1990 októberében Greg Dyke, az ITV Sport elnöke és a csatornát tulajdonló London Weekend Television (LWT) vezérigazgatója vacsorát szervezett. Önző célja volt: el akarta érni, hogy az öt tradicionális angol topklub, az Arsenal, a Manchester United, a Liverpool, az Everton, illetve a Tottenham vezetősége egyaránt beálljon ötlete mögé, és az első osztályú bajnokság végre szakadjon ki az 1888-as alapítású Football League-ből, amely egészen addig a szigetország (és Wales) valamennyi profi labdarúgócsapatát magába foglalta.

Dyke úgy sakkozott, hogy ha a csatornája csak a legjobb csapatok meccseit közvetítené, meredeken emelkedne a nézettség. A több néző pedig - a kereskedelmi médiában értelemszerűen - több pénzt (reklámot, szponzort) is jelent, amiből aztán a klubok is részesülhetnének.

Win-win, lehet fáradni a kasszához.

Igen ám, csakhogy az angol futball az 1990-es évek elején már mindössze nyomokban emlékeztetett régi önmagára. A Heysel-tragédia óta csapataik nem vehettek részt a nemzetközi kupákban, otthon pedig egymást érték a szurkolói rendbontások és a tragédiák. Az 1989-es Hillsborough-katasztrófa volt az utolsó csepp a pohárban: az FA a Taylor-jelentés alapján azonnali változtatásokat rendelt el, megszűntek például az állóhelyek a stadionokban. A klubok számára ez maga volt a gazdasági katasztrófa, hiszen egyrészt az átalakításokat főleg saját erőből kellett finanszírozniuk, másrészt csökkent pályáik befogadóképessége, így pedig a bevételeik is.

Az angol kluboknak így aztán esélye sem volt versenyezni a korszakot uraló spanyol és olasz csapatokkal. A bajnokság klasszisai (David Platt, Paul Gasciogne, Chris Waddle) sorra hagyták el a süllyedő hajót, és úgy tűnt, a nemzetközi elszigetelődés végleg megpecsételi a liga sorsát.

Isteni szerencse, hogy a topcsapatoknál ugyanebben az időben relatíve fiatal, tettrekész emberek kerültek kulcspozíciókba. Az Arsenalnál az ambiciózus alelnök, David Dein vitte a prímet, de a manchesteri Martin Edwards, a spursös Irving Scholar, és a két liverpooli, Noel White (Liverpool), valamint Philip Carter (Everton) is értette, mit súg az új idők szava. Alapjaiban kellett megváltoztatniuk a felállást, még azelőtt, hogy a teljes angol foci elvérzik a konzervatív gondolkodás oltárán.

Dein hatalmas rajongója volt az amerikai major sportoknak, és úgy gondolta, a futballt is át lehetne szervezni a tengerentúli mintáknak megfelelően. Benyújtott a ligának egy javaslatot, amelyben három változtatást javasolt a meccsekre:

1. a félidőt hosszabbítsák meg 10-ről 15 percre, így segítve a reklámozókat és a TV-társaságokat,
2. a meccsenkénti egy csere helyett minden edző kétszer változtathasson csapatán,
3. minden csapat névvel ellátott mezekben lépjen pályára, hogy könnyebb legyen márkázni a játékosokat.

Mindet lesöpörték az asztalról. Dein rájött, hogy a Football League-ben nem azok kezében van a döntés joga, akik a legtöbb pénzt hozzák a szervezetnek, sőt,

a liga igazából fuldoklik a saját érdekeiket védő kiscsapatok fogságában.

Az első osztályú csapatok mindegyikének másfél voksa volt a szavazásokon, a másodosztályú kluboknak egy, míg a harmadik, illetve a negyedik vonal képviselői együtt kaptak egyaránt nyolc-nyolc szavazatot. Ilyen módon szinte lehetetlen volt átvinni egy olyan módosítást, mint a fenti, hiszen a alacsonyabb osztályú csapatoknak esze ágában sem volt plusz prémiumokat kifizetni egy második számú cserejátékosnak. Dein és társai kénytelenek voltak belátni: együtt nem megy.

"Az Önök ligája, maguk döntenek"

Ezzel párhuzamosan az ITV sportcsatornáját irányító Greg Dyke már 1988-ban alkut ajánlott a ligának, és belengette, mit szólnának hozzá, ha csak az öt topcsapat meccseinek közvetítési jogát venné meg. A liga fejesei kiborultak, de Dyke és Dein gyorsan egymásra találtak: az 1989-es bajnokság legendás, mindent eldöntő Liverpool-Arsenal meccsét (és így a Fociláz lapjain megelevenedő Michael Thomas-gólt is) már egymás mellett ülve nézték. Dyke állítólag ezen a ponton dobta be, hogy hasonló meccsekért akár évente 1 millió fontot is hajlandó lenne fizetni, a liga összes csapatának. Dein azt hitte, rosszul hall: az Arsenalnak akkor évente 1.5 millió font volt az összforgalma.

A kocka el volt vetve: Dyke a nagy pénz ígéretét lógatta be, Dein hozta a cimboráit, így került sor az első találkozóra a felek között, a már emlegetett titkos vacsora alkalmával. A megbeszélés végén a résztvevők egyezséget kötöttek, hogy a következő alkalomra mindannyian beszerveznek még egy "táncpartnert", a liga többi klubja közül, hiszen így már tudnak akkora erőt mutatni, amivel nyomást gyakorolhatnak a ligára. A választás az Aston Villa- Newcastle-Nottingham-Sheffield Wednesday-West Ham ötösfogatra esett, így gyakorlatilag összeállt a tíz legnagyobb angol klub.

Már csak egy feladat volt hátra: meggyőzni a szövetséget, hogy támogassa a szentségtörésnek tűnő elképzelést.

Deinék nagy ellenállásra számítottak, de ebből végül nem lett semmi. Az FA és a liga annyira gyűlölte egymást, hogy az akkori szövetségi elnök, Sir Bert Millichip már csak azért is támogatta a kezdeményezést, hogy letörje a szerinte túlzottan akadékoskodó Football League szarvát. Ráadásul a szövetség abban hitt, hogy ha létrejön egy kisebb létszámú, különálló első osztályú bajnokság, az a válogatott érdekeit szolgálja majd.

A terv ez is volt (Dein, és a többi nagy klub vezetője egy 18 csapatos, exkluzív elitligát szeretett volna tető alá hozni), de a kisebb csapatok féltek attól, hogy elveszítik tagságukat, így megfúrták a kezdeményezést. Maradt tehát 22 csapat és évi 42 meccs, ami nem csak a válogatott játékosokat terhelte agyon, de az FA-kupa elől is elszívta a levegőt. (A Premier League végül 1995-ben alakult át 20 csapatossá, egy FIFA-rendelkezés miatt.) Érdekes módon Sir Millichip meg sem próbálta érvényesíteni a szövetségi érdekeket: "az Önök ligája, maguk döntenek" - vetette oda, amikor a csapatok létszámáról vitáztak a klubok vezetői.

Az FA teljesen elveszítette a kontrollt a kezdeményezés felett, és még csak részesedést sem alkudott ki maguknak a buliból. Utólag nyilvánvaló, hogy a szövetség nem látott tovább az orránál, és csakis az volt fontos neki, hogy kibabráljon kicsit a válogatott focit szerinte elsorvasztó ligával. Hogy a formálódó Premier League közben komoly üzleti lehetőség is, az az FA vezetőségében senkinek nem esett le.

Tíz hónappal a titkos vacsorát követően az új liga létrejötte puszta formalitás maradt. Dein és az öt topklub vezetője Dyke-kal karöltve megcsinálta az addig ismert világ legnagyobb futballvállalkozását. A nagy csattanó azonban még hátravolt.

"Vastagítsa meg a ceruzáját!"

Az egész folyamatot elindító Greg Dyke nyilván úgy vélte, papírforma, hogy az új bajnokság közvetítési jogai az ITV zsebében landoljanak - de tévedett. A verseny három nagy hal között dőlt el, hiszen kezdetben a BBC, és a frissen alakult, Rupert Murdoch érdekeltségi körébe tartozó BSkyB is nagyon akarta a Premier League meccseinek sugárzási jogosultságát.

Murdoch Sam Chisholmot, egy dörzsölt új-zélandi stratégát küldött Angliába, hogy tárgyaljon a jogokról. Chisholm kezdésnek felkereste Dyke-ot, és alkut ajánlott neki: kartellezzenek, és osszák le egymás között a meccsek közvetítéseit. Ezen a párton volt Dein is, aki úgy vélte, amerikai mintára osztozhatnának a mérkőzéseken a szolgáltatók. Dyke azonban nem azért dolgozott ennyit az ügyön, hogy másnak is hagyjon a tortából, így simán visszautasította az ajánlatot.

"Úgy voltam vele, hogy az öt topklub a mi oldalunkon áll, egyedül is meg tudjuk szerezni a csomagot" - emlékezett vissza Dyke a Telegraph múltidéző cikkében.

Rick Parry, az új liga első ügyvezető igazgatója 1992. május 17-ét adta meg határidőnek, eddig futhattak be az ajánlatok a meccsek közvetítési jogaira. Éjfélre az ITV és a BSkyB által ígért összeg között 40 milliónyi fontnyi különbség volt - utóbbi javára.

link Forrás

"Nem mondtam el neki, mit ajánlott az ITV, csak annyit jeleztem: vastagítsa meg a ceruzáját" - emlékszik Parry.

A Sky végül 304 millió fontos összeget tett az asztalra, a következő öt évre, az ITV pedig körülbelül negyven millióval kevesebbet. Parry továbbította az ajánlatokat a kluboknak, akik 14-6 arányban (két tartózkodás mellett!!) Murdoch cégének szavaztak bizalmat. Az öt nagy klub közül a Manchester United, az Arsenal, az Everton és a Liverpool is kitartott Dyke mellett, egyedül a Tottenham "árulta el", de ez is kevés volt. A projekt szellemi atyja végül üres hassal távozott a húsos bödön mellől.

És akkor a pénz elszabadul

A korábban sosem látott mennyiségű tévés pénz - és főleg annak viszonylag demokratikus elosztása a csapatok között - olyan folyamatokat indított be, amelyek nem csak angol focit változtatták meg örökre, de a teljes nemzetközi vérkeringést. A manna ugyanis nem csorgott le az utánpótlás-nevelésbe, nem jelent meg az alsóbb osztályokban, vagy a hétvégi amatőr ligákban, sőt, épp ellenkezőleg: az angol klubok fékevesztett tempóban élték fel az ölükbe hulló pénzhalmot, és úgy igazolták a külföldi sztárokat tétre, helyre, befutóra, mintha nem lenne holnap.

Az 1992-es első bajnoki fordulóban összesen 11 külföldi (oké, vegyük ki az íreket, skótokat, walesieket a kalapból) lépett pályára a bajnokságban, ma ott tartunk, hogy a hétvégi bajnoki nyitányon mindegyik pályára lépő csapatban volt legalább öt légiós.

Az, hogy angol edző még soha nem nyerte meg a ligát, közismert trivia, mint ahogyan az is, hogy 1999-ben a Chelsea volt az első csapat, amely csupa külföldivel a kezdőben állt ki egy bajnoki meccsére. 2005-ben aztán az Arsenal kimaxolta a kategóriát, és a keretbe sem nevezett angolt, azóta pedig senki nem lepődik meg a hasonló huncutságokon.

A pénz másik céliránya a játékosok zsebe lett. A PL megalakulása után a játékosok bére hihetetlen mértékben kezdett el emelkedni, és 1992-2002 között csaknem 700%-al nőttek a fizetések. Összehasonlításképp, ugyanez a szám a lakosság körében mindössze 44%.

A változásokat még hosszasan lehetne sorolni - például annak okait, miért járnak ma az igazi meccshangulatra vágyó angol drukkerek Dortmundba focit nézni -, de legyen elég annyi, hogy a Deloitte nemzetközi tanácsadócég legutóbbi felmérése alapján a 40 leggazdagabb európai klub között tizenhét angolt találni. Ez csaknem a teljes bajnokság.

A pénzbőség csak az egyik dolog, ennél sokkal fontosabb, hogy a ligában mindenkinek rengeteg pénze van. A tabellán tizenhetedik Watford éppúgy képes válogatott játékosokat igazolni, mint az újonnan feljutó, abszolút kiscsapat Brighton, így aztán Angliában olyan szintű versenyfutás zajlik a bajnokságban, mint sehol másutt. Az előző évadban a tabella nyolcadik helyén végző Southampton, és az éppen bentmaradó Watford között mindössze hat pont volt a különbség; ez 38 forduló alatt szinte semmi, egál. Éppúgy lehetsz kis híján európai kupainduló ebben a ligában, mint kieső. Költeni kell, mert ha te nem teszed, megteszi a riválisod, te pedig hoppon maradsz, és kezdheted csikorgatni a fogaidat a Championshipben.