Ebben a dokumentumfilmben az a legjobb, hogy nem lehet megmondani, miről is szól valójában. (Ami a barokkos megfogalmazása annak, hogy több dologról is szól egyszerre.)

Annyi biztos, hogy a helyszín Iborfia, az Isten háta mögötti zalai falu, az ország legkevesebb lakosú önkormányzata. A település már-már meghatóan részletes, szigorúan okadatolt Wikipédia-oldaláról megtudhatjuk, hogy "virágkorát a múlt század első felében élte, ám a huszadik század második felétől kezdve lélekszáma jelentősen megfogyatkozott az elvándorlás és az elöregedés együttes hatásainak következtében". Az is kiderül, hogy "a településen nem található állandó kereskedelmi, vendéglátóipari egység, valamint nincs sem gyógyszertár, sem orvosi rendelő. A településre mozgóbolt jelleggel különböző fagyasztott készételeket szállít minden hét negyedik napján a Family Frost".

Iborfia azért került be az országos hírekbe, mert 2006-os önkormányzati választáson történelmet írtak: 100 százalékos volt a részvétel, 10-ből 10 lakos elment szavazni. Alighanem az is valamilyen rekord, hogy "a választási névjegyzékben 2014-ben mindössze 14-en szerepeltek, ebből 2 jelölt indult a polgármesteri címért és 3 a 2 képviselői helyért. Így összesen 5 jelölt volt, vagyis a lakosok 36%-a indult a választáson".

Az alacsony részvétel miatt érvénytelen 2016. október 2-ai kvótanépszavazáson szintén mind a 10 választó részt vett, és mind nemmel szavaztak, vagyis a kormány szóhasználata szerint "nemet mondtak a kényszerbetelepítésre".

Bakony Alexa dokumentumfilje a népszavazás napján készült Iborfián, de mint említettem, nehéz megmondani, kiről vagy miről.

Mert itt van nekünk Móricz úr, akinek végigkövetjük a napját, megismerjük a lakását, az udvarát, a szőlőjét és néhány gondolatát. De ugyanannyira fontos szereplő maga a falu: a kamera néha belefeledkezik a tájba és házak látványába, aztán a szavazóhelyiségben megismerjük szinte az összes helyi lakost is. Hogyan lehet élni egy ennyire elszigetelt közösségben? - erre az általános kérdésre is kapunk egy újabb választ. De persze azt is lehet mondani, hogy végső soron a politikáról, konkrétan a kvótanépszavazásról szól ez a film.

Ez a sokféleség abból is fakad, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem műhelyében készült munka egyáltalán nem didaktikus: nincs narráció, alig van beszéd. A 21 perces játékidő nagy részét kitöltik az olykor lírai képek, a hangok és a nagy csöndek. Annál több időnk van gondolkodni: vajon mit érezhetnek az elnéptelenedő falvakban, amikor bevándorlókről hallanak? Mennyire átélhetőek számukra az országos és világszintű problémák? Hogyan lehet ellenállni a tévéből és rádióból folyamatosan hallott propagandának, ha nincs viszonyítási pontjuk, saját tapasztalatuk a külvilágról?

Néha azt kívántam, bárcsak alaposan kifaggatták volna a helyieket a filmesek, de aztán arra gondoltam, hogy akkor csak esetleges válaszokat kapnánk. Így meg általános érvényű kérdéseket.

A filmet november 17-én, 19.30-kor vetítik a Verzió Filmfesztiválon.