Szarajevóban akármerre néz az ember, hegyeket lát, jó nézni a sok zöldet mindenfelé. De a modern európai történelem leghosszabb, 1425 napon át tartó ostroma alatt a kedvező fekvést leginkább a mesterlövészek használták ki: innen lőtte és bombázta a civil lakosságot a szerb hadsereg. „A hegy az ellenségünk lett” - mondta egy helyi férfi a Guardiannek.

Az 1992 és 96 közötti háború egyik első áldozata a lanovka hősies őre lett. Ennek a bájos kabinos felvonónak a történetében minden benne van, ami előtte és utána történt.

Amikor 1959-ben a kommunista Jugoszlávia prominensei átadták a lanovkát, a helyiek közül sokan azt érezték, hogy tettek egy lépést a fejlett Európa felé. Visszaemlékezések szerint hatalmas sorok álltak a bejáratnál, többezer ember utazott rajta minden nap, és a felvonóból gyorsan a város szimbóluma, a Trebevic-hegyből pedig a legnépszerűbb kirándulóhelye lett. 1984-ben pedig Jugoszlávia és Szarajevó egyik legnagyobb nemzetközi sikerének, a téli olimpiának a helyszíne.

Nyolc évvel később a bobpályát az ostromlók lövészároknak használták, az olimpiai stadionból temető lett, a síugrósáncokról pedig mesterlövészek vadásztak a szarajevóiakra.

link Forrás

1992 márciusában, a délszláv háború elején a boszniai szerbek tábornoka, a később többek között népirtásért elítélt Ratko Mladic csapatai elkezdték bekeríteni Szarajevót. Egyik első dolguk volt Trebevic magaslatainak elfoglalása. A felvonó felső állomását őrző Ramo Biber egyedül is megpróbált ellenállni, így lett a háború egyik első halálos áldozata. A lanovkát ezután lezárták, az útvonalán pedig lőállásokat alakítottak ki.

A különböző népek és kultúrák együttéléséről híres és arra büszke Szarajevó polgárai, 

muzulmán bosnyákok, szerbek, horvátok, zsidók és magukat jugoszlávnak vallók együtt vonultak fel a békéért, 

miközben a térség rohamtempóban haladt a háború felé. A 300 ezres városban több tízezren demonstráltak 1992. április 5-én, de miután szerb mesterlövészek a tömegbe lőttek, másnap elkezdődött az ostrom.

Majdnem négy évig folyamatos félelemben éltek a város lakói, már akik nem tudtak vagy nem akartak elmenekülni. 12 ezren meghaltak, 50 ezren megsebesültek, nagyrészt fegyvertelen civilek, és köztük a szerb kisebbség tagjai is. A hétköznapok része lett a közvetlen életveszély, megszokottá vált, hogy munkába vagy iskolába menet puskatűzben rohannak át az utcán.

link Forrás

A délszláv háború után a bosnyákok, szerbek és horvátok közös állama, Bosznia-Hercegovina kénytelen kezdeni valamit a múltjával, de 

az agresszív nacionalizmus továbbra is rátelepszik mindenre. 

Csak egy példa: a boszniai Szerb Köztársaság elnöke tavaly megtiltotta a srebrenicai mészárlás és Szarajevó ostromának oktatását saját országrészében, és kijelentette, hogy soha nem kerülhetnek használatba ilyen tankönyvek.

Bár teljesen kivonni nem tudja magát az etnikai hőzöngésből, de aki végigsétál Szarajevón, rögtön látja, hogy a mecsetek, katolikus és ortodox templomok és zsinagógák tövében nem csak jól megférnek a különböző népek, hanem kifejezetten vonzó és mozgalmas életet élnek, egyre több turistával együtt. 

Még mindig sok sérült házat kellene újjáépíteni, de az emberek sebei ennél is lassabban gyógyulnak. Itt tényleg mindenki tele van olyan barátokkal és rokonokkal, akiket megöltek, akik maguk harcoltak és most ezzel a traumával élnek, akik elmentek és nem jöttek vissza. Ráadásul Bosznia-Hercegovina továbbra is Európa egyik legszegényebb országa, nagyon alacsony bérekkel és nagyon magas munkanélküliséggel.

És akkor még a lanovka se jár.

Elsőre hülyén hangzik, pedig tökéletesen érthető, hogy a szarajevóiak miért látnak bele ennyi mindent abba a szerencsétlen felvonóba. Ez a hely a boldogságot jelentette, ide jártak a szerelmesek, a családok és a nyugdíjasok, de a háború elvette tőlük a hegyüket - és azóta sem kapták vissza.

Nem csak arról van szó ugyanis, hogy minden épület elpusztult, hanem az aknákat sem sikerült eltakarítani, vagyis még azok is félve járhatták csak be az egykori kiránduló paradicsomot, akik kocsival jöttek. A tömeges hozzáférést lehetővé tevő felvonót pedig az istennek se sikerült felépíteni. Az is szimbolikus, hogy a hegy pont a szerb és a bosnyák-horvát országrészek határán fekszik, amelynek két oldalán persze egészen máshogy képzelték el az újjáépítést - és ezért inkább nem történt semmi. Hiába ígérgették a különböző városvezetések, hogy beindítják a felvonót, a pénz se volt elég soha, és a helyiek 

ebben a kudarcban az ország szegénységének és a mindent megnyomorító korrupciónak a megtestesülését látták.

A háború vége óta több mint két évtized telt el, de valószínűleg ma sem lenne lanovka Szarajevóban, ha nem karolja fel az ügyet 

egy milliárdos New York-i tőzsdespekuláns és filantróp.

(Nem, nem ő, hanem egy másik.)

A holland Edmond Offermann az atomfizikáról nyergelt át az amerikai hedge fundokra, de előtte - Szarajevó nagy szerencséjére - pont egy bosnyák nőbe szeretett bele. Egyszer tudtak csak fellibegni a hegytetőre, mielőtt elkezdődött az őrület, de a háború után is visszajártak, és Offermann egyre jobban rálelkesedett az újjáépítési projektre. Akkor is szervezkedett, amikor a városvezetés éppen nem, és végül 4 millió dollárt adományozott a célra. Ez a költségvetés 40 százaléka a háború utáni Bosznia egyik legnagyobb infrastrukturális fejlesztésénél. 

Így adhatták át a közönségnek a felvonót idén április 6-án, ami természetesen szimbolikus dátum: a város napján, pontosan 73 évvel a második világháborús felszabadítás és 26 évvel az ostrom kezdete után indultak el újra a kabinok.

„Helyreállítottuk Szarajevó utolsó lerombolt szimbólumát”

- mondta a polgármester. Senada Kreso szarajevói újságíró pedig arról beszélt egy interjúban, hogy számára a háborúnak több végpontja is volt: az 1996-os békekötés, a városháza és a mostari híd újjáépítése, és végül a negyedik, a lanovka átadása. „Most már tényleg vége van” - mondta.

A helyszínen sürgölődő külföldi tudósítók annyira határozottan állították, hogy az egész város egy emberként örvendezik a történelmi esemény miatt, hogy az már kezdett gyanús lenni. Mindenki arról beszélt, hogy új korszak kezdődik, és a szarajevóiak legalább egy kicsit optimistábban néznek a jövőbe. Amikor tehát egy asztalhoz kerültem féltucat cinikus bosnyák egyetemistával, megkérdeztem őket, hogy akkor most mi van. De a saját országukban majdnem mindent kritikusan szemlélő srácok tök egyértelműen válaszolták, hogy 

tényleg mindenki tök boldog, 

még ők is. Csak azt tették hozzá keserűen, hogy itt 22 évbe telt felépíteni egy olyan felvonót, amiből a nagyobb szlovén vagy osztrák sípályákon több is akad, és még ehhez is egy külföldi milliárdos kellett.

Persze a szimbolikus időpontra nem készült el minden. A lenti és a fenti állomás is építési terület még, a jegyeladás sebessége nem tudja tartani a lépést a tömeggel, az akadálymentesítéssel egyelőre nem sokat vesződtek -

de a lanovkázás így is tökéletes turistaprogram.

A belvárosból induló kabinok 9 perc alatt teszik meg a 2 kilométeres utat a hegytetőre. Itt elbűvölően vegyes kép fogad: az egyelőre gyéren kitáblázott útvonalakon sétálgató turisták mellett a grillekkel felszerelt helyiek töltik meg a piknikezésre alkalmas réteket.

Kicsit odébb már megnyitott az első luxusszálló, de azért a pereces és jégkrémes bódék uralkodnak. A szemetet szépen összeszedik, de a háborús lőállások még mindig ott vannak, tele mocsokkal.

A kilátás mellett a leglátványosabbak a téli olimpiáról itt maradt építmények romjai. A lerohadt és széttört bobpályán végig is lehet sétálni.

Az Ambasadori nevű helyi popegyüttes már írt is egy jó béna számot a visszakapott lanovkáról. Arról énekelnek benne, hogy érkezik az új fiatalság, a hegy pedig újra a város része lesz. 

link Forrás