Végre egy jó rádióműsor, és fogadjunk, hogy nem is hallottál róla!

Magyarországon a nyelvészet médiabeli reprezentációja hosszú évtizedekig kimerült abban, hogy egyeseknek volt képük különírni azt, hogy egybeír, tudhassuknak mondani a tudhatjukot és eszeknek az eszemet, a többiek pedig nyígtak, hogy ezáltal romlik a nyelv, és felháborodásukban beírtak az újságba vagy a tévébe, ahol az arra hivatott szakember – szakmájára nézve: nyelvész – jól kiosztott és megszégyenített mindenkit, aki nem szabályszerűen, vagyis „csúnyán”, „helytelenül” ír vagy beszél magyarul.

Arra, hogy a nyelvész nem erkölcscsősz, nem rendőr és nem házmester, hanem tudós, akinek nem dolga ítélkezni afelett, hogy miként használják a nyelvet az emberek, Nádasdy Ádám úttörő Magyar Narancs-beli sorozata, a Modern Talking már a 2000-es évek elején felhívta a nagyközönség figyelmét, ennek ellenére a nyelvészet preskriptív (előíró), lángpallossal nyelvművelő ágának továbbra is számtalan híve maradt Magyarországon, persze inkább laikus, mint szakmai körökben: ők azok, akik időről időre felsikítanak, hogy na de professzor úr, ez az alak megállás nélkül suksüköl, ráadásul az előbb helytelenül használta azt, hogy idejekorán, tessék már tenni valamit, mert végleg elromlik a nyelv.

A nyelv márpedig a tudomány mai állása szerint nem tud romlani vagy javulni, annak a megítélése pedig, hogy mi a helyes és mi a helytelen, nem a nyelvészek, hanem a morálfilozófusok, az illemtanárok és a papok dolga. Kálmán László és Nádasdy Ádám Klubrádión futó, Szószátyár című műsorának legfontosabb erénye, hogy kínosan kerüli az erkölcsi alapú ítélkezést: a helytelen, a rossz vagy a csúnya, a nyelvművelők arzenáljának legpusztítóbb fegyverei nem is szerepelnek a szótárukban, legfeljebb a furcsa, szokatlan vagy az én nem így mondanám, és ha egy hallgató botrányos nyelvi jelenségre panaszkodik, akkor ahelyett, hogy máglyára küldenék az elkövetőt, megvizsgálják, hogy mi történik itt, és megpróbálják megfejteni, hogy miért.

Bár a műsornak már a leírásában is benne van, hogy nem tanácsadó-nyelvművelő, hanem ismeretterjesztő jellegű, és erre Kálmánék folyamatosan utalnak is az adásban, még ha csak implicite is, a műsor szerencsére mégis nagyban hagyatkozik a hallgatói kérdésekre és észrevételekre, márpedig olyan hallgatókkal, akiket eleve úgy hívnak, hogy Kokaci Ignác, Budaházy Gusztáv meg Hirschler úr, garantált a siker (Hirschler úr egyenesen odáig megy, hogy nem átallja leliberálisnyelvészezni Nádasdyt, aki felháborodottan utasítja vissza a vádat, mondván: bár ő életvitelét tekintve valóban liberális, liberális nyelvész ugyanúgy nem létezik, mint ahogy liberális geológus sem).

Amikor például egy hallgató arra panaszkodik, hogy a hadd helyett terjed a hagy (hadd mondjam el helyett hagy mondjam el) akkor Kálmán és Nádasdy ahelyett, hogy szigorú pedellus módjára magasba emelnék a nádpálcájukat, és lesújtanának, higgadtan elemzik a helyzetet: elmondják, hogy mindkét szó a hagydból származik, csak az egyikből kiesett a gy, cserébe pótlónyúlás következett be, és így jött létre a hadd, amit viszont ejteni minden esetben rövid d-vel ejtünk; a másik változatból, a hagyból meg a d esett ki, de azt csak a beszélt nyelvben használják, ott viszont még a művelt beszélők is, oszt csókolom. 

Amikor pedig valaki egy vicces tetoválás (Never don’t give up) apropóján az angol nyelvben gyakori, úgynevezett kettős tagadást emlegeti fel, Kálmán elmondja, hogy Bob Dylan is szokott kettőstagadni, Nádasdy hozzáteszi, hogy a Beatles is szokott kettőstagadni, és ezzel el is van intézve az egész.

Meg kell jegyeznünk, hogy bár közérdeklődésre számot tartó szakmai beszélgetésnek kiváló, modern, 21. századi médiaproduktumnak helyenként egészen szánalmas Kálmán és Nádasdy műsora. Most tekintsünk el a bénácska címtől (Szószátyár) és a még bénább főcímzenétől, ami majdnem Zorán, de még csak nem is Zorán, hanem Fonográf; vagy attól, hogy 2017-ben egy üzenetrögzítős számra kell betelefonálni, ha mondana valamit a hallgató, és hogy ez mennyi felesleges bonyadalomhoz vezet; vagy attól, amikor az interjúalanyt nem sikerül behívni a stúdióba, telefonon pedig nehéz értelmesen kommunikálni, és nem is nagyon sikerül neki, akármekkora szakértő. 

Fájóbb hiányosság, hogy a műsor hetente kétszer kerül ugyan adásba, és még csak nem is tegnap kezdődött, de a Klubrádió szájtján található archívum teljesen haszontalan. És mivel a Klubrádió Budapesten kívül alig fogható, illetve úgy recseg, mint ‘72-ben a Szabad Európa, a műsor így még azokhoz sem jut el, akiket kifejezetten érdekelne. Kálmán perszonál hómpédzsén hősiesen összeszedte az egyes adásokra mutató linkeket, és van a Szószátyárnak egy felettébb kezdetleges Facebook-oldala 771 lájkkal, de ennél ez a műsor sokkal többet érdemelne. Különösen, hogy nincs annál nagyszerűbb szórakozás, mint két olyan ember beszélgetését hallgatni, aki ért ahhoz, amiről beszél – a rádiós műfajban az amerikai közszolgálati adó, az NPR Car Talkja volt hasonló dobás, ahol az MIT-n végzett Magliozzi fivérek csacsogtak csaknem három évtizeden át simán csak az autókról, elsöprő sikerrel.

Kálmán és Nádasdy ráadásul amellett, hogy elismert tudósok, kifejezetten tájékozott, művelt, nyelveken beszélő műsorvezetők, akik feltehetően ugyanolyan kulturáltan és érdekfeszítően el tudnának diskurálni a diszperziós festékek előnyeiről vagy a mesterséges szarvasmarha-megtermékenyítés buktatóiról, mint a palatalizációról vagy a felső nyelvállású magánhangzókról, úgyhogy az, hogy arról beszélgetnek, aminek vitathatatlan szakértői, hatalmas bónusz. Magyartanároknak, nyelvtannáciknak kötelező!

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.