A jogosan rettegő néző egy csomó mindenre számíthat, ha egy olyan magyar filmre ül be, ami cigányokról szól, főleg, ha vígjátékra, de azt most előre, írásban garantálom, hogy a Lajkó, cigány az űrben minden várakozásodra rá fog cáfolni. Úgy értem, hogy bárki bármit képzeljen el róla előre, tuti meg fog döbbenni. 

A Lajkó néha egészen radikális vígjáték: az ember egyszer csak azon veszi mondjuk észre magát, hogy éppen azon hahotázik, hogy valaki szarás közben megölte a saját anyját. És ez még egy finomabb poén volt azok közül, amikből itt persze egyetlen továbbit sem fogok elmesélni. Elég legyen a szpojlernek a trailerben is elárult alaphelyzet: 1956-ban járunk, Magyarországon, amikor Lajkót, a cigány fiút, aki világ életében el szeretett volna jutni az űrbe, váratlanul nem ölik meg a szovjetek, pedig a fejükre ejtett egy homokzsákot a hőlégballonjából, hanem helyette lehetőséget kap az űrhajóskodásra, hol máshol, mint a legendás bajkonuri űrbázison. A Lengyel Balázs és Lovas Balázs - ötcsillagos - forgatókönyvéből Lengyel által rendezett Lajkó erőssége amúgy sem a francia színpadi vígjátékok óramű pontosságával megszerkesztett poéntechnika, hanem az eszeveszett, szürreális hangulat, a tudatalattiból feltörő ötletparádé és a nézőt egyik ámulatból a másikba ejtő fordulatok. És két fantasztikus színészi alakítás.

A Lajkót 5-10 pecig rémülten figyeltem - de már akkor is derűs rémülettel - , hogy onnantól olyan lendülettel szippantson be, hogy azt se tudjam felidézni, mikor művelt ilyet velem utoljára magyar vígjáték. 

Az a legjobb benne, hogy teljesen más, mint bármi, amit jó sok éve láttam.

A Lajkó tényleg mesefilm, és nem csak azért, mert az elején cigány gyerekeknek mesél az anyjuk csodás történeteket a tűz mellett ülve, hanem mert teljesen más logika szerint működik, mint a való élet vagy bármelyik „életszerű” film. Aki ebben a vígjátékban a szó köznapi értelmében vett logikát vagy jó ízlést keres, az frusztrált lesz, és a felénél kirohan a teremből. Aki viszont elengedi magát, a nagyon jól jár ezzel a szürrealista ötletekből, fiúkollégiumi humorból és történelmi utalásokból összegyúrt, irtó vicces kavalkáddal. 

A Lengyel Balázs és Lovas Balázs forgatókönyvéből Lengyel által rendezett Lajkó mindezek mellett két nagyszabású színészi alakításra épít. Az egyik Gyabronka Józsefé. Én igazából sok-sok éve nem láttam Gyabronkát játszani, ezért az alakítása pontosan olyan sokként ért, mint azt a nézőt, aki a Pomádé és a Szombat esti láz után legközelebb a Ponyvaregényben látta John Travoltát. Gyabronka egyszerre debil, vicces és irtó drámai, valamint ő csókol a legjobban a kortárs filmes mezőnyben, de mivel nem akarok szpojlerezni, ennél többet egyszerűen nem árulhatok el a témáról, pedig majd megveszek miatta. 

A másik revelatív alakítás Keresztes Tamásé. Keresztes mindig is remek színész volt, karrierje elején pedig ő volt a magyar Johnny Depp, de azt valahogy sose gondoltam volna, hogy egyszer ő lesz a magyar John Cleese. Ráadásul az a magyar John Cleese, aki éppen Buster Keaton szerepét játssza. Keresztes annyira bravúrosan jó, hogy az ember igazából csak utólag jön rá: úgy rajzolt föl egy igen erős karaktert, hogy a jelenetei 80 százalékában meg se szólal, csak némán, faarccal néz. Amikor nem, akkor oroszul vagy németül vartyog valamit. Na de milyen faarccal! Hát egy John Cleese-Buster Keaton-kentaur faarcával, ami igazán nagyszabású és még annál is szórakoztatóbb dolog. 

A Lajkó olyan, mint egy vad, szürrealista diáktréfa. 

Aminek további elképesztő értelmezési dimenziókat kölcsönöz, hogy a Brezsnyevet játszó színész egy az egyben úgy néz ki, mint a quaestoros Tarsoly Csaba, 

a kétméteres, Josef Mengele által klónozott náci űrhajósnőt pedig eléggé nyilvánvalóan a fiatal Angela Merkel játssza:

Szóval még az sem kizárt, hogy a film valójában az Orbán-kormány külpolitikájának szürrealista kritikája. Ezt a lehetőséget támasztja alá, hogy feltűnik benne egy tejfölszőke, Vologya nevű kisfiú, aki tiszta Putyin.

Isten adná, hogy úgy legyen!