Hős vagy hazaáruló? Szuperkém, vagy pénzéhes, elvtelen gazember? Több mint tíz évvel a halála után sem könnyű megmondani, ki volt valójában Asraf Marván, a 20. századi hírszerzés egyik legérdekesebb alakja. Az egyiptomi férfi a hetvenes évek elejétől dolgozott a Moszadnak, de lehet, hogy több titkosszolgálatnak is. Hősként tisztelik Izraelben és Egyiptomban egyaránt, pedig lehet, hogy nemcsak a hazáját árulta el, de átverte az izraelieket is. Életéről két évvel ezelőtt írtak könyvet először, szeptemberben pedig bemutatták a róla készült filmet. Az Angyal sztorija egyszerűen szédítő.

1973. október hatodikán, az egyik legfontosabb zsidó ünnep, Jóm Kippur napján egyiptomi és szíriai csapatok meglepetésszerű támadást indítottak Izrael ellen. Az arab seregek már a háború első napján több száz kilométert haladtak előre, gyorsan átjutottak a Szuezi csatornán, és egyre beljebb haladtak a Sínai félszigeten. Az, hogy az arab országok nem hagyják annyiban, hogy az 1967-es, hatnapos háborúban elvesztett területeik izraeli kézen maradjanak, várható volt, de a támadás így is meglepetésként érte az országot. Pontosabban annyira nem is, de ez csak jóval azután derült ki, hogy Egyiptom és Izrael békét kötött.

2007. június 27-én, kora délután Asraf Marván kiesett londoni luxusapartmanja erkélyéről, a zuhanást nem élte túl. 63 éves volt, és akkor már öt éve tudta a világ, hogy ő az a szuperkém, aki a jóm kippuri háború megindítása előtt figyelmeztette az izraeli titkosszolgálatot a támadásról. Marván sztorija erősebb, mint egy John le Carré regény, már amennyit tudni lehet róla, ugyanis rengeteg kérdés és titok maradt utána. Ahogy élete számos részlete, úgy halála körülményei is homályosak - bár a rendőrség a halálát hivatalosan öngyilkosságnak minősítette, sokan biztosra veszik, hogy valamelyik titkosszolgálat végzett a férfival. Személyazonosságát 2002-ben leplezte le egy izraeli kutató, történetét először Uri Bar-Joseph írta meg Izrael mentőangyala címmel 2016-ban, idén pedig Ariel Vromen rendezett filmet belőle.

Az elnök veje

Asraf Marván jó családba született, apja az egyiptomi hadseregben, magas beosztásban szolgált, családja jó helyen állt a kairói társadalmi létrán. Ambiciózus fiatal volt, az volt minden vágya, hogy az ország vezetőinek közelébe férkőzzön, és a lehető leghamarabb szerezzen magának valami zsíros pozíciót. Biztosan nem tudható, de valószínű, hogy a párválasztást sem bízta a véletlenre: Egyiptom karizmatikus elnöke, Gamal Abden-Nasszer lányát vette feleségül. Bár az életéről szóló, új filmben azt sugallják, őszinte szerelem fűzte Monához, a könyv jóval árnyaltabb képet fest kapcsolatukról.

A fiatalok 1965 nyarán ismerkedtek meg, egyáltalán nem véletlenszerűen, Marván húga mutatta be őket egymásnak. Mona addigra már számtalan házassági ajánlatot utasított vissza, de Marván nagyon imponált neki, főleg mert a Szaídi családból származott, ami Egyiptom legelőkelőbbjének számít. Nasszer elnök gyanakvással fogadta a jóképű, nagyravágyó férfi közeledést, ezért egyik legfőbb bizalmasát, vezetési törzsének fejét, Számi Sarafot bízta meg azzal, hogy nagyon alaposan nyomozza le Marvánt. Saraf jelentése igazolni látszott az elnök gyanúját, eszerint Marván becsvágyó, pénzéhes, a luxust mindennél jobban kedvelő ember volt, aki Monát nem érzelmei, inkább ambíciói miatt szeretné feleségül venni. Ezután Nasszer még kevésbé akarta hozzáadni a lányát, de Mona roppant akaratos lány volt, és végül rávette, hogy adja rájuk áldását. De az elnök az első perctől kezdve ki nem állhatta, lenézte, és többször említette, hogy társaságban kínos számára a férfi jelenléte.

Marván közgazdasági diplomát szerzett, előbb az egyiptomi hadsereg vegyi üzemeinél, majd a Köztársasági Gárdánál dolgozott. Idővel Nasszer úgy érezte, minél közelebb tudja magához, annál jobban szemmel tudja tartani, így végül elintézte, hogy vegyék fel az Elnöki Hivatalhoz. Itt Saraf lett a közvetlen főnöke, aki nem könnyítette meg az életét, így végül azt kérte apósától, egyezzen bele, hogy Londonban folytassa tanulmányait. Nasszer vonakodva ugyan, de belement, és Egyiptom londoni nagykövetségén szerzett is számára egy jelentéktelen tisztviselői pozíciót.

A luxust valóban nagyon szerette, azonnal belevetette magát minden jóba, amit London akkoriban kínálni tudott, a társasági élet legfénylőbb csillagaival lógott, és gyorsan belecsúszott a szerencsejátékba is. Azonban ezt az életmódot nem engedhette volna meg magának, ugyanis legnagyobb csalódására az elnök lányának kezével nem járt vagyon. Uri Bar-Joseph könyvében arról ír, amikor még az Elnöki Hivatalban dolgozott, ő volt a legrosszabbul fizetett hivatalnok, de Londonban sem vetette fel őket a pénz. Nasszer küldött nekik egy kis havi apanázst, amit a nagykövetségtől kapott csekély fizetésével egészített ki, de ez nem volt elég ahhoz az életszínvonalhoz, amilyenre vágyott. Tartozásokat halmozott fel, amiket szégyenszemre egy kuvaiti házaspár rendezett, akikkel Londonban kötött szoros barátságot. A kölcsön híre eljutott Nasszerhoz is, aki eddig sem szívlelte vejét, de ez már tényleg túl sok volt neki. Arra kérte lányát, váljon el, és költözzön haza Egyiptomba, de Mona nemet mondott. Az elnök végül arra kötelezte Marvánt, hogy térjen vissza Egyiptomba, és csak akkor utazzon Londonba, amikor tanulmányait miatt feltétlenül szükséges.

Nyilván senki sem tudja pontosan megmondani, vajon miért döntött úgy, hogy megkeresi az izraeli titkosszolgálatot, de az biztos, hogy az indok meglehetősen összetett volt. Mire idáig eljutott, már biztosra vehette, hogy a Nasszer által vezetett Egyiptomban neki sosem terem babér, tele volt sérelemmel. Uri Bar-Joseph a lehetséges okok között említi, hogy a hatnapos háborúban elszenvedett vereség teljesen aláásta az egyiptomiak önbecsülését, és akkoriban Izrael tűnt az élet nyertesének. Márpedig Marván mindig is a nyertesekhez, a szerencsésekhez akart tartozni. Ráadásul játékszenvedélye miatt állandóan el volt adósodva, és joggal remélhette, hogy az értékes információkért Izrael bőkezűen fizet majd.

A Moszad embere

Akármilyen abszurdan hangzik, amikor először, 1969-ben kísérletet tett rá, hogy felvegye a kapcsolatot a Moszaddal, egész egyszerűen felhívta az izraeli nagykövetséget, a saját nevén mutatkozott be, és már a diszpécserrel közölte, hogy fel akarja ajánlani a szolgáltatásait. Ami még szürreálisabb, hogy ez a kísérlet visszhang nélkül maradt, sőt, a következő is, és csak harmadik nekifutásra sikerült elérnie, hogy foglalkozzanak vele.

De az első és a második próbálkozás között nagyot fordult az arab világ. 

Szívrohamot kapott és meghalt Nasszer, ami meglehetősen nagy csapás volt a térségre nézve. Helyét az akkori alelnök, Anvar Szadat vette át, és ez nagyon gyorsan megdobta Marván pályáját. Az addig mindig háttérbe szorított, lenézett férfi alig nyolc hónap alatt az elnök egyik legfontosabb bizalmasa lett, így gyakorlatilag minden információhoz hozzájutott, a legtitkosabbakhoz is. Azonban az Elnöki Hivatal vezetése – melyet addig egyik főellensége, Saraf irányított – túl nagy falat volt neki, így idővel inkább afféle szakértő lett, akire a különleges kapcsolatok kezelését bízták rá, ebben pedig meglehetősen jó volt. Különleges kapcsolatok alatt olyasmit kell érteni, hogy például őt küldték, amikor Kadhafival kellett tárgyalni. Ez pedig azt jelentette, hogy nemcsak Egyiptom legféltettebb titkaihoz fért hozzá, de az arab világban kötött megállapodásokról is felbecsülhetetlen értékű információhoz jutott.

Bár a karriere meglódult, az egyiptomi felső tízezer, akik tudták, mit gondolt róla Nasszer, továbbra is lenézte, így a komplexusai ugyanúgy megmaradtak. A változások egyáltalán nem vették el a kedvét attól, hogy a Moszadnak dolgozzon, és a harmadik próbálkozása után végül csak beszervezték. Kezdetben Pakti és Atmosz neveken futott, de végül az Angyal fedőnév lett az állandó. (A Moszad egyik embere, aki ezt a nevet adta neki, óriási rajongója volt az akkoriban azonos néven futó, Roger Moore főszereplésével készült sorozatnak.) Ezzel megkezdődött az együttműködés az izraeli hírszerzés és a valaha volt legértékesebb kémük között.

Kétszer lyukra futott

Marván tényleg főnyeremény volt a Moszad számára, és nagyon sokáig virágzó volt az együttműködés. Nagyrabecsülésüket pénzben is kifejezték, pontosan nem lehet tudni, mennyit fizettek kedvenc kémüknek, de valószínűleg sokat. 1972 végén már sejthető volt, hogy Szadat arab szövetségesei segítségével és a Szovjetunió támogatásával megtámadja Izraelt, így a tűzhöz legközelebb álló Marván szerepe még jobban felértékelődött. A kém addig mindig megbízható információkat szállított, így amikor 1973 januárjában arra figyelmeztetett, Szadat mozgósít, és meg fogja támadni Izraelt, hittek neki, de végül nem történt semmi. Amikor májusban újra jelezte, hogy hamarosan háborút indít az arab szövetség, gyanakvással fogadták a hírt, de akkor is hittek neki. Ezután elfogyott a Moszad türelme, a viszony nagyon megromlott, és Marván feketelistára került. Még ebben az évben, október 5-én újra jelentkezett, de ezúttal a legnagyobb veszélyt jelentő kódot használta, és azt állította, október 6-án, délután 6-kor már tényleg elkezdődik a háború. Izrael vezetése nehéz döntés előtt állt: higgyenek-e valakinek, aki már kétszer farkast kiáltott, és elkezdjék a mozgósítást, vagy ne, és ezzel kockáztassák rengeteg izraeli katona és civil életét. Végül úgy döntöttek, hisznek neki, de ekkor már nagyon kevés idejük maradt csak a felkészülésre. Október hatodikán, délután kettőkor a támadás valóban megindult, és kezdetét vette a jóm kippuri háború. 

A vélemények a mai napig megoszlanak arról, Marván szándékosan csuklóztatta-e a titkosszolgálatot. Sokan úgy vélik, direkt fújt kétszer is fals riadót, hogy a harmadik alkalommal már ne vegyék komolyan, és tényleg felkészületlenül érje őket a csapás, és az sem véletlen, hogy csak egy nappal előbb figyelmeztetett. Uri Bar-Joseph szerint téves feltevés, hogy Marván valójában kettős ügynök volt, és szándékosan vezette félre az izraelieket. Bár ahogy közeledett az időpont, Szadat környezetében egyre többen tudtak a támadásról, de Marván már október 3-án elhagyta Egyiptomot, és csak egy véletlennek köszönhető, hogy végül egy nappal előtte mégis tudomást szerzett róla.

Arról sincs konszenzus, hogy mi lett volna, ha Marván nem figyelmezteti a Moszadot. Ami biztos, hogy az ő információinak köszönhetően négy-hat órával a háború kezdete előtt meg tudták kezdeni a mozgósítást, és pontosan tudták azt is, az egyiptomi légierő milyen rakétákkal készül csapást mérni Tel-Avivra. Érthetetlen okokból azonban, hiába adott át nagyon részletes haditervet, sok dologban egyszerűen nem hittek neki, és nem készültek fel a védekezésre, pedig később bebizonyosodott, hogy mindenben pontosan igaza volt. A jóm kippuri háborút Egyiptom és Szíria végül elvesztette, de Izrael is komoly veszteségeket szenvedett el. Egyiptomban a vereség ellenére ünneplik a háborút, október hatodika ma is munkaszüneti nap, Izraelben azonban gyászosan emlékeznek rá, és a háború a politikai vezetés bukásához vezetett. Golda Meir miniszterelnök 1974-ben végül le is mondott. Marván viszont jól járt: az információért a Moszad főnöke 100 ezer dollárral jutalmazta.

A negyedikről a mélybe

Uri Bar-Joseph könyvében azt írja, amikor Egyiptomban szovjetellenes fordulat állt be, a KGB azt eszelte ki, megszabadul Szadat bizalmi embereitől, így Marvántól is. Azt feltételezték ugyanis, hogy ő az egyiptomi titkosszolgálatok feje, és bizonyára jó kapcsolatot ápol a CIA-val. Bár később állítólag tervezték a meggyilkolását is, első körben inkább a lélektani hadviselést választották, és azt találták ki, olyan cikkeket jelentetnek meg líbiai, szíriai, libanoni lapokban, amelyekben a CIA kémjeként, és korrupt tisztségviselőként állítják be. Még azt is elkezdték terjeszteni, hogy Szadat elnök feleségével van viszonya. 

Marvánt végül 1976-ban fosztották meg az Elnöki Hivatalban betöltött pozíciójától, és egy ipari konzorcium élére tették. Távozásakor ünnepséget rendeztek, és az egekig magasztalták mindazért, amit az országért tett. 1981-ben családjával együtt Londonba költözött, és üzletemberként folytatta. Az egykori kém nagyon meggazdagodott, 2007-es halálakor milliárdos volt. 

2002 decemberében egy Angliában élő izraeli újságíró, Dr. Ahron Bregman interjút adott egy egyiptomi napilapnak, az Al-Ahramnak, melyben megnevezte Marvánt. Eddig a pillanatig senki nem tudta, ki volt az a kém, aki figyelmeztette Izraelt a háború előtt. Bregman az interjúban azt is állította, Marván kettős ügynök volt, és szándékosan vezette félre a Moszadot. Ugyanezt állítja Marván családja, sőt, ők azt mondják, Szadat és a kém együtt főzték ki az egész akciót. Bregman mindenesetre nagyon megbánta, hogy leleplezte Marvánt, akivel – ironikus módon – idővel össze is barátkozott. Aznap is vele találkozott volna, amikor a negyedikről a halálba zuhant.

Halála körülményei meglehetősen gyanúsak, az öngyilkosságot nagyjából senki nem hiszi el. A zuhanás magyar szemtanúja, Répási József akkor a Times-nak nyilatkozott, és azt mondta, kizártnak tartja, hogy Marván önként ugrott. Répásit Uri Bar-Joseph is említi könyvében, ő azt írja, óriási hibát követett el a Scotland Yard, hogy csak az eset után két hónappal hallgatták ki a magyar szemtanút. Marván családja meg van róla győződve, hogy a Moszad emberei végeztek vele, mások az egyiptomi titkosszolgálatokat vádolják a merénylettel. A nyomozást végül lezárták, és új bizonyíték azóta sem került elő az ügyben.