geri a rehab előtti utolsó két hónapjában pontosan tudja, és érti, hogy valahol a lét és a nem lét végső állapotában lebeg. Nem az a kérdés, hogy hogyan tudna ő normális, hétköznapi életet élni, hanem hogy hogyan fogja ezt az egészet túlélni. Kizárólag két nagyon ijesztő út áll előtte, az egyik a halál, a másik pedig a még rettenetesebb elvonás. A film alatt folyamatosan hazudozik magának, keresi a kibúvókat, de választani, dönteni képtelen. Szinte semmi befolyása nem maradt a saját élete felett.
A Dizájnerent végignézni emberpróbáló feladat. Nincs benne pihenő, nincs fellélegzés, nincs kibúvó, nincs romantika, nincs öröm, nincs mámor, nincs szabadság, csak nyomorult, nyüszítős szenvedés.

rendező: Horváth Balázs, producer: Pusztay András, operatőr: Botos Tamás, vágó: Pap Levente

disclaimer: A filmet a barátaim és kollégáim készítették. Horváth Balázzsal évekig együtt dolgoztam az Index videórovatában, Botos Tamás jelenleg is a kollégám és barátom, Pap Leventével is rendszeren dolgozunk együtt.