Szerdán, a Menekültek Világnapján a Sant'Egidio Közösség a Gát utcai Kaniziusz Szent Péter templomban imádkozott azokért, akik a remény útján haltak meg. Az imádságon olyan menekültek is részt vettek, akik Magyarországon próbálnak új életet kezdeni. 

Alább változtatás nélkül közöljük a közösség vezetőjének, Szőke Péternek és Gáncs Péter nyugalmazott evangélikus püspöknek az imaórán elhangzott szövegeit.

„Kedves Testvéreim, kedves Barátaim!

 Megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm azokat a testvéreinket, barátainkat, akik messze földről érkeztek akár menekültként, akár más hivatalos jogcímen, de mindeneképpen azért, hogy velünk, közöttünk éljenek, magyarokkal és európaiakkal – ők, akiket a sajtó leginkább migránsnak hív. Ferenc pápa szerint ők új európaiak. Nekünk mindenképpen máris a barátaink.

A Menekültek Világnapja van ma. Világszerte 68.5 millióra emelkedett az idén azoknak száma, akik elhagyni kényszerültek otthonaikat erőszak, háború vagy elnyomás, vagy természeti csapások miatt.

34 361 azoknak a száma, akik a remény útján haltak meg. Európa felé tartva, az európai álmot követve belefulladtak a Földközi-tengerbe, vagy a Szahara homoksivatagjába, vagy internáló táborokba zárva, rabszolgának eladva, vagy éppen elhagyatva Európa kapujában, orvosi segítség híján az utolsó pillanatban. De olyan kisgyerek is van, akinek európai ország rendőrségének pisztolygolyója oltotta ki az életét.

Ferenc pápa többször felszólított arra, hogy a migránsokban ne fenyegetést, ne is statisztikát, hanem embereket, történetek, sorsokat, életeket lássunk. Ám arra is figyelmeztetett, hogy világunk ma a szegényektől általában fél. A szegényekkel kapcsolatos fóbia alakul ki. Mert féltjük tőlük hamis biztonságérzetünket. A másikat fallal, kerítéssel, a hajléktalant közterületről eltávolítással akarják távol tartani.

Miközben falak emelkednek a menekültekkel szemben világszerte, úgy omlanak le az emberség eddig megingathatatlannak vélt sáncai. Gyermekeket látunk szüleiktől elszakítani és kerítések mögé zárni a világ legfejlettebbnek mondott demokráciájában. Az is gyanús, aki segíteni akar a nyomorultakon, és hatósági retorzióra számíthat. Évszázados tengerjogi normák dőlnek meg, amikor a bajba jutottak hajóját nem engedik kikötni az egyik legősibb európai tengerjáró nép kikötőjében.

Ebben a helyzetben eszünkbe jut a zsoltáros szava: „Ha az alapfalak leomlanak, mit tegyen az igaz?” (Zsolt 11,3)

Imádkozzunk az Úrhoz. Legyen fohászunk a lázadás kiáltása a mélységből, amely elnyelte menekült testvéreink életét, hogy az Úr támassza fel őket az örök életre és ne engedje, hogy civilizációnk, emberségünk is elsüllyedjen velük.”

(Szőke Péter, a Sant'Egidio Közösség vezetője)

Akik a remény útján haltak meg…

„Alapige. „Ezután új eget és földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúltak és tenger se volt többé.” Jelenések könyve 21, 1

Amikor reményt keresünk azok számára, akik a reménytelenségből menekültek és menekülnek ezekben az órákba is, amikor sok tekintetben reményvesztett világunkban és olykor reményvesztett egyházainkban is keressük Isten akaratát, Isten tervét, stratégiáját, akkor érdemes meghallanunk a Biblia utolsó könyvének, az Újszövetség egyetlen prófétai iratának, a Jelenések könyvének vigasztaló üzenetét. Isten olyan új világot készít, amiben nem lesz többé tenger! A tenger, ami sokak számára természeti látványosság, vágyott nyaralási cél, a Biblia világának szimbolikus képnyelvében a kiszámíthatatlan sötét erők rejtekhelye. A tenger állandó nyugtalanság, kiszolgáltatottság kiszámíthatatlanság, ahol veszélyben vagyunk, ahol félelmetes erők fenyegetnek, halálos örvények ránthatnak a mélybe. A hullámsírból nincs feltámadás, bár Jónás próféta csodálatos menekülése, mint Jézus feltámadásának előképe, felülírhatja félelmeinket.

Ismerünk, sőt, hirdetünk Valakit, aki erősebb a sötét erőknél, a tomboló viharoknál, pusztító szeleknél, hullámsírba rántó örvényeknél. Ő Jézus Krisztus, aki már kisgyermekként átélte, megélte és túlélte a menekültsorsot. Később is így jellemezte élethelyzetét: „a rókáknak van barlangjuk, a madaraknak fészkük, de az emberfiának nincsen fejét hová hajtania…”

Ő az, aki a viharos tengeren is jár a tajtékzó habokon, és aki félig bátor, félig gyáva tanítványát, Pétert is képessé tette, hogy kilépjen a csónak biztonságából és elinduljon a vízen Mestere felé. Igaz, amikor pár sikeres lépés után, az Úr helyett a külső körülményekre kezdett figyelni, azonnal süllyedésnek indult, de Jézus erős karja utána nyúlt és megtartotta…

Micsoda mély figyelmeztetés ez minden idők tanítványai számára! A Mester kinn jár a viharos tengeren! Mi pedig sokszor csak saját vélt vagy valós biztonságunkat féltjük és próbáljuk görcsös erővel megőrizni…De az egyház küldetése nem önmaga megmentése, hanem ahogy megtanultuk Dietrich Bonhoeffertől, aki híres tézésit bátor élet áldozatával hitelesítette: „Az egyház, akkor egyház, ha másokért él…”

Sőt, Krisztus tanítványa, ha elkerülhetetlen, még a haláltól sem retten meg, hiszen tudja, hogy Ura új világot készít, ahogy olvashatjuk tovább a Jelenések könyvének vigasztaló, bátorító jövőképét: „Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük, és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. A trónon ülő ezt mondta: Íme, újjáteremtek mindent. És így szólt: Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak!  És ezt mondta nekem: Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen.,,” (Jel 21, 3-6) ”

Ezzel a minket is tápláló élő vízzel és élő reménységgel tartozunk egymásnak és minden drága teremtménytársunknak, akik elindultak, elindulnak a reménytelenségből egy szebb jövő felé, ami nem a tenger túlsó partján vár ránk, hanem Isten új világában, ahol, többek között, tenger sem lesz többé…

(Gáncs Péter, nyugalmazott evangélikus püspök)