Magyarországon 2015-ben indult a kifejezetten a szexuális bűnelkövetők kezelését célzó kilenc hónapos program a Budapesti Fegyház és Börtönben. A környező országokban már hosszabb ideje speciálisan foglalkoznak az ilyen jellegű  bűncselekmények elkövetőivel. Nálunk is megvolt már erre korábban a jogszabályi háttér, de csak két éve értek meg a feltételek. Az első terápiás csoportban nyolcan voltak, a jelenlegiben tizenketten vannak.

A büntetés-végrehajtás valamennyi, szexuális kényszerítés miatt előzetes letartóztatásban lévő vagy már elsőfokú ítéletet kapott, de még nem jogerősen elítélt fogvatartottjának, többségükben erőszakos közösülőknek és kiskorúakat szexuálisan zaklatóknak köteles felajánlani a 10 foglalkozásból álló terápiát. Ők döntenek, hogy élnek-e vele, vagy sem. Ezeket többnyire az adott intézet pszichológusa vezeti, egyéni beszélgetések, illetve csoportfoglalkozások keretében.

„Tapasztalataim szerint előzetesben még sokkal kevésbé tudnak a fogvatartottak arra koncentrálni, hogy egy ilyen lehetőséggel éljenek – magyarázza a Kozma utcai Budapesti Fegyház és Börtönben („Gyűjtő”) a csoportterápiát vezető dr. Fiáth Titanilla, az intézet pszichológusa. – Ekkor még értelemszerűen mindenki az ügye alakulásával van elfoglalva. Ezzel a lehetőséggel éppen ezért kevesen élnek. Ugyanakkor a jogszabály érthetetlen módon éppen a jogerős elítéltek esetében szűkíti a lehetőséget: közülük csak azoknak kell felajánlani, akár a „Gyűjtő” kilenc hónapos programját, akár a tízalkalmas intézeti foglalkozásokat, akiknek az áldozatai még nem töltötték be a tizennyolcadik életévüket. Vagyis a gyermek- és fiatalkorúak sérelmére elkövetett bűncselekmények elkövetőit célozza ez a program. 

Remélhetőleg mindez csak ideiglenes, szerintem ez az amerikai és nyugat-európai tendenciák alapján változni fog.  Aki kimarad a kilenc hónapos programból, mert nem felel meg a kritériumoknak - például mert értelmi fogyatékos, és emiatt nem alkalmas  az együttműködésre, vagy mert tagadja a bűncselekményét -, elvégezhet egy tíz alkalmas programot abban a bv. intézetben, ahol fogva tartják” – teszi hozzá a pszichológus, akinek több hónapos, amerikai börtönökben szerzett tanulmányi tapasztalataiból sokat hasznosítottak a hazai terápiás program kidolgozói.

Önkéntes jelentkezés alapján

Azok kerülhetnek önként jelentkezés alapján az ország bármelyik fegyintézetéből a budapesti Gyűjtő szexuális bűnelkövetők kezelését célzó részlegébe, akik legalább részlegesen felelősséget tudnak vállalni a bűncselekményükért. Őket külön zárkákban helyezik el.

A terápia központjában, a mintául szolgáló amerikai Sex Offender Programhoz (a szexuális bűnelkövetők részére kialakított terápiás közösségek – T.J.) hasonlóan, a bűnelkövetők személyes életútjának  és a bűncselekmények pszichológiai meghatározóinak a feldolgozása áll. 

„Aki vállalja a csoportterápiát, vállalnia kell azt is, hogy megírja a saját élettörténetét a számára fontos életesemények, érzések, gondolatok kiemelésével – mondja dr. Fiáth Titanilla. – Lényege, hogy az elítélt saját magának próbálja megfogalmazni, melyek voltak azok a pontok az életében, amelyek szerinte jelentőséggel bírnak. Ebben a hazai gyakorlat különbözik az amerikaitól, ott ugyanis a bűncselekmény felől, célirányosan kell az elkövetőnek megfogalmaznia az oda vezető életutat. »Nem érdekel, hogy maga háromévesen milyen kiskutyát kapott, az érdekel minket, hogy a maga élettörténete egy olyan narratív szerkezetbe rendeződjön, amelynek a végpontja a bűncselekmény«, mondta az egyik amerikai börtönben a terapeuta a delikvensnek. Én nem vagyok ennyire rigorózus, amikor valakinek az élettörténetét dolgozzuk fel, egyáltalán nem érdekel, hogy az a fogvatartott szerint a bűncselekményéhez hozzájárult vagy sem. Azt szeretném látni, ami ő fontosnak tart. Ugyanakkor azt a gyakorlatot követjük itt is, hogy megírja az élettörténetét, azt mindenki elolvassa, és utána közösen megbeszéljük.

Mit élhetett át az áldozat?

„Abban hiszek, hogy akkor tudják őszintén feltárni egymás előtt a sérülékeny pontjaikat, ha hallják a többieket is, akik ugyanúgy elmondták ugyanazokat a dolgokat magukról. Ezáltal válhatnak önsegítő csoporttá. Én nagyon sok mindenre nem látok rá, nem olyan az élettörténetem, nem tudok úgy kérdezni. A csoporttagok életében viszont nagyon sok közös pont van, például a korai gyerekkori élmények hasonlósága. Ezek perspektívájából sokkal jobb kérdéseket tudnak feltenni egymásnak, mint én. Az is érdekes, hogy többen szexuális vagy egyéb jellegű bűncselekmények áldozatai voltak korábban.  Itt válik fontossá az érzelmek visszatükrözésének, az empátiának a szerepe. A korábban áldozattá vált résztvevők elmondhatják a társaiknak, hogy mit éltek át zaklatás vagy éppen szexuális erőszak közben, így azok pontosabban ráláthatnak a saját bűncselekményükre, és közvetve szembesülhetnek az áldozatok érzéseivel.

Az áldozatok közül többeket az  esetleges fizikai szenvedésnél sokkal élesebben érint maga a bizalomvesztés.

Gyerekként többnyire  nem is nagyon fogták fel, hogy mi történik velük. Nem biztos, hogy fájdalmas, inkább zavarba ejtő volt, amit átéltek, és gyakran csak a titkot fogták fel az eseményekből.  De utána eltelik pár év, megértik a szexualitás  mibenlétét, és akkor jön a következő törés, hogy úristen, mit csinált annak idején velem a mostohaapám, akit tiszteltem... Ez jó tükör azoknak, akik azt mondják, hát csak hatéves volt, úgyse fog emlékezni semmire, éli tovább az életét.  Ennek a programnak a nem titkolt célja az is, hogy a terápia résztvevői lehetőség szerint ne kövessenek el újabb bűncselekményt. És ha lenne lehetőségük bocsánatot kérni – sokaknak egyébként lesz is, mert családon beüli erőszakot követtek el, kimennek, és találkozni fognak –,vajon mit mondanának? Miként lehetne a fájdalmat, és az igen gyakori önvádat az áldozatban enyhíteni, ha  meg nem történtté  tenni nem  is lehet?”

Kedvezmény nem jár érte

A két legalapvetőbb dolog a csoportban egymás tisztelete és a csoporttitok  megtartása.

„Amerikában azt mondják, ha elkövetővé válsz, akkor elveszted a jogot arra, hogy áldozatként tekints magadra. Én azt gondolom, ez nagyon leegyszerűsítő magyarázat. Mosom kezeimet, nem kell foglalkoznunk azzal, hogy amíg idáig jutott egy elkövető, esetleg mindennap brutálisan bántalmazta az apja, megerőszakolták, fogdosta a szomszéd. Szinte mindegyikük életében megjelenik a zaklatás,  az elhanyagolás, az  abúzus. Így fogalmazott egyikük: „Úristen, én 12-13 éves lánnyal létesítettem szexuális kapcsolatot, miközben sose gondoltam magamra pedofilként!” Természetesen klinikai értelemben legtöbbször nem is számít pedofilnak, de a társadalom kapásból ezt a címkét ragasztja rá, és ez hihetetlen teher egy embernek. A program segíthet ezeknek a fogalmaknak a helyretételében is. Nagyon sokféle gyerekkori traumát próbálunk meg feldolgozni az életrajz megírásakor.

Úgy vélem, hogy nem feltétlenül az az egyetlen célunk, hogy ez az ember ne essen vissza, hanem hogy a saját értékrendje szerint normális életet tudjon élni. Ehhez viszont az kell, hogy a szorongást, a szociális gátlásosságot, a szégyenlősséget mint a szexuális  jellegű bűncselekmények újbóli  elkövetésének rizikófaktorait, amennyire börtönkörülmények között lehet, próbáljuk orvosolni. Szerintem minél inkább tisztában van valaki saját magával, és megtanul a mi kultúránkban elvárt módon kommunikálni, annál kevésbé lesz szüksége arra, hogy például a házastársi gondjait úgy oldja meg, hogy a nevelt gyereke felé forduljon, ahelyett, hogy felnőtt ember módjára megbeszélné a problémákat a feleségével.”

Kérdés persze, mennyire lehet terápiás közösségként működni a totális hierarchiát megtestesítő börtönben? No meg hogy mennyire őszinte a totális hatalomnak kiszolgáltatott fogvatartottak „önkéntes” közreműködése a csoportos lélekvájkálásban. Ráadásul nálunk a résztvevők arra sem számíthatnak, amire például a Sex Offender Program résztvevői az USA-ban, hogy egyéni és kollektív önvizsgálatuk jutalmául esetleg éveket is elengednek a büntetésükből. Vagyis büntetéskönnyítés, más nevén kedvezmény, nem jár érte.

A felkészült, nemzetközi tapasztalatait hasznosító pszichológus, dr. Fiáth Titanilla alapos tájékoztatása dacára jócskán maradt bennem kétely a program  életszerűségét és hitelességét illetően.  Éppen ezért jó lett volna közvetlenül a terápián  részt vevő elítéltektől megtudni, hogy ők mit gondolnak minderről. A „pszichológusi titoktartásra és a téma érzékenységére” tekintettel sajnos újságíróként nem vehettem részt csoportülésen. 

Szerző: Tódor János