„Kreatív játékosokat általában inkább a kevésbé hierarchizált és strukturált rendszerek képesek kinevelni” – harsogja legtöbb interjújában Aleksandar Holiga, horvát újságíró, az ország legnevesebb, angol nyelven is patinás lapokba publikáló szakírója. Érdemes odafigyelni arra, amit mond, már csak azért is, mert déli szomszédaink világbajnoki döntője okán várhatóan újra fellángol majd a vita arról

mit és hogyan érdemes lemásolni a horvát utánpótlás-nevelés módszereiből idehaza.

Holiga gondolkodásmódjának lényege, hogy a horvát futballisták legnagyobb értéke – egyben különlegessége is a nemzetközi piacon – az improvizációs képesség. Az improvizáció a pályán a kreativitás legtermészetesebb megtestesülése, a horvát játékosok pedig azért kiemelkedően jók benne, mert rendszer és struktúra híján egészen kicsi koruktól arra vannak kényszerítve, hogy önálló döntéseket hozzanak a pályán.

„Ha rá vagy szorulva, hogy magad hozd meg a döntéseid, akkor kevésbé fogsz függeni a rendszerektől. Egyénileg kiemelkedő játékosaink vannak, akik tudják, hogy felelősséget kell vállalniuk, mert senki más nem húzza ki őket a bajból” – tartja Holiga, azt pedig, hogy mennyire igaza van, kiválóan mutatja a horvát válogatott idei vb-menetelése.

Horvátország az első csapat, amelyik úgy jutott el a torna döntőjéig, hogy az egyenes kieséses szakaszban egyetlen meccset sem nyert meg rendes játékidőben. Sőt, a horvátok Dánia, Oroszország és Anglia ellen is hátrányba kerültek, ők kapták az első gólt, hogy aztán ebből a helyzetből tudjanak felállni, és kétszer büntetőkkel, egyszer pedig hosszabbításban szerzett góllal továbbjutni.

Mindezt egy olyan tornán, amelyen egyébként egy kezünkön is meg tudtuk számolni, hány alkalommal nyert az a csapat, amelyik hátrányba került.

A horvátok legfőbb erénye az egész tornán az volt, hogy egyszerűen nem voltak hajlandóak kétségbe esni. Bár a szövetségi kapitány Zlatko Dalic folyamatosan variált – hat meccsen minimum négy különböző felállást talált ki -, nem volt olyan szituáció, amelyben csapata hitehagyottnak nézett volna ki. Az, hogy a Rakitic-Modric-Kovacic-Brozovic középpályás tandemet a Horvátország lényegében random módon, teljesen ad-hoc megoldások alapján használta, egyszerre mutatja meg az irányítás totális hiányát és a keretben lévő kivételes potenciált.

Horvátország a permanens rögtönzés hazája. A játékosaik akkor érzik magukat a legjobban, ha tág mozgásterük van: ez adja alkalmazkodó képességük javát is. Bármilyen helyzetbe dobj is egy horvát focistát, bármelyik posztra is helyezd a pályán, lubickolni fog benne, mert hozzászokott ahhoz, hogy gyorsan oldjon meg összetett feladatokat. Így válik erénnyé a tervezés hiánya, így lesz a koncepció-nélküliségből tudatosan uralt káosz.

A jelenség azért kiemelkedően érdekes, mert egyre többet hallani: az akadémiák merev, túlzottan hierarchikus, mindent és mindenki szabályozni akaró rendszereinek hála a fiatal játékosokból a kreativitás írmagját is sikerül kiölni, mire felnőtt futballistává válnak. Arséne Wenger, az Arsenal korábbi legendás francia edzője például már öt-hat éve is teljesen nyíltan beszélt arról, hogy a klasszis csatárok kivesztek Európából, mert

a gyári futószalagok automatizációját másolni igyekvő képzési struktúrák minden zsigeri ösztönt lehántanak a játékosokról.

A holland futball újkori válságának egyik legfőbb oka is az, hogy elfogytak a kreatív, ösztönös holland játékosok. A Van Gaal-féle futballreform egyik eredménye az lett, hogy a képzésben minden hangsúly a rendszerre tevődött át, a játékosoknak pedig sem improvizálnia nem kellett, sem döntéseket hozniuk kulcsmomentumokban. Az egyéni felelősség teljes kiirtása vezetett odáig, hogy a hollandok zsinórban két nagy tornáról is hiányoztak, és emberemlékezet óta először nincsen igazi klasszis támadójuk sem a merítésben.

A horvát futball esetlegességére kiváló példa, hogy a válogatott legutóbbi három szövetségi kapitánya (Igor Stimac, Niko Kovac, valamint Ante Cacic) egyaránt közvetlenül egy sorsdöntő selejtező mérkőzés előtt vesztette el az állását. Nem csak a játékosok szeretik tehát vállalni a kockázatot: a szövetségi vezetők sem szívbajosak, ha improvizálniuk kell.

A jelenlegi edző, Zlatko Dalic például olyannyira közvetlenül az Ukrajna ellen vívott, sorsdöntő selejtező meccs előtt lett kinevezve, hogy konkrétan a zágrábi repülőtéren találkozott először a válogatott kerettel.

A győzelmi kényszerben játszó horvátok ezt követően elrepültek Kijevbe, nyertek, megszerezték a pótselejtezős helyet, és végül biztosították helyüket a világbajnokságon. Most pedig, alig kilenc hónappal később, az aranyéremért játszhatnak a tornán.

Magyarországon nagy port kavart a történet, miszerint a többek között Dárdai Pál részvételével kidolgozott utánpótlás-nevelési koncepció röviddel Bernd Storck kinevezését követően eltűnt egy MLSZ-es fiókban, és azóta sem tudni, elkezdődött-e bármilyen szinten a végrehajtása, vagy sem. Nos, Horvátországban szintén nincsen szisztematizált intézményi struktúra, vagy papírra vetett stratégia. Az ország utánpótlása lényegében egyetlen klub, a Dinamo Zagreb szakmai munkájának minőségén áll, vagy bukik.

Sokat mond az irányított káoszról az a tény is, hogy amikor a horvátok legutóbb megpróbálták rendszerezni a tudásukat és egy hosszabb távú koncepció alapjait lefektetni, alig néhány héttel a tervek bemutatása előtt a szövetség kirúgta a projektért felelős technikai igazgatót, Romeu Jozakot. Ami tehát Németországban, Belgiumban és Angliában bevált – egy előre lefektetett, intézményesített, strukturális alapokra helyezett hosszú távú stratégia, amit bombaerős szakmai monitoring-rendszer támogat – azt Horvátországban még csak kialakítani sem sikerült.

Hogy a káosz és a látszólag teljesen rendszer nélküli képzési rendszer mégis működik, annak két oka van.

• a Dinamo Zagreb elképesztő befolyása a horvát futballra
  
• a természetes ösztönzők erőteljes jelenléte.
  

A Dinamo befolyása egy külön tanulmányt érdemelne, de maradjunk annyiban: a horvát szuperklub ereje nem mentes a gazdasági bűncselekményektől és az alvilági összefüggésektől sem. A klubot korábban teljesen nyíltan irányította az a Zdravko Mamic, aki ellen jelenleg eljárás folyik – ebben az ügyben kapták hamis tanúzáson Luka Modric-ot és Dejan Lovrent -, és aki ezzel egyidőben játékosügynökként is dolgozott, természetesen a saját zsebére. Utóbbi egyébként átvezet bennünket a természetes ösztönzők mezsgyéjére is:

az akut forráshiány miatt a horvát futballnak egyszerűen muszáj nemzetközileg versenyképes játékosokat termelnie.

Mamic rendszerének lényege az volt, hogy klubjának játékosaival cége olyan szerződést kötött, hogy külföldre szerződésük esetén az átigazolási díj fele nem a klubot, hanem a képviseletet ellátó vállalkozást illeti. Így a klubelnök kétszeresen is érdekeltté vált abban, hogy nagy pénzek mozogjanak a játékosok eladásakor – nagy pénzt viszont csak jó játékosokért fizetnek a nyugat-európai klubok. Előállt a tökéletes win-win helyzet:

ahhoz, hogy Mamic sokat nyerjen a bolton, kénytelen volt sokat befektetni utánpótlás-oldalon.

A Dinamo az országban egyedüliként versenyképes fizetést, valamint kiváló infrastrukturális környezetet kínál az edzőknek és a játékosoknak – nem meglepő, hogy a játékosok és az edzők is ölre mennek egy-egy helyért a klubnál. Ez a fajta éles verseny jobb teljesítményre, folyamatos szakmai fejlődésre készteti őket, ami természetes ösztönzőként segíti a rendszer fennmaradását.

Így válik a korrupció hasznossá, és így lesznek nettó bűnözőkből a rendszer anyagi alapjait megteremtő mecénások.

A fentiekből jól látszik, a horvát modell – ha létezik egyáltalán – csak nagyon nehezen másolható. És ha másolható is, az például teljesen bizonyos, hogy az állami pénzek milliárdjaival kidekorált magyar futball - amelyben a rendszer lényegét a természetes ösztönzők és a piaci verseny összes létező csírájának kiirtása képezi -, sokkal közelebb helyezkedik el a számegyenes másik végéhez, mint ahhoz, ahol a horvátok állnak jelenleg.