A héten zajlik a 14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, ami minden évben a társadalmi témákra érzékeny dokumentumfilmek rajongóinak egyik legnagyobb ünnepe. 

Idén is rengeteg film szerepel a fesztiválon, a honlapon lehet végigpörgetni a programot, de mi megnéztünk előre öt filmet, hogy ezzel is segítsünk kicsit orientálódni. Az öt, véletlenszerűen kiválasztott film megnézése után az egyik fő tapasztalat az volt, hogy a Verzión nagyon nehéz melléfogni, úgy jöttek szembe remek filmek, hogy előtte direkt nem kerestem rá, hogy mi is vár majd rám. Azaz ezeken a filmeken túl is érdemes bátran próbálkozni a fesztiválon. És akkor az öt film:

Kambodzsai tavasz

A brit Chris Kelly filmjének főhősei azok a kambodzsai nők, akik nem voltak hajlandóak beletörődni abba, hogy felülről irányított városfejlesztési program keretében felszámolják addigi otthonukat, földönfutóvá téve őket. A földfosztások és erőszakos természeti átalakítások áldozatainak küzdelme önmagában erős téma lenne, de a Kambodzsai tavasz jóval többet mutat be ennél. Egyrészt mert a forgatás évei alatt komoly politikai folyamatok indultak meg az országban, így az eredetileg csak közvetlen lakókörnyezetük védelmében szerveződő nők hirtelen az országos és nemzetközi politika sodrásában találhatták magukat.

link Forrás

Másrészt mert a film a politikai krimikbe illő alapsztori mellett olyan témákat is érint, mint hogy milyen szerepe lehet a hasonló igazságtalanságok fenntartásában az olyan, akár jó szándékkal érkező nagy intézményeknek, mint a Világbank, mennyi esélye van egy buddhista szerzetesnek, hogy a politikai ügyektől távol maradni akaró egyháza ellenére cselekedjen, vagy hogy elkerülhető-e, hogy egy társadalmi mozgalom tagjai egymás ellen forduljanak, ahogy egyre kilátástalanabbnak érzik az eredeti harcukat.

A kaméleon színe

A fiatal filmes, Andrés Lübbert anyja belga, apja chilei. Élete egy pontján megtudja, hogy apját, miután a hetvenes években Kelet-Berlinbe menekült Pinochet diktatúrája elől, megfigyelte a Stasi. A megfigyelési aktákat kikérve egyre több minden kezd utalni arra, hogy apja talán mégsem szimplán egy politikai menekült volt, mint ahogy mindig gondolta. A 60 éves férfival együtt utaznak vissza Chilébe, hogy szembe nézzenek apja múltjával, amiről fokozatosan derül ki, hogy sokkal sötétebb foltokat is tartalmaz, mint amiről addig mesélt családjának.

link Forrás

A kaméleon színében alig történik valami: apa és fia Chile és Berlin különböző levéltárai és emlékhelyei között bolyong, és közben közösen próbálják megérteni az idősödő férfi múltját. De a film így is felkavaró, elsősorban azért, mert mindkét szereplő borzasztóan zavarban van. Meddig van joga egy fiúnak apja múltjában vájkálni? Joga van-e valakinek ahhoz, hogy új életet kezdve a világ másik felén, saját maga számára is elfeledetté tegye azokat a dolgokat, amik megtörténtek vele? Ilyen témák körül forog a film, ami nemcsak a chilei viszonyokról, hanem általában a diktatúrák hatalmi rendszerébe belesodródó emberek helyzetéről is sokat mesél el.

Didube, végállomás

Ha van lassú folyású és eseménytelen dokumentumfilm, akkor ez az. De a Tbiliszi külvárosában lévő tranzitállomás életéről szóló film mégsem unalmas egy pillanatra sem. Sőt, igazából elég hamar azt is elfelejted, hogy egy filmet nézel. A Didube, végállomás főhőse a buszpályaudvar állatgyógyszertárát vezető házaspár. Gyakorlatilag alig történik velük bármi, vevő kevés van, az érdeklődőket meg az idős férfi sokszor inkább lebeszéli, hogy bármit vásároljanak.

link Forrás

A mindössze 60 perc hosszú film a mindennapjaikat a pályaudvaron élő emberek sehova se tartó beszélgetéseiből, apró sztorijaiból, bosszúságaiból és pár önfeledt pillanatukból áll össze. Meditatív alkotás, aminek a felszíne alól azért egy csomó minden kiderül arról is, milyen lehet az élet a mai Grúziában. Ha klasszikus belefeledkezős filmet keresel, akkor Shorena Tevzadze alkotása tökéletes választás lehet.

Színtiszta csapat

A Beitar Jeruzsálem a “nép csapata” Izraelben, hasonló helyzetben vannak, mint nálunk a Fradi. Fanatikus szurkolótábor, politikai kapcsolatok, erőteljes hagyományok. Az egyik ilyen hagyomány volt, hogy a Beitar maradt az egyetlen elsőligás izraeli csapat, amiben soha nem játszott még arab játékos. Egészen 2012-ig, amikor a csapat orosz-izraeli oligarcha tulajdonosa egy csecsenföldi üzlet keretében váratlanul két csecsen muszlim játékost hozott a csapathoz.

link Forrás

És ekkor elszabadult a pokol: a Beitar rasszista ultrái a saját csapatuk ellen fordultak, az új csapattagok mellett kiálló játékosok korábbi kedvencből egy perc alatt ellenséggé váltak, a feszültség pedig egyre jobban nőtt a klub és fanatikus drukkerek között. A Színtiszta csapat azt az egy évet követi végig, amíg ez a küzdelem zajlik, rengeteg izgalmas leágazással. A sport és politika viszonya, vagy az izraeli társadalomban jelenlévő rasszizmus is erős jeleneteket szül, de legalább ennyire működik a film személyes oldala is: a két fiatal csecsen srác döbbenetéről, akik csak focizni érkeztek egy másik országban, abban a reményben, hogy ez majd ugródeszkát jelenthet számukra az európai topligák felé, és hirtelen egy nagyon feszült helyzet közepén találták magukat.

Fekete kód

Hogyan használják a kormányok az internetet arra, hogy megfigyeljék és manipulálják az embereket? Alkalmas még az internet arra, hogy eszköz legyen elnyomó hatalmak ellen küzdő aktivisták kezében? Erre a két kérdésre keresi a választ a film, ami tibeti, szíriai, pakisztáni és brazil példákon keresztül mutatja be, az egymással szemben álló felek hogyan használják az internetet.

link Forrás

A Fekete kódnak akad két gyengébb pontja: egyrészt, hogy 2015-ben készült, és mivel rohamosan fejlődő területről van szó, egy-két problémafelvetés azóta már jelentősen eszkalálódott vagy átalakult. Másrészt ha valaki csak közepesen lelkesen követi a témában születő cikkeket, akkor sok új elméleti felismerés nem fogja érni. Viszont szerencsére a személyes történetek bőven kárpótlást jelentenek: erős sztorikra sikerült felfűzni ezeket a témákat, az erőszakba fordult brazil tüntetésen történtek közösségi rekonstruálására indult mozgalom például az egyik leghatásosabb krimijelenet volt, amit idén láttam.