A cigánygyilkosságoknak eddig két kiemelkedő, vitát kavaró és külföldön is díjazott feldolgozása került a mozikba, a Csak a szél és az Ítélet Magyarországon. Mindkettő

klausztrofóbiásan zárt és kiúttalan:

Fliegauf Benedek játékfilmje egy meggyilkolt család utolsó napját mutatta meg egy kis faluban, frusztrálóan sok közelivel; Hajdú Eszter dokumentumfilmje pedig a gyilkosok perét követte végig úgy, hogy a kamerája alig mozdult ki a tárgyalóteremből.

A Genezis mindkét korábbi alkotást megidézi, de ebből a szempontból nagyon különbözik tőlük:

az egész ország benne van.

link Forrás

Vagy legalábbis nagyon érezni ezt a törekvést. Ahogy annyi mindent ebben a filmben, Bogdán Árpád rendező ezt is túlhangsúlyozza: a három egymást követő történet közül

• az első egy falusi, mélyszegény kisfiú,
  
• a második egy városi panelben lakó kamaszlány,
  
• a harmadik pedig egy fővárosi ügyvéd
  

életébe visz el, vagyis a film életkori, földrajzi és anyagi szempontból is leképezi annak a társadalomnak a nagy részét, amelyben rasszista gyilkosok vadászhattak cigányokra, miközben az állam alig tett valamit.

Ebből a szempontból igaza van a rendezőnek, amikor azt állítja, hogy a filmje nem a 2008-2009-es magyarországi romagyilkosságokról szól, de közben mégis e körül forog minden, ez köti össze a három főszereplőt.

Az első fejezet a legerősebb. A Ricsi nevű srác hallgatja, ahogy az udvaron a családja a környéken történt gyilkosságokról beszél, és az utána következő, hétköznapi események szinte mind nyomasztóak és fenyegetőek, folyamatosan ott vibrál a katasztrófa lehetősége a levegőben.

Többen kritizálták, de nekem kifejezetten tetszett, hogy az ideges kézikamerával felvett, dokumentarista jelenetekben újra és újra felbukkannak mesei elemek. A hétköznapi rasszizmus bemutatása mellett például Ricsinek azt mondja az anyja, hogy az erdőben fehér arcú sárkány lakik, aki a ködöt fújja, és akitől félni kell, miközben ő is fél tőlük. A mindhárom történetet átszövő szimbólumok - a tűz és a víz ellentéte, a bibliai utalások - is ebbe az irányba tágítják a történetet.

A kritikák többsége oda lyukad ki, hogy a gyerek nézőpontjából, nagy tárgyismerettel bemutatott falusi rész után a film már nem találja a hangot. Pedig a második fejezetben a sokasodó közhelyek ellenére sok az eredetiség. A Csordás Milánhoz hasonlóan amatőr színész, Illési Enikő Anna alakításában van erő, tényleg már-már A tetovált lány főhősére emlékeztet a felnyírt hajával és az íjával.

Ahogy a gyerekkorában bántalmazott Virág, úgy a rész többi szereplője, a boldogságot kereső anya és a gyilkosságokban közreműködő férfi is összetett karakterek, a lánynak pedig vannak titkai és képes meglepni a nézőt.

A harmadik, budapesti epizódban viszont tényleg többségbe kerülnek a film hibái. Egyszerűen túl sok a szenvedés, az ügyvédnő egyfolytában sír és fut és sír, a falra mázolt gyerekrajzot simogatja remegő kézzel, miközben a traumáját újra meg újra belesejtetik az arcunkba. A továbbra is szaggatott jelenetezés és a lírai képsorok itt már kiüresednek.

Hannának kellene képviselnie a bíróságon a Virág oldalán megismert gyanúsítottat, de aztán feltűnik a cigány srác is, és összeérnek a szálak. A végén pedig, a korábbi filmek kiúttalanságával szemben, felbukkan a végső menedék, az örök utolsó remény, az újrakezdés lehetőségének agyonhasznált metaforája, a születés. Nagy kérdés, hányan érzik igaznak ezt a befejezést.

A Genezis messze nem tökéletes, tele van fölösleges túlzásokkal (amikor a cigány fiú puskát fogott, én hangosan káromkodtam), avítt szimbólumokkal dolgozik és néha a meséből tanmese lesz. Másrészt viszont remek amatőr színészek játszanak benne, és ha az elején elkapja a nézőt, akkor a történet simán végigvezet lírai betéteken, krimiszerű fordulatokon, társadalmi problémákon és csak közepesen közhelyes érzelmi drámákon.

Túl sok ez a film, de gondolatból is több van benne, mint tíz másik magyar produkcióban.