A hétvégi, Charlottesville-ben történt szélsőjobboldali támadások után valósággal letarolta az amerikai internetet egy 1943-ban forgatott, majd 1947-ben újra kiadott antifasiszta propagandafilm, amit a háborús ügyekért felelős minisztérium gyártatott. 

A Don't be a Sucker (kb. Ne legyél balek) című 17 perces kisfilmnek magyar vonatkozása is van, a munkahelyeket elvevő feketék, az idegenek és a katolikusok miatt háborgó amerikai nácik egy gyűlését oldalról végignézi és kommentálja ugyanis egy magyar egyetemi tanár is, akinek a nácik elől kellett elmenekülnie Európából. 

A tüntetést figyelve összeismerkedik egy fiatal amerikaival, később pedig egy padra ülve beszélgetni kezdenek. Ekkor derül ki, hogy az idősebb férfi Magyarországon született, de most már amerikai állampolgár. 

„Hallottam már ezt a fajta beszédet korábban, de soha nem gondoltam, hogy Amerikában is hallani fogom.” – mondja el neki a magyar professzor, aki azzal folytatja, hogy amikor először hallotta ezeket a szavakat, bolond volt. 

Azt gondolta, hogy a nácik csak őrültek, idióta fanatikusok. De nem ez volt a helyzet. Tudták, hogy nem elég erősek ahhoz, hogy legyőzzenek egy egységes nemzetet, ezért Németországot kisebb csoportokra osztották. Az előítéleteket használták fel gyakorlati fegyverként ahhoz, hogy megrogyasszák a nemzetet. Elmondja még azt is, hogy nem születünk előítéletekkel, ezeket mindig mások találják ki a számunkra, akik minket felhasználva akarnak valamit elérni.

A filmből ezt a két és fél perces részletet magyar felirattal megosztotta Facebook-oldalán Ágoston László is: 

A magyar professzor rövid beszéde után egy tízperces összefoglaló jön arról, hogy Németország hogyan süllyedt gyilkos diktatúrába a nácik irányítása alatt. A végén még egyszer visszatér a magyar szereplő, aki elmondja, hogy soha nem hagyhatják, hogy ez megtörténjen az országukkal, nem hagyhatják, hogy bőrszín vagy vallás alapján megosszák őket. Kitér még arra is, hogy megvan a joguk arra, hogy kimondhassák, amit gondolnak, szabadon élnek. És ezek nem csak üres, jól hangzó szavak, hanem felbecsülhetetlen érték. 

A film magyar szereplője az Oscar- és Golden Globe-díjas magyar színész, Lukács Pál volt. 1891-ben született Budapesten, Magyarországon tanult színésznek. Harcolt az első világháborúban, de közben volt az első fellépése is Kassán, tagja volt a kassai nemzeti színháznak. 1918-ban a Vígszínházba került, innentől éveken át Budapesten játszott. 

A Paramount elnöke, Adolph Zukor hívta az Egyesült Államokba játszani, 1927-ben. Komoly karriert futott be, több mint 60 filmben játszott, 1943-ban pedig az Oscar-díjat is megkapta az Őrség a Rajnán (Watch on the Rhine) című filmben Bette Davis oldalán nyújtott főszerepéért. Rendszeresen szerepelt a Broadway színházaiban, 1963-ban pedig együtt játszott Elvis Presleyvel az Acapulcói kaland (Fun In Acapulco) című filmben. 1971-ben halt meg Marokkóban, egy nappal felesége után, infarktusban. 

A minisztériumi megbízásból készült propagandafilm a történészek beszámolója szerint nagyon ismert volt a negyvenes években, sokakhoz eljuttatta az üzenetet, hogy nem a nácizmus kínálhat megoldás a kor kihívásaira. Igaz, a film nem is ment túl mélyen bele olyan kérdésekbe, mint a nácik megerősödésének társadalmi okai, meglehetősen elnagyolt képet adott, amivel széles közönséget lehetett megszólítani. 

Azt is érdemes kiemelni, hogy a film bemutatásakor simán életben voltak még az Egyesült Államokban a szegregációs törvények, az iskolákban és a közintézményekben még bőven külön kezelték a fehér és a fekete amerikaiakat. 

A Vox pedig arra figyelmeztet, hogy társadalomtudósok az ötvenes évek elején vizsgálták a Don't be a suckert megtekintő amerikaiak véleményének alakulását, és azt találták, hogy a film sokaknál bumeránghatást váltott ki: egy kontrollcsoporttal összevetve a filmet megnézők között többen voltak, akik azt gondolták, hogy ami megtörtént Németországban, az nem történhet meg az Egyesült Államokban. 

A kutatók szerint ez azért lehetett, mert a német nácikhoz képest az amerikai nácik meglehetősen szervezetlennek és bénának voltak ábrázolva, nem volt meg a két ország nácijai között az a párhuzam, amit az alkotók eredetileg hangsúlyozni szerettek volna. (via Washington Post, Vox)