“Ms. Lyons, helló, ha ezt olvassa, akkor engem már megöltek. El akartam mondani, hogy élveztem a beszélgetést Önnel, Ön nagyszerű hölgynek tűnik. Sajnálom, hogy nem más körülmények között találkoztunk… köszönöm a kedvességét. Legyen szép napja!”

A rövid levelet a halálra ítélt Robert Coulson írta a texasi siralomházban a börtön sajtósának, Michelle Lyonsnak, mielőtt kivégezték. Lyons végignézte a kivégzését, meg még 277 másik kivégzést is. Ő és a legközelebbi kollégái ugyanis különleges pozíciókban dolgoztak a kétezres évek elejétől a közelmúltig: a huntsville-i börtön információs osztályát vezették. Ez azt jelentette, hogy bár a börtönőrök jöttek-mentek, nekik - elősorban Lyonsnak - minden kivégzést végig kellett nézniük, hogy aztán beszámolhassanak róla a sajtónak.

A világon tavaly több mint ezer embert végeztek ki, a legtöbbet Kínában. Az ottani állapotokról keveset tudni, a kínai kormány ugyanis államtitokként kezeli még a kivégzések pontos számát is. Az Egyesült Államok azonban nem, és ez az egyetlen olyan nyugati demokrácia, ahol nagy számban végeznek ki bűnözőket, elsősorban méreginjekcióval.

Korábban villamosszéket, akasztást, gázkamrát használtak, sőt olyan is volt, hogy a falhoz állították a halálraítéltet és egyszerűen beleeresztettek egy sorozatot (nem is olyan régen, a 70-es évek végén).

Idővel azonban változott a hozzáállás, és ezeket a halálnemeket túl kegyetlennek ítélték, ezért felváltotta őket a méreginjekció. Tavaly 23 embert végeztek ki így Amerikában, de a kétezres évek elején még volt olyan év, amikor 98-at.

Ami viszont nem változott, az az, hogy a legtöbb kivégzést ma is - éppúgy mint az elmúlt évtizedekben - Texasban hajtják végre, a huntsville-i börtönben, Michelle Lyons egykori munkahelyén. Lyons riporterként látott először kivégzést 2000-ben, később pedig börtönsajtósként egészen 2012-ig minden kivégzésen ott volt, három esetet leszámítva (az esküvője, a gyermeke születése és egy börtönlázadás miatt kellett kihagynia őket).

link Forrás

A nő a közelmúltban adta ki a memoárját, de már évek óta beszél nyilvánosan arról a furcsa kettősségről, amelyet a kivégzések okoztak benne:

például jó ideje képtelen kiverni a fejéből a megölt elítéltek arcait, vagy a családtagjaik zokogását. Éppúgy, mint a gyilkosok áldozatait, és főleg azoknak a rokonait, akik általában szintén végignézik a szeretteiket meggyilkoló férfiak vagy nők kivégzését.

Mit jelent az áldozat és mit az elítélt családjának egy kivégzés? És mit mond rá az, akinek hivatalból kell végignéznie több száz ember halálát?

A legtöbben önként sétálnak be a kivégzőterembe

A huntsville-i siralomház egy impozáns, viktoriánus épületben kapott helyet. Kicsit kiesik ugyan, de ez is volt a cél. A texasi kisváros tele van templomokkal, kedves helyiekkel, napokat lehet eltölteni ott anélkül, hogy az embernek szembesülnie kellene azzal, hogy embereket végeznek ki a település határában.

Lyons pedig hangsúlyozza, hogy a helyes szó a kivégzés.

A munkája során rengeteg levelet kapott a világ minden tájáról, amelyekben elítélik azért, mert “államilag támogatott gyilkosságokban” vesz részt, az európai újságírók pedig gyakran használják az ölést szót a kivégzés helyett. “Ők azt hiszik, hogy mi embereket gyilkolunk meg” - mondta.

A börtönben azonban nem így gondolják, a kivégzések maguk pedig az évtizedek során rutinná váltak:

• Az elítéltek éveket vagy akár évtizedeket töltenek a halásoron, egészen addig, amíg ki nem merítik az utolsó fellebbezési lehetőségeiket is.
• Jelenleg 2023-ig vannak betáblázva kivégzések az Egyesült Államokban, de ezek közül van, amit még elhalaszthatnak.
• Lyons feladata az volt, hogy Texasban minden elítélttel találkozzon, sőt, a kivégzésük előtt rögzítse a nyilvánosságnak szánt utolsó közleményüket. Volt, akinek még halat is szerzett az utolsó vacsorájához.
• A vacsora után a fegyőr megkéri az elítéltet, hogy sétáljon át a cellából a kivégzőhelyiségbe.
• Itt egy ötfős osztag az ágyhoz kötözi. Egy kétfős orvosi csapat pedig tűt szúr a vénájába.

Ezek után csak három ember tartózkodhat a helyiségben: a kivégzőtiszt, aki elindítja a méreginjekciót, a lelkész, aki az utolsó napot rendszerint az elítélttel tölti, és maga az elítélt, aki ekkor mondhatja el az utolsó szavait. Mindenki más egy üvegfal mögül figyeli az egészet.

Rendszerint három, jól elkülöníthető csoportra osztva:

• Ott ülnek az elítélt rokonai.
• Az elítélt áldozatainak rokonai.
• És mindenki más, a hivatásos önkéntesek egyfajta tanúként, illetve a személyzet, köztük Lyons.

A három összetevőből álló injekció először elaltatja az elítéltet, ellazítja az izmait, majd megállítja a szívét. Lyons azt mondta, egy kezén meg tudta számolni, hányszor álltak ellen az elítéltek, a legtöbb esetben önként sétáltak be a kivégzőterembe.

Ezt ő sosem értette, sőt azóta is kísérti ez a viselkedés. Hiszen ha ő lenne hasonló helyzetben, küzdene mint egy állat - mondta. Az elítéltek viszont megadták magukat.

Az évek során pedig nyilvánvalóvá vált, hogy Michelle Lyonst nem csak ez kísérti:

Rendszeresen eszébe jut például Ricky McGinn, akit egy tizenkétéves lány meggyilkolásáért ítéltek halálra. De főleg az idős édesanyja, aki a legjobb vasárnapi ruhájában jelent meg a kivégzésen, és alig tudott felemelkedni a tolószékéből, hogy lássa a fiát meghalni.

Vagy Napoleon Beazley, aki csak 17 éves volt akkor, amikor gyilkolt, és akit Lyons nagyon megkedvelt, sőt, váltig állítja, soha többet nem keveredett volna bajba, és hasznos tagja lehetett volna a társadalomnak, ha nem végzik ki.

Az elítéltek közül ritka volt az olyan, aki dühös volt, sírást is csak egyszer hallott. Volt, aki bocsánatot kért, mások az ártatlanságukat bizonygatják, a Bibliából idéztek, rockdalokat énekeltek, sőt, egyszer valaki poénkodott is. “Ha törlesztem a tartozásomat a társadalomnak, jár a visszatérítés” - mondta.

Végül azonban mind meghaltak, és a halálukat végignézték mások is, akiknek aztán kezdenie kellett ezzel valamit.

A rokonok sokszor csalódnak a kivégzésekben

Lyonsnak rengeteg hozzátartozó reakciója maradt meg a fejében. Ott van például a gyilkos John Albert Burks nővére, aki annyira kétségbeesett, amikor a bátyja nem vett többet levegőt, hogy sírva és kiabálva verte a fejét az üvegfalba. “Megpróbáltam elképzelni, milyen lenne, ha nekem kellene végignézem a bátyám kivégzését” - mondta Lyons, és hozzátette, hogy megértette a kétségbeesést.

A gyilkosok áldozatainak családtagjai ugyanakkor sokkal csendesebbek voltak. Ez Lyons szerint érthető, hiszen ők akkorra már meggyászolták a szerettüket, míg az elítéltek rokonainak ez az út csak akkor kezdődött.

Ami viszont Lyonst megdöbbentette, hogy az áldozatok rokonai általában elégedetlenek voltak a kivégzésekkel.

Lori Barrett tanárnő gyilkosának, James Edward Claytonnak a kivégzése 13 évvel azután történt, miután elrabolta és megölte az áldozatát. A bátya, David Barrett a kivégzés után nyilatkozott a sajtónak. Az mondta, nem bocsátott meg Claytonnak, és teljesen egyetért a kivégzésével, sőt:

“Ami engem illet, szerintem nem volt elég fájdalmas” - mondta, majd amikor a testvéréről kérdezték, sírva elsétált. Ekkor lépett a mikrofonhoz a mostohaapja, aki azt mondta Claytonról:

túl sokat élt, és túl könnyen halt meg.

Lyons szerint az áldozatok hozzátartozói gyakran mondtak hasonlókat, számára pedig a legsúlyosabb dolog az volt, amikor ráeszmélt, hogy a hozzátartozók csalódnak a kivégzésekben. “Abban, hogy mennyire gyorsan és könnyen megy” - mondta.

A New York Times 2017-ben készített egy sor interjút olyan emberekkel, akik így vagy úgy, de ott voltak egy kivégzésen. A hozzátartozók ott is hasonlókat mondtak, de közben az is kiderült, hogy mélyen felkavarta őket az egész folyamat.

Gayle Gaddisnek a fiát ölte meg egy férfi. Sokkal szörnyűbb halálnemet képzelt el neki, és a kivégzés előtt azon izgult, nehogy végül felmentést kapjon. Végül nem kapott, Gaddis azonban így is azt mondta, túl könnyű volt ez így azért a sok szenvedését, amelyet a gyilkos a családjának okozott. A gyilkos halálát azonban így sem volt képes végignézni, inkább elfordult.

Később, a börtön épülete előtt meglátta a férfi lányát egy táblával, amelyen az állt, “ne öljétek meg az apámat”. Megsajnálta, és arra gondolt, mennyi életet tett tönkre a bűnöző.

Jennifer Garcia tehetetlenséget érzett. Ő a védence kedvéért volt jelen a kivégzésen, aki azt kérte tőle, mint az ügyvédjétől, hogy legyen ott, mert nem volt más, akit megkérhetett. Ő szürreálisnak nevezte a folyamatot, végig igyekezett elrejteni az érzéseit, pedig az járt a fejében, mennyire hihetetlen, hogy emberek szándékosan meggyilkolják a védencét őelőtte. Tehetetlennek érezte magát, miközben hosszan figyelte, ahogy a személyzet megpróbál vénát találni a férfin. Aztán, amikor meghalt, megkönnyebbült, hogy vége, és legalább már nem bántják tovább a férfit.

“Nehéz megmondani, mit fogsz érezni akkor, amikor bezárnak abba a terembe, a börtön totális felügyelete mellett, és semmilyen módon nem tudsz reagálni arra, hogy a szemed előtt megölnek valakit. De nincs olyan, hogy azt mondod majd, ez oké” - mondta.

Pedig Michelle Lyons éppen ezt mondta, amikor először járt kivégzésen, jó 12 évvel Garcia előtt. “Teljesen oké voltam vele. Talán mérgesnek kellett volna lennem?” - mondta. A szimpátiáját megtartotta annak a két idős embernek, akit az akkor kivégzett gyilkos, Javier Cruz egy kalapáccsal agyonvert. “Halábüntetés-párti voltam, azt gondoltam, hogy bizonyos bűncselekményekért ez a legmegfelelőbb büntetés. Minden fekete-fehér volt” - mondta.

A kételyeit bezárta az elméje egy szegletébe, ezért tudta éveken keresztül végezni a munkáját. Jól is ment neki, idővel előléptették, miután a főnöke, Larry Fitzgerald elhagyta a börtönt. Jellemző volt, hogy róla csak évekkel később tudta meg, mindvégig őrlődött belül azon, hogy a halálbüntetés helyes-e.

Larry erre később sajátos választ adott: a visszavonulása után szakértő tanú lett, aki mindig a védelem oldalán száll be perekbe, és érvel amellett, hogy az életfogytig tartó börtönbüntetés elégséges büntetés még azok számára is, akik rettenetes bűntetteket követtek el.

Ezzel több bűnözőt megmentett már a halálsortól.

A volt kollégái emiatt árulónak nevezték, bár ő erre azt mondta, soha nem mondta azt, hogy ezek az emberek ártatlanok.

Michelle Lyons 2012-ben jött el a börtönből, de már jóval ezelőtt, a gyermeke születésekor azt érezte, hogy az a gát, amit az elméjében felépített, átszakadt. Egyszerűen empatizálni kezdett mindenkivel. “ Ha megláttam az elítélt anyját a kivégzésen, belegondoltam, mi lenne, ha én állnék ott teljesen kiszolgáltatottul, végignézve ahogy a gyerekemet megölik a szemem láttára, és tudva, semmit sem tehetek, hogy megmentsem” - mondta. Aztán végighallgatta az áldozat anyját, aki arról beszélt, milyen borzalmas módon gyilkolta meg a gyerekét a gyilkos, és hirtelen azt érezte, ő maga is holtan akarná látni azt az embert, aki ezt tette.

Nem tettem semmi rosszat, de ez nagyon sok halál

Lyons végül nem a kétségei miatt mondott fel, egyszerűen változott a börtönvezetés, neki pedig nem maradt helye.

“Ma is támogatom a halálbüntetést” - mondta.

Szerinte egyszerűen vannak olyan bűnök, amelyek olyan súlyosak, hogy azokért csak az életével tud fizetni az ember. Mégis, sokszor rendkívül összezavarodottnak érzi magát. “Láttam embereket meghalni, akiknek nem hinném, hogy meg kellett volna halniuk” - mondta. Némelyek arca sokszor eszébe jut, másokéra sehogy sem tud visszaemlékezni. Attól pedig egyenesen retteg, mi lesz, ha a kislánya elég idős lesz ahhoz, hogy megtudja, az anyja 278 embert látott meghalni.

“Nem azért, mert valami rosszat tettem. Csak hát ha a számokat nézzük, ez nagyon sok halál. Utálom, hogy egy nap meg kell tudnia ezt rólam” - mondta.

Caroll L. Pickett börtönlelkészként szintén Texasban dolgozott a halálsoron, csak jóval Michelle Lyons hivatali ideje előtt. Ő 93 kivégzésen vett részt, csak nem az üvegfal mögött állt, hanem közvetlenül az elítélt mellett. Így mesélt róla:

“Láttam egyszer egy riportert elájulni, pedig hat láb magas ember volt… . Még csak ki sem vihették, mert a törvény tiltja, hogy kinyissák az ajtót, mielőtt vége. Ezekbe az emberek sosem gondolnak bele. A családtagok rosszul lettek. A tanúk rosszul lettek. A legjobb őrök, akik egész nap velem voltak - ők is rosszul lettek” - mondta. Volt, hogy be kellett ugrani az egyik őr mellé, mert idegösszeomlást kapott.

“Ez mindenkire hatással van, így vagy úgy. Az áldozat családja sérül, épp úgy mint az elítélt családja. Ilyenkor nem csak egy embert ölsz meg, hanem az egész családját. Ebben rengeteg ember érintett, nem csak az a szegény gyerek, aki ott fekszik a kivégzőasztalon” - mondta. Rá is hatással volt, nem múlik el úgy nap, hogy ne jutnának eszébe a kivégzések.

A cikket a BBC, a New York Times és a Texas Monthly cikkei alapján írtuk.