Komoly átalakulások zajlanak az amerikai munkaerőpiacon, amelyek előbb-utóbb a legtöbb fejlett országot elérik majd: elsősorban az automatizáció miatt sorra szűnnek meg a munkahelyek. És a munkahelyek eltűnése nem egyformán sújtja a nemeket: számos olyan munkakörben törnek elő a robotok, ahol eddig jellemzően férfiak dolgoztak. Közben pedig sorra jönnek is létre is új munkahelyek, de zömében olyan szektorokban, ahol jellemzően nőket foglalkoztatnak.

Sokan bíztak abban, hogy ez munkaerőkereslet-növekedés majd felszívja a más szektorokban keletkező munkaerőfelesleg egy részét, de ez minden jel szerint nem így van. Persze borzasztó összetett társadalmi és gazdasági kérdésről van szó, amit nehéz röviden összefoglalni, de a New York Times Upshot rovatában megjelent erről most egy izgalmas írás.

Vannak olyan maguktól értetődő és releváns magyarázatok, mint hogy azok a szektorok, ahol jellemzően nők dolgoznak, például az ápoló/kiszolgáló munkakörök, jellemzően kevesebbet fizetnek, és másfajta képességek is kellenek az ellátásukra, mint azoknál a munkaköröknél, melyek tömegesen szűnnek meg a robotok miatt, mondjuk a gépgyártásban vagy a fuvarozásban.

De akad még egy fontos szempont: a szabad álláslehetőségek egy jelentős része az úgynevezett rózsaszíngalléros szektorban jön létre, ami ugyan friss kutatások szerint biztosabb munkahelynek számít, és gyorsabb is az előrejutás, mint a kékgalléros állásokban, de cserébe kisebb az induló fizetés és bizonyos értelemben „stigmatizált”.

A NY Timesnak nyilatkozó közgazdászok sem amiatt aggódtak, hogy a jövőben nem lesznek munkahelyek, hanem hogy olyan munkahelyek jönnek létre, amit a kevéssé iskolázott férfiak nem szívesen töltenek be.

Az elmúlt évtizedekben teljesen megszokott jelenség lett, hogy a nők egyre nagyobb arányban léptek be olyan munkakörökbe, ahol korábban férfidominancia volt jellemző, de ez fordítva nem nagyon történt meg. Annak ellenére sem, hogy azok a férfiak, akik mégis átléptek ilyen területekre, jellemzően nagyobb fizetést kaptak és gyorsabban haladtak előre, mint kolléganőik.

A témát kutató szakemberek szerint az egyik komoly visszatartó erő a maszkulinitás kultúrájából fakad: abból a társadalmilag fenntartott képből, hogy a nők viszik a gondoskodó/ápoló munkaköröket, míg a férfiak a keményebb, családot eltartó melókat.

A Johns Hopkins szociológusa, Andrew Cherlin szerint a tradicionális maszkulinitás komoly akadályát jelenti a munkásosztálybeli férfiak elhelyezkedésének, és ezzel kezdeni kell valamit- Komoly szakadék tátong a társadalmi elképzelések és a konkrét munkaerőpiaci helyzet között. Ez persze nem könnyen kezelhető helyzet, hiszen a csökkenő bérek és eltűnő munkahelyek miatt ennek a társadalmi rétegnek a tagjai már amúgy is súlyos identitásválságon mentek át. (És az amerikai sajtó annyiszor végigragozta már: igen, Trump is erre játszott kampányában, a feleslegessé vált vagy ettől félő férfiak érzelmeire.)

A Harvard közgazdásza, Lawrence Katz a jelenséget retrospektív várakozó munkanélküliségként írja le, azaz hogy ezek a férfiak olyan munkákat keresnek, amelyek egyszer régen léteztek. Szerinte esetükben nem arról van szó, hogy képességeik ne lennének meg másmilyen munkák ellátásához, hanem az identitásukkal nem fér össze.

A kutatók viszont hosszabb távon arra számítanak, hogy ahogy egyre több férfi lesz kénytelen rózsaszíngalléros munkát vállalni, eltűnhetnek vagy elmosódhatnak bizonyos társadalmi olyan társadalmi stigmák. Vannak például már kórházak, amelyek már próbálkoznak is alkalmazkodni a helyzethez, és például ápolói munkakört férfiasabbnak beállítani. (NY Times)