Heba rögtön lekapja a fekete nikábot arcáról, amint Peter, a helyi eligazítónk kimegy az ajtón. Most már csak nők vannak a teremben, nem kell a fátyol mögé rejtőznie. Felszusszan. 30 éves, mondja, majd négy gyerekéről beszél, s szemmel láthatóan elönti a büszkeség. Amikor menekülése történetéről kérdezzük, rázza a fejét. Nem akart eljönni Szíriából, nem akart menekülttáborban lakni. Előbb otthon, Daraa városa környékén próbált családjával biztonságosabb helyre költözni, de a háborúban nincs biztonság, még akkor sem, ha éppen nem bombatámadást kell túlélni. Fegyveres férfiak környékezték meg, mondták neki, nagyon szép, és, ha “kedves lesz” hozzájuk, el tudják intézni, hogy gyerekei mindig biztonságban legyenek. Már aznap este összecsomagoltak és gyerekeivel, férjével elindultak a jordán határ irányába.

A háború előtt a szíriai középosztály kiszámítható életét élték, gyerekei iskolába jártak, férje jó megélhetést biztosított a családnak. Heba középiskolát végzett, és azt tervezte, hogy beiratkozik az egyetemre, azonban a háború közbeszólt. Most épp csak túlél, várja a békét, hogy mielőbb hazatérjen családjával. Hogy hol fognak lakni, az a jövő titka – vonja meg a vállát – házukból már csak romok maradtak. Majd újrakezdik, de egyelőre biztonságban vannak itt, és ez a legfontosabb.

Várnak a békére

Mafraqban járunk, Jordánia fővárosától, Ammántól 66 kilométerre, 30 kilométerre Szíria déli határától. A város lakosságának legalább fele szíriaiakból áll, legtöbben Szíria déli részéről menekültek, Daraából, Homsból és a fővárosból, Damaszkuszból. Az életüket mentők felé hatalmas nyitottsággal forduló Jordániát rendkívül leterheli a menekültválság, az ország közel 10 milliós lakosságának 10%-át menekültek teszik ki, 655 ezer regisztrált szíriai menekült mellett iraki, palesztin, jemeni és szudáni menekültek is élnek a királyságban, összesen mintegy 200 ezer ember. A menekülteknek csak 20%-a lakik a három szervezett menekülttáborban, amelyek közül Za'atari a legnépesebb: itt 78 ezer ember vár valamilyen csodára, vagy a békére, arra, hogy hazatérhessen hazájába. A többiek, akiknek sikerült a táborokból kijutni, a szíriai életükhöz valamelyest hasonlító életvitelt folytatnának, így megpróbálnak a városokban lakni, dolgozni, tanulni, közösségben élni.

Mafraqban a Nemzetközi Mentő Bizottság (International Rescue Committee – IRC) az Európai Bizottság Humanitárius Segélyek és Polgári Védelem Főigazgatóságának (ECHO) támogatásával működtet egy központot nők és lányok számára, amely közösségi térként is szolgál.

Egy betűszó, ami gyakrabban elhagzik, mint a Jó napot!: GBV

A központ székhelyéről nem árulkodik egyéb, mint egy kis tábla a bejárat felett, az IRC logójával. Bent azonban zajlik az élet, már a bejáratnál gyermekzsivaj fogad. A központ safe spaceként működik nők és gyerekeik számára. Mert, bár a háborútól mindenki szenved, a nők és lányok még inkább kiszolgáltatottjai az atrocitásoknak. Gyakran elhangzik a GBV betűszó – itt mindenki érti, minek a rövidítése: Gender Based Violence. Széles a spektrum: nemi erőszakot, párkapcsolati erőszakot és egyáltalán, a nők és lányok ellen elkövetett mindennemű erőszakot lefedi a kifejezés. A nemi alapú erőszak ellen küzd a központ is. Elsősorban a nők és lányok számára nyújt pszichológiai segítséget, látja el őket a jogaikra vonatkozó információkkal.

A szervezet 2007-ben kezdte el a munkát Jordániában, előbb iraki menekültekkel foglalkoztak, majd a szíriai konfliktus kitörésével 2012-ben kiterjesztették a segélynyújtást a frissen érkezőkre is. A menekültkrízissel küszködő Jordánia számára pótolhatatlan, értékes tevékenységet végeznek. 2012 óta az Európai Unió közösségi forrásokból az ECHO révén jelentős támogatást nyújtott az IRC-nek, az azóta eltelt négy évben 4,6 millió euróval segítette a munkájukat. Ebből jutott készpénztámogatásra, egészségügyi alapellátásra, családtervezési szolgáltatásokra, pszichológiai segélynyújtásra és jogi, életviteli tanácsadásra is. Az IRC tevékenységeibe aktívan bekapcsolódhatnak a menekült nők és lányok, a központ működtetői az inklúzió, a közösséghez való tartozás érzését próbálják erősíteni bennük.

Mindennapos a küzdelem a pénzügyi kiszolgáltatottság ellen

A központban mesterségeket is oktatnak, például varrni tanítják a nőket, ami hatalmas segítség lehet, tekintettel arra, hogy a menekült nők zöme gazdaságilag kiszolgáltatott helyzetben van. Jellemzően sokgyerekes családanyák, akiknek a munkába állása már a szíriai társadalomban erőteljesen jelen levő nemi szerepek miatt is nehézkes, nem könnyű megoldani a gyermekfelügyeletet, emellett a munkavállalási engedély megszerzése is sokaknak nehéz feladat. A jordán állam – saját állampolgárai védelmében – korlátozza a munkavállalási engedélyek kibocsátását, bizonyos munkaterületeket elzár a menekültek előtt. Például egy menekült lehet manikűrös, de nem lehet fodrász. Az egészségügy teljes egészében hozzáférhetetlen számukra. A korlátozás a varrónőkre nem vonatkozik, ezért a központban elsajátított mesterség hozhat plusz jövedelmet a családi kasszába.

Felülírják a Maslow-piramist: nincs fontosabb a biztonságnál

Kamra neve azt jelenti: Hold. Szívesen jár a központba, örül, hogy sorstársaival közös tevékenységekben vehet részt, és tanulhat. A 39 éves nő története nem sokban tér el a többi menekült történetétől: 2013 júniusában érkezett Jordániába családjával. Homsból menekültek el, muszáj volt elmenni, biztonságérzetük megszűnt, amikor többször is ki akarták rabolni a házukat. “Folyamatos rettegésben éltünk. Nem mertünk aludni, féltünk, depressziósak lettek a gyerekeink is. A 18 éves unokahúgom egy bombázás alkalmából pánikrohamot kapott” – meséli Kamra. Most Mafraban él a férjével és gyerekeivel. “A legfontosabb a biztonság – mondja. Fontosabb annál, mint hogy van-e amit enni vagy inni”.

Nemi erőszak: a háború velejárója

Arwa helyesel. A nemi erőszaktól való félelem belengte a mindennapjait. Gyakori jelenség, de az áldozatok nem mernek erről beszélni. Részben a szégyen, részben a megtorlástól való félelem hallgattatja el őket. Egy nemi erőszakról viszont Daraa nagy része tudomást szerzett. A városában egy fegyveres csapat elhurcolt egy lányt. Egy mecsetben csoportosan megerőszakolták, miközben a lány segélykiáltásait és sikításait a teljes környék hallhatta abból a mikrofonból, amelybe napi ötször az imára hívó szöveget elénekli a müezzin. Arwa nem tudja, kik voltak a támadók. A katonák ruháját az Isis tagjai is előszeretettel hordják, megtévesztésképpen. “A támadóknak az sem számított, kit ölnek meg. Nőt, férfit, gyereket, időset gyilkoltak válogatás nélkül. Azt tartják, hogyha megölnek hat szunnitát, a mennybe mennek” – mondja.

Pszichésen túlélni a tragédiát

Arwa nem szereti, ha fotózzák, az arcába húzza a fátylát. “Egyik nap egy hordóbombázás során egy ház semmisült meg pár utcányira a lakásunktól. Azt hittem, a nagynénim háza, de nem az a ház volt. Ismertem a lakókat. Bementem a romok közé, kerestem a túlélőket, de mind halottak voltak. Egy gyermek hevert a földön. Fel akartam venni, azt hittem, még él. De szétesett a teste a kezem között”.

Arwában a háború emlékei újra és újra felelevenednek, de próbálja feldolgozni a traumát. Önkénteskedik, gyerekek felügyeletével foglalkozik: gyermekmegőrző is működik a központban. Tanítja őket, ő pedig rajzolni tanul. Miközben másokon segít, magán is segít, mondja. Ez már Szíriában sem volt másként: businesst tanult az egyetemen, de nem dolgozott a szakmájában. Az önkormányzat szociális osztályának alkalmazottjaként szegény sorsú családokkal foglalkozott.

Jordánia nem írta alá a menekültek jogállásáról szóló 1951-es Genfi Egyezményt, így nem ad menekültstátuszt a hozzá forduló menekülteknek. Ehelyett egy egyezmény-memorandumot írt alá a ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatalával, amelynek alapján elfogadja a Genfi Egyezményben szereplő meghatározást a menekült fogalmáról és az ún. non-refoulement elvét, tehát vállalja, hogy nem utasít ki, illetve nem küld vissza menekültet Szíria területére, vagy olyan ország területének határára, ahol az illető élete vagy szabadsága veszélyben forog. Tehát a szíriai háború elől menekülők jordániai tartózkodása ideiglenes jellegű, a jordán hatóságok éppen ezért nem tesznek erőfeszítést a menekültek integrációjára.

Egyedülálló. Nő. Menekült

A szíriaiak zöme úgy tekint jordániai tartózkodására, mint a pokol tornácára. A se kint se bent állapotban már gyerekek születtek és cseperedtek fel úgy, hogy nem ismerik a megállapodott, kiegyensúlyozott, kiszámítható életet. Szuria hároméves lánya is egyike ennek a generációnak. Szíriában, Idlibben született, egy bombatámadás közepette. Anyja vele hét hónapos terhesen, négy apró gyerekkel – nyolc éves fiával, hat éves lányával és egy kétéves ikerpárral – menekült Homsból észak-nyugatra, az Idlibben élő nagyszülőkhöz. Szuria egyedüli felnőttként kelt útra gyerekeivel, férje nem volt mellette, mert már a háború kezdete előtt külföldön vállalt munkát. Nem volt ideje amiatt aggódni, hogy miként kel át gyerekeivel a háború sújtotta országon, a menekülésre nem maradt alternatíva. Életveszélyben voltak: egy orvlövész az ablakon keresztül rálőtt és megsebesítette Szuria nyolcéves fiát, aki kirakósdit játszott a nappali padlóján. 2013-ban érkeztek meg Jordániába, Szuria azóta egyedül neveli gyerekeit. 

Nem sokkal érkezésük után férje felkereste, és bejelentette, hogy elválik. Szuria összeomlott. A menekült nők helyzete amúgy is nehezebb, mint egy férfié. Szuria már a Jordánia felé vezető úton megtapasztalta, mennyire kiszolgáltatott gyerekeivel, egyedül, utazó nőként, amikor elmondása szerint “zsoldosok” környékezték meg. Amikor férje bejelentette, hogy elhagyja, öngyilkos gondolatai támadtak, elveszítette a kontrollt élete felett. Az IRC központban kapott segítséget a felépüléshez. Gyereknevelési tanácsadáson is részt vett, és a “hagyományos” nevelésformával, a gyerekei fizikai bántalmazásával felhagyott. Pszichológiai segítséget kapott, most elégedett az életével. Szülei, akik még mindig Szíriában tartózkodnak, próbálták rávenni a 32 éves asszonyt, hogy költözzön haza. Hazaüzent, nem költözik, Mafraqban már vannak barátai, van kire támaszkodnia, és a háború vége előtt hallani sem akar arról, hogy visszatérjen Szíriába.  

A cikk szerzője Kertész Melinda, a Transindex munkatársa.