1999 májusának végén nagyot fordult a világ a manchesteri futballal. 27-én a United csodával határos módon megnyerte a Bayern Münchennel vívott BL-döntőt Barcelonában, és ezzel az első angol csapat lett a történelemben, amelyik egyazon szezonban képes volt elhódítani a bajnokságot, az FA-kupát, és a legrangosabb európai serleget is. Három nappal később a városi kistestvér, az akkor már évtizedek óta lenéző kivagyisággal körberöhögött City is sorsdöntő meccset játszott, igaz, jó néhány osztállyal lejjebb:

a harmadosztályú szezon utolsó meccsén, a régi Wembley-ben küzdött a feljutásért a Gillinghammel.

A City három évvel korábban még a Premier League-ben szerepelt, de az 1996-os kiesést két évre rá újabb bukfenc követte a másodosztályban. Miközben a United Anglia ledózerolása után épp Európát hajtotta igába, a Joe Royle vezette városi kistestvér azért küzdött, hogy elkerülje a süllyesztőt, és legyen esélye az újrakezdésre a Championship mocsarában. Kevésen múlt, hogy másképp alakuljon.

link Forrás

A Tony Pulis vezette Gillingham a nyolcvanadik percet követően kétgólos előnyre tett szert, és bár a sárga-kék szerelésben játszó City Kevin Horlock révén a rendes játékidő utolsó percében szépített, a meccs lefutottnak tűnt. A Gillingham még a hosszabbítás végső perceiben is képes volt a manchesteri térfélen tartani a labdát, mígnem aztán a 95. percben egy előrevágott labda után Paul Dickov hirtelen gólhelyzetben találta magát a kapu előtt. A skót csatár remekül vette át a labdát, és a lefújás előtti legutolsó pillanatban Vince Bartram kapus felett a hálóba bombázott. Jött a hosszabbítás, majd a tizenegyespárbaj, amit már természetesen a City játékosai bírtak jobban idegekkel, és a stadionba visszaszivárgó szurkolóik előtt végül kivívták a feljutást. A klub elindulhatott a felemelkedés útján.

***

Volt honnan. A hatvanas-hetvenes években még stabil élcsapatnak számító, bajnoki címet (1968, az akkor BEK-győztes Unitedet megelőzve), FA-kupát (1969), KEK-serleget és Ligakupát (mindkettő 1970) is szerző City a nyolcvanas években lassan, de egyre biztosabban csúszott lefelé a ranglétrán, míg alkalmatlan vezetők áldásos munkájának köszönhetően végül sikerült országszerte közröhej tárgyává válnia.

A szurkolók körében közismertté vált a City-itis, azaz a balszerencsével kevert alkalmatlanság koktélja, amely minden másnál jobban jellemezte a klubot. Murphy törvénye minden másik futballcsapatnál élesebben működött a City-nél, itt ugyanis tényleg minden elromlott, aminek egyáltalán esélye volt elromlani. Szűklátókörű elnökök és alkalmatlan menedzserek következtek gyors egymásutánban, amikor pedig ennek ellenére lett volna esélye valamilyen kiugró eredményre a csapatnak, akkor a szerencse szólt közbe. Minden külső szemlélő számára úgy tűnt, ez a klub egyszerűen be van oltva siker ellen, és ez csak még egyértelműbbé vált akkor, amikor a kilencvenes évek derekán Alex Ferguson vezetése alatt a United megkezdte felemelkedését.

A sikertelenség azonban nem csapott át frusztrációba, sőt, a City-nél kialakult egyfajta szarkasztikusan önironikus klubstílus, ami rendkívül szórakoztatóvá és emberközelivé tette a csapatot. Sokatmondó, hogy a City-itis kifejezés is belülről ered, a klub egykori legendás csatára és későbbi edzője, a már emlegetett Joe Royle találta ki. De ebből az időből származik az az anekdota is, miszerint Manchesterben valójában sokkal több szurkolója van az emberarcú, kisszerűen esendő City-nek, mint a globális nagyvállalattá mumifikálódott, rideg, hatékonyan könyörtelen Unitednek.

A nyolcvanas évek azonban nem csak a City-n hagytak mély nyomokat, hanem Manchester városán is. Az ipari forradalom egykori központja a második világháborút követően gyors pusztulásnak indult, gyárai, bányái, vegyi üzemei, vasúti pályaudvarai sorra zártak be - különösen a város keleti része, az Eastlands sínylette meg a gazdasági szerkezetváltást. A City régi fényéhez hasonlóan Eastlands házai is megkoptak, a családok elszegényedtek, és mire megalakult a Premier League, Newton Heath, Gorton North, Harpurhey és a hasonló kerületek lakóinak már mintegy 30%-a volt munkanélküli, és legalább ugyanennyi fiatal iskolázatlan. A korábbi ipari területek kietlen, elhagyatott, veszélyes környékké álltak össze, amelyen kilátástalan sorsú, alulképzett emberek tengették mindennapjaikat, érdemi cél és távlati előrelépési lehetőség nélkül. Nem volt kérdéses, hogy a lecsúszott iparvidék feltámasztása állami segítség nélkül lehetetlen, így amikor Manchester városa 1995 novemberében megkapta a 2002-es Nemzetközösségi Játékok megrendezésének jogát, az önkormányzat villámgyorsan hozzálátott a probléma megoldásához.

***

Az esemény központi helyszínét Eastlandsben húzták fel: ez lett a City of Manchester stadion, amely nagyjából 130 millió fontot kóstált az építés idején. Az összegből kábé 50 milliót vállalt magára a manchesteri önkormányzat, a többit a Nemzeti Lottó perkálta ki egy Sport England nevű alapítványon keresztül.

Gyors közbeszúrás: Nagy-Britanniában egészen 1994-ig nem létezett központi, országos hatáskörben szervezett lottósorsolás. A John Major vezette konzervatív kabinet azonban létrehozta az államilag szervezett játékot, azzal a kikötéssel, hogy a bevételek minimum 28%-át hasznos célokra, köztük sporttevékenység támogatására kell fordítani. Az egyik ilyen hasznos cél lett a manchesteri Nemzetközösségi Játékok infrastrukturájának kialakítása, és ezen keresztül az elhagyatott Eastlands fejlesztése is. Azaz, az önkormányzati forrás mellett ezen a csatorán keresztül is állami pénz vándorolt a projektbe.

A Játékok azonban két hét alatt végetértek, és azonnal kínzó kérdésként vetődött fel a létesítmények további sorsa. A United éppen ebben az időben bővítette az Old Traffordot, így szóba sem kerülhetett a költözés, a City azonban szívesen otthagyta volna mér régóta düledező Maine Road-i pályáját, amelyen akkoriban már Premier League-meccseket játszott a csapat. Az alku villámgyorsan megköttetett: a város állta az átalakítás (futópálya eltávolítása, lelátok bővítése, átépítése) költségeit, cserébe megkapta a Maine Road-i ócska pályát - a helyén azóta lakóházak állnak -, és évi kétmillió fontos bérleti díjért cserébe odaadta a City-nek a vadonatúj, 53 ezer férőhelyes stadion használati jogát.

A Premier League ezekben az években kezdett el hasonlítani mai önmagára. 2003-ban az orosz Roman Abramovics személyében megérkezett a szigetre az első külföldi klubtulajdonos-befektető, majd két évre rá elkelt a United, és az Arsenal, a Liverpool, a West Ham, valamint az Aston Villa ajtaján is dörömbölni kezdtek a külhoni mágnások. A televíziós jogdíjak vad emelkedésbe kezdtek, a liga tőkeereje gyorsan lehagyta a riválisokét. Hirtelenjében világszerte remek üzletnek tűnt befektetni ebbe a szemmel láthatóan prosperáló, nagy növekedési potenciállal bíró piacba. A kérdés csak az volt, melyik klubra vesse ki a hálóját az éppen érdeklődő gazdag külföldi üzletember.

Roman Abramovics annak idején mindenképpen BL-induló csapatba akart beszállni, így vált a Chelsea történetének egyik legfontosabb mérkőzésévé egy Liverpool elleni, 2003 májusában megvívott találkozó, amelyen az akkor Claudio Ranieri vezette londoni csapat biztosította a következő évi BL-szereplés lehetőségét. A City-nek ilyen ütőkártya nem volt a kezében, de rendelkezett más előnnyel:

a remélt jövendőbeli tulajdonosnak nem kellett foglalkoznia azzal, hogy új, modern, nagy befogadóképességű arénát építsen a csapatnak.

A klub környékén szinte azonnal megindult a mozgolódás. A legkitartóbb érdeklődőnek az egykori thaiföldi miniszterelnök, Takszin Sinavat bizonyult, aki ellen akkoriban adtak ki körözést hazájában korrupció, adócsalás illetve hatalommal való visszaélés alapos gyanúja miatt. Sinavat azonban vagyonának egy kisebb részét kimenekítette Thaiföldről, és ennek köszönhetően átment a Premier League ún. "Fit and Proper Person Test"-jén, ami egy leendő tulajdonos - elsősorban és szinte kizárólag anyagi - alkalmasságát vizsgálta. 2007. június 21-én nyélbe is ütötték az üzletet, és 81,5 millió font ellenében Sinavat lett a City új elnöke.

A thaiföldi üzletembernek azonban esze ágában sem volt hosszú távú befektetésként tekinteni a klubra. Az önkormányzattal kötött bérleti szerződés ugyan előírta a City-nek, hogy a stadiont közösségépítésre kell használnia az Eastlands fejlesztése érdekében, de azon felül, hogy a klub minden nap nyitva tartotta a létesítményt a helyiek előtt, és közösségi programokat szervezett, igazi városfejlesztési tevékenység nem indult el. Sinavatnak nem is volt célja az ilyesmi, inkább hangzatos ígéretekkel és közepes képességű játékosok vásárlásával volt elfoglalva. No meg azzal, hogy áll a büntetőügye otthon.

Thaiföldön ebben az időszakban a Premier League messze a legnépszerűbb sporteseménynek számított, sőt, összességében sem igen volt olyan műsor, amelyet többen követtek volna az országban a televízión keresztül. Azzal, hogy Sinavat megvásárolta egy PL-klub tulajdonjogát, valójában hazafelé üzent, mégpedig egyértelműen: még van hatalma, még van pénze, még van befolyása, nem lehet őt egyszerűen elsöpörni. Amikor azonban a hatósági eljárásnak köszünhetően befagyasztották a számláit, lépnie kellett.

A City volt a leggyorsabban pénzzé tehető, legértékesebb vagyontárgya.

A klub a világ leggyorsabban fejlődő, leginkább tőkeerős bajnokságában szerepelt. A televíziós bevételekből szinte az eredményektől teljesen függetlenül, fix arányban részesedett, miközben ott volt a kezében egy modern, nemzetközi szinten is jegyzett, kiemelkedő befogadóképességű stadion használati joga. A Manchester City-t aranyárban mérték a piacon.

Sinavat utasította Gary Cookot, a klub ügyvezetőjét, hogy vegye fel a kapcsolatot olyan üzleti körökkel, akiket érdekelne egy hasonló befektetési lehetőség. Cook szinte azonnal a közel-keleten kezdett tapogatózni, ekkor ugyanis már nyílt titoknak számított, hogy az olajországok uralkodó családjai is a Premier League-et tekintik a sportvilág legígéretesebben növekvő, szinte kockázatmentes profitot és növekedési potenciált kínáló piacának.

Manszúr bin Zajed al-Nahjan, az abu-dzabi uralkodó család sarja volt a legkitartóbb és legkomolyabb érdeklődő. Olyan klubot keresett, amely nem élcsapat, de megvan benne a lehetőség, hogy rövid időn belül képes legyen nagy, globális márkává nőni. A Newcastle, az Everton és az Arsenal is a kalapban volt, de a City-nél egyszerűen minden klappolt: ismert név (Manchester városát ebben az iparágban senkinek nem kellett bemutatni), stabil PL-csapat, egy együttműködésre hajlamos, nem is túlzottan árérzékeny partner.

És ami a legfontosabb: egy hatalmas, modern stadion.

Manszúr sejk végül 213 millió fontot ajánlott a klubért, amit természetesen Sinavat azonnal, gondolkodás nélkül elfogadott. A thai milliárdos alig tizennégy hónapig volt a klub tulajdonosa, és az alatt az idő alatt

mintegy nettó kilencven millió fontot keresett a csapaton

- elsősorban annak köszönhetően, hogy annak idején a brit állam az adófizetők pénzéből felhúzott egy csúcsszuper stadiont, ami történetesen a City használati joga alá került.

Az ilyen módon kifacsart brutális méretű haszonból azonban egyetlen fillér sem jutott az adófizető polgároknak. Az összeset egy kétes hírű, körözés alatt álló, bukott kelet-ázsia politikus tette zsebre, aki regnálása alatt csupán szipolyozta a klubot, érdemi befektetést nem hajtott végre. Kockázatot nem vállalt, a haszon viszont az ölébe hullott.

***

Manszúr sejk és az arab pénzügyi injekció azóta a világ élvonalába lőtte a City-t, és ezzel párhuzamosan Eastlands is rohamos fejlődésnek indult. A sejk megértette, hogy akkor van a legnagyobb esélye a sikerre, ha a klubot nem szakítja el a gyökereitől, és igyekszik integrálni a City-t Manchester keleti felének rohamosan változó, gyors fejlődésre váró részébe. Ez nem egyszerű feladat, de az Etihad Csoport befektetések tucatját hajtotta már végre a stadion közvetlen közelébe, hogy ezáltal megpróbáljon életet lehelni ebbe a húsz évvel ezelőtt még elmaradott, menthetetlen, reménytelen helynek elkönyvelt városrészbe.

Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Anglia (és ezzel együtt a világ) egyik leggazdagabb, legtőkeerősebb klubja alapvetően az adófizetők pénzéből születethetett meg. Ha nincsen az önkormányzati és az állami segítség, a City sohasem épít magának ekkora stadiont és nem kerül a világ milliárdosainak látókörébe. Ahelyett azonban, hogy ezt a befektetést az adófizetők számára honorálta volna egy későbbi vevő, a haszon szinte teljes egészében egy thaiföldi milliárdos zsebébe vándorolt.

A mutyi ugyanaz, mint itthon, csak a léptéke más. Nagyon más.