1950. június 29-én az angliai szerkesztőségek munkatársai unottan várták, hogy hírt kapjanak a brazíliai világbajnokság második mérkőzésének eredményéről. Senkiben nem merült fel, hogy az amatőrökből verbuvált amerikai válogatott akár csak tisztes vereséggel is megúszhatja a találkozást a "futball tanítóival". Aztán kisvártatva befutottak az első mondatfoszlányok a telexen:

Anglia 0, USA 1

Senki nem kapta fel a fejét. "Biztosan nyomdahiba, lemaradt egy számjegy az elejéről" - mondogatták egymásnak a kollégák. Egyesek állítólag még azt sem tartották elképzelhetetlennek, hogy nem is 10, hanem inkább 20 gólt szerzett a meccsen Walter Winterbottom csapata. Pedig senki nem hibázott. Anglia mindjárt története második vb-meccsén embertelen pofonba szaladt bele.

Nem túl hosszú, de annál önteltebb út vezetett idáig.

Fényes elszigeteltség

Anglia a kezdetektől fogva ellenségesen viseltetett a futball nemzetközi szervezete, a FIFA iránt, nem véletlenül: amikor az 1900-as évek elején először felmerült, hogy kellene valamiféle intézményi keretet tákolni az egyre gyakoribb nemzetek közötti megmérettetések köré, elsőként az angol FA akkori vezetője, Lord Arthur Fitzgerald Kinnaird söpörte le a tervet az asztalról. Válaszul a kontinentális országok futballszervezetei Párizsba vitték a bulit, és 1904. május 21-én, Franciaország, Belgium, Dánia, Hollandia, Spanyolország, Svédország, valamint Svájc képviselői alakították meg a ma már csak FIFA néven ismert bűnszövetkezetet gittegyletet érdekérvényesítő szervezetet.

Bár az angolok 1905-ben mégis beléptek a FIFA-ba, olyan ügyesen szabotálták a szervezet munkáját, hogy jó két évtizeden keresztül nem sikerült keresztülvinni egy önálló torna megrendezésének ötletét. Az 1908-as és 1912-es olimpiai futballtornákat például szerénytelenül maga az FA szervezte, és mivel mindkét esemény brit győzelemmel zárult, jó időre muníciót kapott az angolok érvelése, miszerint

teljesen felesleges különböző tornák szervezésével bonyolítani az életet, focizni úgyis egyedül a britek tudnak igazán.

1914-ben aztán jött az első világégés, és a futball egy időre háttérbe szorult. Elmaradt az 1916-os olimpia, az 1920-as játékokat pedig Budapest helyett Antwerpenben rendezték meg - a foghíjas mezőnyben egyébként a házigazda belgák nyerték a futballtornát. A brit tagszövetségek amellett voltak, hogy az egykori tengelyhatalmak szövetségeit egyszerűen zárják ki a szervezetből, de erre a többség nem volt hajlandó. Cserébe az angolok vezetésével az összes brit szövetség kilépett. Az 1920-as évek elején még volt nekik visszaút, de amikor az angolok 1928-ban az amatőr játékosok munkáltatóinak a meccsek/edzések idejére nyújtandó kompenzáció összege felett összevesztek Jules Rimet FIFA-elnökkel, végleg kenyértörésre került a sor.

Az angolok vezetésével az összes brit tagország vette a kalapját, és egészen a második világháború végéig nem voltak hajlandóak tudomást venni sem a FIFA-ról, sem az időközben megrendezett világbajnokságokról.

Csak formalitás a győzelem

A viszony 1946-ban kezdett el rendeződni. A FIFA számára létkérdés volt a világbajnokság feltámasztása, de a rommá bombázott, kizsigerelt Európa egyszerűen nem volt képes az esemény megrendezésére. Ilyen körülmények között a britek visszatéréséből lényegében presztízskérdés vált.

Bár eredetileg 1949-re tervezték, a háború utáni első FIFA-kongresszuson Brazília csak egy évvel későbbre tudta vállalni a torna megrendezését. A fő truváj ezzel együtt a britek visszatérése volt, akik

a történelemben először beadták nevezésüket egy világbajnokságra.

Igaz, csak feltételekkel. Ragaszkodtak például ahhoz, hogy a négy brit tagszövetség egymás között selejtezhessen. Eredetileg az első két helyezett kvalifikált volna a csoportból, de az angoloknál is rátartibb skótok előre jelezték: csak akkor utaznak, ha a szigeten ők lesznek a legjobbak, amúgy mindenki kitörölheti magának a vébéjével. Naná, hogy a mindent eldöntő meccsen Glasgow-ban pocsékolták meg őket az angolok (1-0, gólszerző: Roy Bentley).

Ezt a meccset 1950 áprilisában rendezték, és innentől kezdve a szigeten úgy kezelték, a brazíliai torna lényegében formalitás. A fogadóirodák három az egyhez adták az angolok vb-sikerét.

És nem is alaptalanul. A háború óta lejátszott 29 meccséből a világbajnokság kezdetéig 22-t nyert meg az angol válogatott. Megverték a svédeket, legyőzték a Grande Torinóra épített (később a supergai tragédiában odaveszett) olasz csapatot is, és zsinórban hat győztes meccsel készültek a brazíliai tornára. A közvélemény teljes készpénznek vette a sikert, éppen ezért keveseket hozott lázba maga a torna. Inkább amolyan szükséges rossz volt, amin egyszerűen túl kell esni, és kész.

link Forrás

"Eddig azért nem nyertünk világbajnokságot, mert nem indultunk el rajta. Majd most fogunk" - hangzott a korabeli közvélekedés. Az FA úgy volt vele, hogy nekik ugyan nincs szükségük egy tornára ahhoz, hogy megtudják, melyik a világ legjobb csapata, de üsse kő, akár el is indulhatnak rajta. Kár volt.

Tejesemberek szívatták a kor legnagyobb sztárjait

Az angol keretet a kor legnagyobb sztárjaiból rakta össze az FA válogatásért felelős bizottsága, amelyet Arthur Drewry vezetett. Ott volt a már 35 éves veterán, Stanley Matthews, a későbbi Aranylabdás, a kor első számú játékosa. Bekerült az utazók közé Billy Wright - neki köt majd görcsöt a bokájára később Puskás -, Tom Finney, és a későbbi szövetségi kapitány, az akkoriban a Tottenhamben játszó Alf Ramsey is. A már említett Roy Bentley a Chelsea gólgyárosa volt, Wilf Mannion pedig a Middlesbrough sztárja. Stan Mortensen a Blackpool játékosaként utazott a vb-re, John Aston és Henry Cockburn a Manchester United FA-kupát nyerő garnitúrájából érkeztek, Jackie Milburne pedig a Newcastle legendája volt.

A sorsolás szeszélye Chilét, Spanyolországot és a sehol sem jegyzett USA-t sodorta Mortensenék útjába. Az első meccsüket a dél-amerikaiakkal játszották - Anglia korábban sosem találkozott még Európán kívüli ellenféllel -, és úgy is simán nyertek (2-0), hogy a csapat legjobbja, Matthews ekkor még nem volt a kerettel.

A későbbi Aranylabdás a második, USA elleni meccsre esett be, 28 órányi utazást követően. Walter Winterbottom természetesen játszatni akarta, de a válogatásért felelős Drewry letorkolta, mondván

az angol hagyományok alapján győztes csapaton nem szabad változtatni.

Matthews természetesen csalódott volt, de Winterbottom nem tudta átvinni akaratát, az angol futball egyik legnagyobb zsenije a lelátóról nézte végig a meccset. "Egy rémálom volt végignézni, de mihelyst lefújták, megkönnyebbülést éreztem, hogy nem voltam részese a vereségnek."

A tejesemberekből, postásokból és amatőr melósokból verbuvált amcsik a futball-történelem legnagyobb meglepetését okozták azzal, hogy John Gaetjens góljával megverték a nagyképű angolokat. Mortensenék hiába lőtték körbe a kaput, találták el többször is a kapufát, csodák csodájára elbuktak egy hobbibrigád lelkes védekezésén.

Az angolokat aztán a nagy ijedségre a spanyolok is felpofozták (1-0, Telmo Zarra góljával) a harmadik meccsen, pedig itt már Matthews is játszhatott. Szégyenszemre a futball tanítóinak három meccs után véget is ért a vb, a kertek alatt kullogott haza az egész díszes kompánia.

Kisebb arccal, ugyanolyan bénán

Mivel az '50-es égés után nem sokkal az angolokat a vb-t behúzó Uruguay és az argentinok is elrakták egy barátságos túrán, a közeg szembesülhetett azzal, hogy nem véletlen kisiklás volt az amerikaiak elleni öngyulladás. Ezzel együtt bizonyos körökben ezt követően is tartotta magát a kezelhetetlen méretű arcberendezés - egészen addig, amíg a magyar Aranycsapat egy jól szabott londoni (3-6), majd budapesti (1-7) zakóval rá nem ébresztette a fényes elszigeteltségtől a saját korlátaikat nem látó angolokat arra, hogy

miközben másutt már eszik-isszák a futballt, ők még mindig csak eltartott kisujjal szürcsölgetik.

Ettől kezdve Winterbottom legénysége két-három számmal kisebb arccal készült a svájci vébére, ahová egyébként megint a három testvérszövetség (Wales, Észak-Írország, Skócia) testén keresztül sikerült kijutnia a válogatottnak. A budapesti embertelen gyufa után egyébként még az is felmerült a helyi sajtóban, hogy nem kellene elindulni a tornán, ám Winterbottom lehűtötte a kedélyeket, ezzel a szenvedélyes, lelkesítő nyilatkozattal:

"A legjobbunkat fogjuk nyújtani a világbajnokságon, és mindent megteszünk majd annak érdekében, hogy visszaállítsuk az angol futball tekintélyét a világban."

A torna lebonyolítása nagyon érdekesen alakult. A tizenhat résztvevő csapatból a szervezők nyolcat (köztük Angliát) kiemeltek a szervezők, és két kiemelt mellé két nem kiemeltet sorsoltak a csoportokba. Nem játszott mindenki mindenkivel, csak a kiemeltek a nem kiemeltekkel.

Anglia mellé a 4-es csoportba a kiemelt Olaszország, és a nem kiemelt Belgium, valamint Svájc került. Az ekkor már 40 éves Matthews ezúttal is késve csatlakozott a kerethez kisebb sérülése miatt, de Finney is az utolsó pillanatig kúrálta magát a klubjában. Mindössze két közös edzésre jutott idő, mielőtt a keret elutazott az első meccs helyszínéül szolgáló Luzernbe, ahol Belgium volt az ellenfél.

Meglepetésre a belgák szereztek vezetést Anoul révén, ám bő egy óra alatt az angolok kulturált, színvonalas játékkal fordítottak és 3-1-re elhúztak. Biztos győzelmük tudatában az angolok szórakozni kezdtek, amit a belgák négy perc alatt két góllal büntettek - jöhetett a hosszabbítás.

Itt előbb Nat Lofthouse, a Bolton legendája talált be (91'), majd alig néhány pillanattal később jött a válasz a belgáktól egy Dickinson-öngól formájában (94'). Egy esetleges vereséggel az angolok nagyon nehéz helyzetbe kerültek volna, de végül az eredmény már nem változott: az angol csapat csalódást keltő döntetlennel mutatkozott be a világbajnokságon.

link Forrás

Mivel eközben a másik ágon Svájc nagy meglepetésre legyőzte az olaszokat (2-1), az angolok második meccse sorsdöntő jelentőségűvé emelkedett: győzniük kellett, különben kiesnek. Ezt végül simán, 2-0-val abszolválták (gólszerzők: Mullen, Wilshaw, Matthews valamint Lofthouse nem is játszottak), de az angol sajtó többek között ilyen megállapításokkal volt tele a lefújás után:

"Megérdemelten nyert Anglia a középszerűség rangadóján."

A lebonyolítás egy újabb érdekes furcsaságaként ezt követően a négy csoportgyőztest (köztük Angliát) összesorsolták a szervezők, így Winterbottom csapatának következő ellenfele a címvédő Uruguay lett.

Senki nem várt győzelmet, sőt, egyesek a csúnya vereséget sem tartották kizártnak. Winterbottomék mindenesetre leszámoltak a négy évvel korábbi elvekkel, és a győztes csapaton is változtattak az Uruguay elleni csörtére, bekerült például a kezdőbe Stanley Matthews és Tom Finney is. Mind a ketten remekül játszottak, és Anglia is a torna legjobb teljesítményét villantotta meg - igaz, ez is csak egy szoros, 4-2-es vereségre volt elég a vb egyik nagy esélyese ellen.

link Forrás

"Nagyobb fokát mutatták a mozgékonyságnak, az elképzeléseknek, pontosságnak és elhivatottságnak, mint bármelyik másik angol válogatott az utóbbi években" - írta a meccs után a Times, amelyik azt sem habozott kiemelni viszont, hogy a második félidőben az uruk lényegében nyolc egészséges mezőnyjátékossal voltak kénytelenek játszani (ebben az időben még nem volt cserelehetőség).

Anglia a legjobb nyolc között búcsúzott tehát, és újra kénytelen volt ráeszmélni, nem tartozik a világ vezető futballhatalmai közé. Az Aranycsapat elleni vereségek azonban ekkora már beindították az együttes gondolkodást az angol futball megújításának érdekében: feltűnt a később a Honvédot verő Wolverhamtpon, formálódott Arthur Rowe Tottenhamje is, és összességében is elkezdték egyre többre tartani a szigeten a sok mozgással operáló passzjátékot.

A folytatásban az 1958-as és '62-es tornákkal felevezetve az angol futball egyetlen világbajnoki győzelmét idézzük meg.