Van már vagy tizenhat éve, hogy megvettük azt a házat egy Fejér megyei faluban, ahol ma is élünk feleségemmel és immár két gyermekemmel. A két gyermek akkor még nem létezett, de egy rövid, pár hónapos VII. kerületi albérleti élet után már tudtuk, hogy mi a fővárosi levegőben és környezetben nem szeretnénk kisbabát ringatni. A közlekedés persze szívás azóta is, de ezt is vállaltuk, és nem is bántuk meg.

Ugrás az időben: egyik lányom 14, másik 12 éves az idén. Lányok, tehát kitört rajtuk a lóőrület, pár éve. Mivel lakóhelyünk (Csákvár környéke) az ország lóban leggazdagabb vidéke, nem volt probléma olcsó és megbízható lovasoktatást találni nekik. De hamarosan ez sem volt már elég: Apa, legyen saját lovunk! Hát, basszus, végülis miért ne?

Ha már úgyis ilyen messze lakunk a várostól, ha volt is lehetőségünk viszonylag olcsón (így is kölcsönből) elegendő területet teremteni valami ló alá, ha úgyis gyűlölök minden értelmetlen sportot, ellenben rohadtul hajlamos vagyok a hízásra, tehát VALAMIT kell mozognom, akkor tényleg, miért is ne?

Megvettük a placcot. Bár elvileg egy "számosállat", egy ló, tehén, ilyesmi a paraszti tudomány szerint egy hektár termőföldet igényel, mi intenzív tartásban gondolkodva (veszünk majd szénát) megelégedtünk egy 2200 m2-es telekkel a faluban. Nagyobb területet értelmes összegért nem is lehetne venni errefelé, mert már mindent bekebelezett a helyi újbáróság. Ehhez jön még egy félhektáros kert a szomszéd faluban - már előre örültünk, hogy alkalmanként milyen izgi lesz az 5-6 kilométeres átlovaglás a kis legelőre. Ja, de hogy mit eszik egy nem nagy területen tartott ló: szénát. Egy 130 cm-es átmérőjű és magasságú bála 5-6000 forint, ebből nagy lovanként kéthetente egy kell kábé.

De nekünk két lovunk van. Nem csak azért, mert gyerekből is kettő van, hanem mert olvastuk, hogy a ló társas lény. És ahogy most, hogy már megvannak, elfigyelem őket, valóban ugyanúgy szükségük van az érintésekre, a veszekedésekre, a szeretetre és a haragszomrádra a társuktól, mint az embereknek. Szóval két ló jött a házhoz.

Iszonyú szerencsénk volt a beszerzéssel. Egy régi barátom családi vállalkozásában működik egy lovarda, ahonnan kiöregedett két profin betanított, és ami még fontosabb: egészséges nagy ló. Le sem merem írni, mennyiért kaptuk meg helyre szállítással, nyereggel-kantárral a két teljesen hivatalos, tiszta papíros jószágot. De azóta már láttam pont olyan specifikációjú lovat az ominózus összeg több mint duplájáért hirdetni, egymagában, mint a mi Diókánk.

A lótartás mindig sokkal többe kerül, mint tervezik, de mindig meg lehet oldani mindent az elképzeltnél jóval olcsóbban. Megmagyarázom: a fene se gondolt arra, hogy ezeknek kell egy villanypásztoros karám, kerítés a telek köré, beálló, napi 50-80 liter víz, hely a szénának, trágyaszedő villa, rendes talicska, fuvar az évi kábé 20 tonna(!) lószar elszállításához, és így tovább. Ugyanakkor menet közben valahogy minden olcsóbb lett, mint elsőre gondoltam, illetve egy csomó befektetés nem csak a lovakhoz kötődik, hanem várhatóan hosszú távon megemeli majd a lovak lakhelyének értékét is.

Összességében a kezdeti beruházáson túl nagyjából évente egy 10-14 napos családi osztrák síelés árából vannak meg a lovak. És megvannak. Nekem. Vannak. Lovaim. Sikerült életben tartani őket egy télen át!

És hogy miért került be mindez ebbe a zöld tematikájú magazinba (rovatba, blogba)? Hát mert ezt a pénzt, amit rájuk költöttem eddig, és azt az energiát, amit rájuk fordítottam, meg amit fogok még, költhettem volna wellness-hétvégékre, motorozásra, veteránautóra, a ház légkondicionálására, ésatöbbi. De valamiféle - nem viccelek - sorsszerű sugallatra mégis úgy döntöttünk, a családdal, hogy inkább ez a két nagyszerű állat, meg a velük járó sok-sok elfoglaltság kell nekünk, mintsem új technikai eszközök, olajégető nyaralások, egy új autó, vagy más mainstream örömök.

Jöhet még a többi élmény, tapasztalat erről a számomra is meglepő, váratlan és csodálatos életmód-váltásról?