Ez a cikk eredetileg az Abcúgon jelent meg, Fődi Kitti írása.

• Kaba Lamine és felesége, Simone Svájcból költöztek Almáskeresztúrra, hogy szabadságban élhessenek.
  
• Ez a szabadság számukra 110 kecskét, két sertést és két pónilovat jelent.
  
• A Kaba Farmon 14 év alatt kitanulták a gazdálkodást, most pedig kecsketejet és sajtot árulnak Baranya megyében.
  
• A rengeteg segítséget, amit az évek során kaptak, azzal szeretnék viszonozni, hogy önkénteseknek és nevelőotthonban élő gyerekeknek mutatják meg, hogy milyen is ez az életforma.
  

Valahonnan a szerszámosból Bob Marley szól, 110 kecske várja a reggelit, miközben kíváncsian tekintgetnek ki a kerítés lyukain, az ólban 5 kismalac visít, Kaba Lamine pedig széles vigyorral jön felénk. A félig guineai, félig magyar származású férfi Svájcból költözött ide feleségével, a baranyai kis zsákfaluba, Almáskeresztúrra még 2004-ben. Ők a Kaba Farm büszke tulajdonosai, sajtot készítenek, disznóhúst árulnak, látszólag egyszerű paraszti életmódot élnek, de az egész mögött ennél sokkal több van.

Lamine nem feszeng az ottlétünk miatt, rögtön azt kérdezi, hogy játszósban jöttünk-e, mert akadna egy kis munka: meg kell fogni a gidákat, amíg az anyakecskék esznek. A gidahajkurászás közben Lamine arról beszél, hogy eleinte csak négy kecskéje volt.

„Azért kecske, mert az jött. Nem volt terv, mi nem úgy költöztünk ide ki a természetbe, hogy kecsketartók leszünk, hanem igazából csak szabadok akartunk lenni. Ez volt a fő elképzelésünk” – mondja Lamine széles vigyorral.

Vissza a gyökerekhez

Kaba Lamine Münchenben született és nőtt fel, de utálta a betondzsungelt, egy igazi gettónak látta. Szakácsnak tanult, ezért az első adódó lehetőséggel elköltözött Németországból. Svájcban egy hegyi étteremben dolgozott szakácsként, a svájci származású felesége, Simone is a vendéglátásban dolgozott, de végül egy baráti kör hozta őket össze. Három hónapig Alaszkában is dolgoztak egy étteremben, ami Simone édesapjáé volt. Ott nagyobb szabadságot éreztek, mint Svájcban, de az afrikai származású férfinak túl hideg volt az éghajlat, ezért végül onnan is eljöttek.

„Nagyon sok nagyon szép helyet láttunk, de ide mintha hívtak volna minket. Ezt nem is lehet másképp megfogalmazni” – magyarázza Lamine a birtok felé tárva kezeit.

A birtok nem a semmiből pottyant Lamine ölébe, a nagyapjáé volt, aki az unokája 20. életévében neki ajándékozta. Lamine eleinte egyáltalán nem rajongott a helyért, gyerekkorában sokat járt ide a nagyapjának besegíteni a ház körüli teendőkbe.

„Én nem akarok úgy élni, hogy csak főzök és nincs semmi szabadság. Akartunk valamit csinálni, azt láttuk, hogy itt is élnek emberek, akkor mi miért ne tudnánk megélni? Egy gondolat volt, eldöntöttük, és onnantól kezdve az életem nagyon jó lett” – mondja.

A kicsit hippi életmód nagy közel állt Lamine és Simone szívéhez, ezért a jól fizető svájci állásukat maguk mögött hagyva, beköltöztek az akkor még fele ekkora birtokra. Lamine erre a döntésre úgy tekint, mint a civilizáció és Alaszka közötti kompromisszumra.

Az indulás nem volt könnyű. Egy évig abból a pénzből éltek, amit korábban megtakarítottak, de Lamine rendszeresen vállalt munkákat, például karbantartott vagy rendezvényeken főzött. A férfi elmondása szerint azt volt a legnehezebb megszokni, hogy nem állt felettük egy főnök, aki minden nap megmondta volna, hogy mit kell tenniük aznap.

Zöldségeket és gyümölcsöt kezdtek maguknak a termelni a ház mögötti picike kertben. Ekkor jött az ötlet, hogy vehetnének egy kecskét, hogy lelegelje a gazt. Csakhogy akitől a kecskéket vette, nem akart egyet eladni, csak négyet együtt. Laminenak akkor még pénze sem volt rá, de a férfi szinte teljesen ismeretlenül odaadta nekik a négy kecskét és tákolt eszközöket a sajtkészítéshez, hogy majd egy év múlva visszafizessék, annyira bízott a sikerükben.

Eredetileg csak maguknak akartak termelni, de a négy kecske túl sok tejet adott, ezért árulni kezdték a faluban. A falusi emberek viszont nem nagyon vitték, mert Lamine szerint a kecskére még mindig úgy gondolnak, mint a szegény ember tehenére. Simone viszont sajtot is készített a tejből, amit már azért jobban vittek. Ahogy pedig nőtt a kereslet, Laminék is annál nagyobb önbizalmat kaptak.

Az első négy kecskéből mára 110 kecske lett, amiből 60 még csak gida. A kecskék mellé azóta társult két sertés, amiknek 3 hete malacaik születtek, illetve két póni, akiket Lamine úgy mentett meg a vágóhídra kerüléstől. A gazdálkodásba Lamine és Simone szép lassan tanultak bele, a férfi egy gazdaképzést is elvégzett, de a falusiak, ismerősök is sokat segítettek nekik.

A férfi az összes kecskét név szerint tudja, az egyik bakkecskét például az egykori dél-afrikai köztársasági elnök után Mandelának hívják. Az aprócska falucska nem tudott annyi terméket megvásárolni, amennyit a sok kecske megtermelt, ezért a házaspár baranya megyei éttermeknek és üzleteknek adja el a sajtokat és a tejet. A sertéseket nagyrészt saját fogyasztásra vágják le, de el is adnak a húsból valamennyit. Az, hogy a saját maguk által megtermelt javakat eszik, mindennél többet jelent. Simone szerint Svájcban az ember csak bemegy a helyi kisboltba és megveszi a minőségi élelmiszert, itt viszont maguknak kell megtermelniük, hogy ne a többszörösen génmódosított ételeket egyék.

„Ha eszem a jó rezgést, akkor én is jól rezgek. Ha eszem a szar rezgést, akkor én is szarul rezgek. Ilyen egyszerű” – magyarázza nevetve Lamine.

Saját üzletet és több kecskét már nem akarnak, mert akkor nagyüzemmé változna az egész farm, és elvesztenék, amiért idejöttek; a szabadságot.

A falu befogadta őket

A farmra költözés nem ment olyan egyszerűen, mert a szülők egyáltalán nem támogatták őket ebben, hiszen biztos megélhetést hagytak maguk mögött a bizonytalanságért.

„A szüleim nem látták jó ötletnek, hogy ide jöjjünk. Anyukám innen származik, neki ez egy visszalépés volt, amikor mondtam, hogy ide akarok jönni. Svájcból ide? Anyám mindent megpróbált megtenni, hogy ez ne következzen be” – emlékszik vissza a tőle megszokott széles vigyorral Lamine.

Lamine és Simone utólag már örülnek, hogy így alakult, hogy a szüleik megtagadták tőlük a segítséget, mert ez hajtotta őket előre az első egy évben, hogy bebizonyítsák, képesek arra, amit elterveztek. Azóta már a szülők is elfogadták a helyzetet, és az ő segítségükkel Lamine és felesége 17 hektárnyi birtok tulajdonosai lettek. Így bővülhetett ki a ház mögötti kiskert egy kisebb birtokká, a falu környező dombjain pedig Lamine legelői terülnek el, ahova a kecskéket hajtják ki minden nap.

Lamine szerint a beilleszkedés könnyen ment, mert hiába jött ide a nagy raszta hajával, beszélte a nyelvet, és szerinte ez a kulcs az emberekhez. A feleségének már nem volt ilyen könnyű dolga, megtanult pár szót magyarul, ezért a hozzájuk érkezők folyton azt hitték, hogy tud beszélni, és rögtön sztorizásba kezdtek. Simone nevetve meséli nekünk, hogy a férje nagyon rossz fordítónak bizonyult a kezdeti időszakban, mert egy tíz perces beszédet is egy mondatban fordított le. Azóta Simone nagyon jól megtanult magyarul, kicsit ugyan töri még, de a KRESZT is magyar nyelven tette le.

A faluban ugyan egzotikusnak számítanak, de a falusiak elfogadták őket, és szívesen kérik a férfi segítségét. Például egyszer Lamine-t áthívták a szomszédba, hogy segédkezzen a disznóellésnél, amikor az egyik malacra annyira rátekeredett a köldökzsinór, hogy fulladozni kezdett. A közelben sehol nem volt kés, Lamine pedig a gazdasági képzésen hallotta, hogy régen foggal harapták el a köldökzsinórt, és nem rég a saját malacain már végrehajtott egy ilyen beavatkozást. A felesége is bökdöste, hogy harapja már el, mire Lamine elharapta a köldökzsinórt. A megdöbbenés után még valaki felkiáltott: Lamine, te igazi paraszt vagy!

Vissza akarják adni a szerencséjüket az életnek

Lamine egyik kedvenc mondása, hogy mindannyian „one love”-ban élünk a Földön. Óriási szerencsének tartják, hogy nekik sikerült kilépniük az előző életükből, és most úgy élhetnek, ahogy mindig is szerettek volna. Ezt azzal szeretnék meghálálni, hogy azt az információt, amit a gazdálkodáshoz megszereztek és azt az életérzést, amit ők mindennap megélnek, átadhassák másoknak. Ezért fogadnak önkénteseket a farmon, akik saját képességeikhez mérten kapnak munkát, például ha valaki mosogatni vagy főzni szeret, akkor csinálhatja azt is. Iskolás csoportok is gyakran látogatnak ide, hogy közelebb kerüljenek a természethez.

A Kaba Farmra szinte minden hétvégén érkeznek látogatók, akik egy pillanatra belecsöppenhetnek az itteni világba, ami elsőre romantikusnak tűnhet, de azért van mögötte meló rendesen.

„Szeretnék mindenkinek egy kapu lenni, hogy kedvet kapjanak a természethez, mert én tudom, hogy ez működik” – mondja.

Lamine-t nem rég Szigetvárról megkereste egy nevelőotthon, hogy beszéljen az ottani gyerekeknek a farmer életmódról. A férfi vitt be tejet, és együtt készítettek belőle vajat és sajtot. Azóta programszerűen járja az otthonokat, hogy megmutassa a fiataloknak, hogy ez is egy járható életút lehet, egy olyan tudás, amihez mindig vissza tudnak nyúlni, ahogy annak idején a nagyapjának köszönhetően Lamine is vissza tudott nyúlni.

Lamine és Simone nagyon boldogok az itteni életükkel, el sem tudnák képzelni, hogy máshol és máshogy éljenek. Lamine nem rég Afrikába látogatott, hogy találkozzon a családtagjaival, de Simone nem tartott vele, mert nem merték rábízni a kecskéket senkire.

„Ha ott maradtam volna Svájcban, akkor úgy haltam volna meg, hogy Lamine egy kis szakács, akinek voltak álmai. Ez most így kerek, én maximálisan élni akarom az életet” – meséli Lamine.