"Volt időm hozzászokni, hogy népszerűtlen vagyok"

- mondta egy interjúban nemrég Gareth Southgate, az angol válogatott szövetségi kapitánya. Lényegében egy mondatban összefoglalta, miért ő most a tökéletes ember a nemzeti csapat élére Angliában.

Southgate korábban azzal vált híressé, hogy a hazai rendezésű 1996-os Európa-bajnokság elődöntőjében sorsdöntő tizenegyest hibázott a németek ellen. Amúgy szürke, átlagos játékos volt, a legnagyobb jóindulattal is maximum tűrhető minőségű középhátvéd. Játszott a Crystal Palace-ban, az Aston Villában és a Middlesbrough-ban, utóbbi csapatnál visszavonulása után edző lett, de mindössze három évvel azt követően, hogy egy UEFA-kupa döntős társaság kispadjára ülhetett le, kiejtette a klubot a Premier League-ből. Pár hónap múltán, másodosztályú edzőként rúgták ki, klubcsapatot azóta sem irányított.

link Forrás

Ezt követően három és fél éven át volt munkanélküli edző, mígnem az angol szövetség (FA) a hóna alá nyúlt, és odaadta neki az U21-es válogatott kispadját. Ami egyébként a totális parkolópálya definíciója, a poszt, ami aztán tényleg semmiféle vizet nem zavar a futballvilágban.

Kivéve, ha egyszer csak, teljesen váratlanul megürül a nagy csapat kispadja. Angliában 2016 szeptemberében ez történt: az Izland elleni Eb-égés után elzavart Roy Hodgson helyére leültetett Sam Allardyce becsülete egyetlen - amúgy győztes - meccs után kitelt, mert az angol sajtó leleplezte, sápot szedett az ügynököktől bizonyos átigazolási manőverek előmozdításáért.

Az FA jobb híján a szürke kisegeret, Southgate-et ültette a nagypofájú rágókirály helyére.

A döntést természetesen össznépi szájhúzgálás követte a szigeten, ami nem is meglepő, lévén a sajtó eleinte olyan nevekkel dobálózott Allardyce utódaként, mint Ralf Rangnick, a német futballreform egyik vezető alakja. Hozzá képest a sótlan, unalmas, lúzer Southgate a középszerűség mellszobrának tűnt, amit szinte lopva kellett becsempészni az Önbecsapás Panteonjának számító angol futballba, nehogy bárki is észrevegye. Az angol foci ezzel a húzással sokak szemében végleg beismerte önmaga jelentéktelen kisszerűségét.

És furcsa módon, mintha éppen ettől kezdett volna el működni a történet. Southgate évtizedek óta az első angol kapitány lett, aki magasról ejtett a népszerűségre - tudta ugyanis, bármit csinálhat, az embereknek úgyis a Köpke kezébe rúgott tizenegyes ugrik be róla. Mihelyst végleg kinevezték (az első néhány meccsen csak megbízott kapitány volt), ejtette Rooney-t, aki 2017 augusztusában be is jelentette visszavonulását a nemzeti csapattól. Ezzel Soutghate megoldotta a válogatott évek óta legnagyobb problémáját, és

többé már nem kellett beleerőszakolni a csapatba az angol foci utolsó világklasszisát.

Véget vetett a permanens kísérletezés időszakának is. Tudta, hogy új csapatot kell építenie, amelyhez rendelkezésre áll néhány fiatal, tehetséges játékos, de az is nyilvánvaló volt számára, hogy nem variálhat túl sokat. Eleinte ugyan kísérletezett különféle felállásokkal (Szlovénia ellen 4-3-3, a skótok és a spanyolok ellen 4-2-3-1), de miután Rooney kiesett a képből, letetette a garast az angol futballtól szinte teljesen testidegen 3-4-2-1 mellett.

Azóta a komolyabb ellenfelek ellen Anglia kivétel nélkül három védővel lépett pályára, és bár időbe telt, mire Southgate megtalálta a megfelelő emberanyagot ehhez a formációhoz, mostanra kiegyenesedni látszanak a kérdőjelek. Legutóbbi hét meccsén egyaránt veretlen maradt a csapat, zsinórban ötször ráadásul még csak gólt sem kapott:

• vs. Málta (vb-selejtező, idegenben, 4-0)
• vs. Szlovákia (vb-selejtező, otthon, 2-1)
  
• vs. Szlovénia (vb-selejtező, otthon, 1-0)
  
• vs. Litvánia (vb-selejtező, idegenben, 1-0)
• vs. Németország (barátságos, otthon, 0-0)
• vs. Brazília (barátságos, otthon, 0-0)
• vs. Hollandia (barátságos, idegenben, 1-0)

Nem arról van persze szó, hogy az angol válogatott hirtelen a nyári világbajnokság esélyesévé lépett volna elő, de látványos, hogy a korábbiaknál egészségesebb énkép mennyivel sikeresebbé teszi a csapatot. Southgate nem csinál belőle titkot, hogy Brazília-, Franciaország-, Németország-szintű ellenfelekkel szemben

igenis merni kell kicsinek lenni, és biztos védekezésből kontrára játszani,

de a múlt heti, Hollandia elleni felkészülési meccsen már az is látszott, hogy a csapat labdabirtoklása is fejlődik. Elég csak megnézni ezt a gólt, és elgondolkodni azon, vajon ellesett-e bármit Southgate a két éve Angliában dolgozó Guardiolától:

link Forrás

Ezen a meccsen ráadásul a csapatösszeállítás is tele volt innovatív ötlettel. Harry Kane hiányában Southgate két mobilis, szélek felől induló, gyors csatárt (Sterling, Rashford) tett fel a pályára, mögöttük Oxlade és Lingard volt az összekötő kapocs a középpályával, ahol Henderson próbált irányítani. Az igazi truvájt viszont a védelem összetétele jelentette: az echte jobbhátvéd Kyle Walkert labdabiztossága miatt középhátvédként nevezte, mellé a szintén remekül passzoló John Stones-t állította, hogy a túloldalon egy újabb eredendően jobbhátvéd, Joe Gomez tegye teljessé a hátsó hármast.

Ezzel a húzással lehetővé vált, hogy az angolok egyrészt dominálják a labdát, másrészt magasra tolt védővonallal támadhassák le a hollandok középpályás sorát.

A játék ugyan nem volt szemkápráztató, de a korábbi időszak tanácstalanságához képest feltűnő volt, hogy milyen türelmesen képes játszani a csapat a labdával is. Az előző időszakban ugyanis éppen az volt a csapat legnagyobb problémája, hogy bár alkalmazkodni, és gyors kontrákra játszani remekül tudott - Hodgsonnal az Eb előtt a németeket és a spanyolokat is verték -, de mihelyst irányítani és dominálni kellett volna egy gyengébb válogatott ellen (Izland, Wales, Szlovákia) kártyavárként omlott össze a rendszer.

Southgate szisztematikusan, lépésről lépésre fejleszti a csapatot, miközben személyével garantálja, hogy az elmeháborodott angol sajtó ezúttal végre ne helyezzen felesleges plusz lelki tehert a válogatottra. A mindig égető kapusdilemma mellett már csak egyetlen lényegi kérdés vár megválaszolásra:

ki legyen a csapat irányítója?

A két őszi barátságos meccsen (Brazília és Németország ellen) két fiatalt, a Chelsea Crystal Palace-ben szereplő kölcsönjátékosát, Ruben Loftus-Cheeket és a tottenhames Harry Winkset is kipróbálta a kapitány. Mind a ketten remekül játszottak, de aztán megsérültek - Loftus Cheek éppen a válogatottban -, és azóta nem tudtak pályára lépni a bajnokságban.

Southgate így kénytelen volt visszanyúlni egy korábbi generációhoz: a hollandok ellen Jordan Henderson (Liverpool, 27) kapta meg a karmesteri pálcát, de ebben annak is volt némi szerepe, hogy Adam Lallana (Liverpool, 29) és Jack Wilshere (Arsenal, 26) egyaránt sérülést szenvedett az utolsó pillanatban. Egyikük sem klasszikus irányító, de alapszinten képes megoldani a feladatát, főleg, ha - amint azt Southgate Hollandia ellen felismerte - jól passzoló, gyors, mozgékony középső bekkek játszanak mögöttük.

A keret sokszínűségét és Southgate elképzeléseinek kikristályosodását jól mutatja, hogy az egy évvel ezelőtt Dortmundban vereséget szenvedő (0-1) válogatott kezdőjéből mindössze egyetlen játékos, Kyle Walker volt ott a Hollandiában győztes csapatban - és ő is új poszton. A jelenlegi angol válogatottban már nincsenek nélkülözhetetlen sztárok, akiknek minden körülmények között játszaniuk kell (na jó, talán csak a most épp sérült Harry Kane), így viszont Southgate akár meccsről-meccsre váltogathatja a taktikát és az emberanyagot, mindig az éppen aktuális ellenfélre finomhangolva.

És bár a merítés nem túl mély, hosszú idő után először úgy tűnik, az idő az angoloknak dolgozik: a nyáron utánpótlás-válogatottjaik végigverték a világot, és a jelenlegi keretben is alig akad 27 évesnél idősebb játékos (a hollandok ellen három ilyen lépett pályára). A fiatalság azonban nem jelent rutintalanságot - a hollandok ellen mind a tíz angol mezőnyjátékos csapata ott volt a BL nyolcaddöntőjének mezőnyében idén, miközben az ellenfélnél mindössze három olyan ember akadt, aki egyáltalán pályára lépett az elitligában.

Mindettől függetlenül Southgate megítélése még mindig meglehetősen vegyes Angliában - továbbra is kísért a Köpke ellen kihagyott büntető. Kérdés, változna-e mindez, ha éppen ebből a lúzerségből erőt merítve ő lenne az edző, akivel végre átlépi az árnyékát Anglia?

link Forrás