Anglia az a válogatott, amelyiknél az ember tutibiztos lehet abban, hogy végül tökön szúrja saját magát az éppen aktuális nagy tornán. Éppen ezért aztán céges tippversenyekben, kocsit-házat kockára tevő kombinált Tippmix-szelvényekben, és baráti sörözések alkalmával betolt random okoskodásokban is rendre felmerül egy közös pont, a végtelen okosságok fundamentuma, a bátrak igazsága, vagyis a kijelentés, mely szerint

ezek az angolok, na, ők aztán tutira leégnek, figyeld meg, én megmondtam előre!

Mintha azt mondanád - a szád sarkában ravaszdi félmosollyal, önnön tájékozottságodtól szinte megrészegülve -, hogy az ég kék, bízz bennem, én tudom. Mindezt bizalmasan megsúgva, szinte hangtalanul formálva a fonémákat, mint amikor valaki óriási, historikus jelentőségű titkot árul el épp. Lásd még az úriember esetét a biztosra való (nem) fogadással. Kiborító, nem?

Pláne, hogy erről az idei angol válogatottról aztán normális ember egészen biztosan nem hiheti, hogy bármire is esélyes a tornán. Innentől kezdve számomra például nehezen értelmezhető a hazai sajtóból vég nélkül ömlő "titkos esélyes" jelző, amit úgy szórnak a promókban, elemzésekben és kommentárokban, mintha kötelező volna. Tudod miért? Mert kötelező is.

Az angolok felmagasztalása ugyanis ahhoz kell, hogy legyen egy pont, amibe kommentátor, szakértő és műsorvezető is egy emberként kapaszkodhat bele, miszerint ő aztán előre megmondta, sőt, de pláne: idejekorán jelezte! Hogy ezzel a kerettel, ilyen kapitánnyal, á, nem, ugyan, kérem. Megint eljöttek nagy mellénnyel (kik? az angolok? most? normális vagy?), de megint nem tudták átlépni a saját árnyékukat, muhhaha, hehehe, zavart nyekegés, ostobácska vihogás. Reklámszünet.

A francba már az összes ilyen hülyeséggel.

Úgy hozta az élet, hogy gyermekkoromban kifejlődő kóros mazochizmusom okán kifejezetten sok meccsét láttam az angol válogatottnak. Mondhatni: volt szerencsétlenségem. Konkrétan ez egyébként azt jelenti, hogy 1998 óta minden olyan meccsüket láttam, amelyet a nagy tornákon vívtak. Mutassátok egy formáját a balfaszságnak, amihez még nem volt szerencsém! Kamu tizenegyes, ostoba piros lapok, utolsó másodpercben beszedett idióta (stúdió-kompatibilis szaknyelven: elkerülhető) gólok - a bingó csaknem teljes.

Ehhez mérten aztán pláne nem fér a fejembe, mi a búbánatos fittyfenét lehet szarozni a mostani angol csapaton.

Először is: abszolút nem rátartiak. Oda a birodalmi gőg, ezek itten szerény, tisztelettudó fiatalemberek, kezeiket csókolom, jöttünk a világbajnokságra játszani, de tényleg csak akkor, ha biztosan senkit nem zavarunk. Igen, hát, izé, persze, szívesen megnyernénk a kupát, meg nyilván az is a cél, valahol, messze, de a következő meccs a legfontosabb, dolgozunk tovább a megkezdett úton, és megyünk tovább, amerre a labda gömbölyű. Illetve, amit a bíró megad, természetesen.

Másodszor: szemtelenül fiatalok. Ennyire kevés válogatottsággal, ennyire nulla rutinnal az életben nem utazott még vébére angol csapat (a statisztikusok visszamentek 1962-ig és találtak példát hasonlóra, innen is üdvözlöm őket), mindent elmond, hogy a tegnapi meccsnek nekimentek kilenc vb-újonccal és egy olyan kezdővel, amiben írd és mondd, senkinek nem volt még vb-gólja, a kapus neve mögött meg ott állt kemény három darab válogatottság. Végre, végre, ez a tökösség hiányzott eddig is: csak semmi gazsulálás a sajtónak, a neveknek, a klubcsapatoknak a zárójelek között. Kőkemény taktika, erőteljes edzői elgondolások, tövéről-hegyére megvalósítva.

Erről szólt a Tunézia ellen kínnal-keservvel, vérrel, verítékkel behúzott meccs is.

Southgate kapitány 3-5-2-es formációja mintaszerűen reagált az angol futballt az utóbbi néhány évben megváltoztató történésekre. Merített Antonio Conte három védős felállásából, de ráhúzta sémaként Pep Guardiola türelmes, kulturált passzjátékát. Az edzőnek egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy két darab labdaszerzőt hagyjon a védelem előtt (ennek esett áldozatául Dier), inkább beszuszakolta a csapatba egyszerre Allit, Lingardot, Kane-t és Sterlinget. Az első félidőben mindez mintaszerűen működött is: Henderson teljesen szabadon és zavartalanul forgatta a játékot hátulról, elöl pedig egyre másra jöttek a helyzetek - általában Lingardra, aki viszont szemrebbenés nélkül hagyta ki az összeset.

Ezzel együtt fontos látni: abban a rendszerben és sémában, amit Southgate kitalált, majdnem az összes játékos lubickolt. Trippier folyamatos veszélyt jelentett a jobboldalon, Lingard labda nélküli mozgását élmény volt nézni, Sterling pedig - bár első blikkre csendesebbnek, gyengébbnek, pazarlónak tűnt - rendíthetetlenül csinálta a helyet a többieknek elmozgásaival.

A tunéziaiak merev, 4-3-3-mas felállása lényegében azt jelentette, hogy védőik rendre 4 a 4 ellen maradtak ott a négy (Sterling, Kane illetve a hozzájuk rendre csatlakozó Alli-Lingard kettős) angol támadóval. Ha 3/4-0 a szünet, egy szót sem szólhatnak az afrikaiak - akiket a játékvezető kisegített egy könnyű síppal befújt büntetővel, így 1-1-gyel mehettek szünetre a csapatok.

Újra lecsapott a közmondásos angol balsors.

A második félidőben ráadásul az agyonnyert meccskép is megváltozott: a tunéziai kapitány, Malul átállította csapatát 5-3-2-re (sőt, a formáció nem ritkán 6-2-2-re módosult), és véget vetett az angolok fickándozásának. Azt a két játékost, aki képes lett volna felcipelni és elosztogatni a labdákat hátulról (Henderson, Stones) emberfogással vették ki a játékból, a többiek pedig terület hiányában hirtelen partra vetett halként kezdtek vergődni. Minden, de tényleg minden visszaköszönt abból, amit ezerszer láttunk korábban az angol válogatottól ezeken a tornákon.

Southgate-nek azonban erre is volt válasza, ami jól rávilágít arra, mennyire volt aprólékos az angolok felkészülése a világbajnokságra.

Jöttek ugyanis a pontrúgások. Tunézia az egész meccsen szenvedett a rögzített helyzetek levédekezésével. Alapvetően zónát védekeztek, de néhány embert kiküldtek embert fogni - na, őket etetették be az angolok zseniális figurákkal.

Három ember blokkolóként funkcionált, egy negyedik pedig az így megcsinált területre berobbanva várta a pontos beadást. Trippier és Young is igazi pontrúgás-specialisták az angol bajnokságban, és ez látszott is a meccsen: nagyjából minden egyes angol rögzített helyzet veszélyesnek bizonyult. A két gólt is ebből szerezték, márpedig egy ilyen fegyver elképesztően fontos lehet a vb-khez hasonló tornákon.

(Érdemes egyébként csekkolni: a hét angol szöglet mindegyikének alkalmával ugyanazt a mozgást csinálta végig Harry Kane, a hosszú sarok felé, és ebből négy alkalommal játékba is tudott avatkozni, kétszer pedig gólt szerzett.)

Szóval, összefoglalva: az amúgy nem esélyes angolok a vb egyik legjobb teljesítményét hozták össze Tunézia ellen, még úgy is, hogy a második félidő jobbára azért szenvedéssel telt számukra is. Ugyanakkor egy olyan tornán, ahol Brazília, Németország, Argentína és a spanyol-portugál kettős sem tudott győzelemmel indítani, talán illik megbecsülni egy okos játékkal kibrusztolt sikert.

Még akkor is, ha most (mint mindig) azok a hangosabbak, akik szerint ők megmondták. Hát persze.