Mennyből a sárga angyal

Tudod, a horror filmekben van az a pillanat, amikor a főszereplők még önfeledten lubickolnak az idillben, de a moziban már mindenki tudja, hogy az apokalipszis lovasai mindjárt befordulnak a sarkon.

Nos, ez a pillanat a mi történetünkben valahol a 42157-es számú bekötőúton jött el. A rádióból minden idők egyik legkínosabb Last Christmas feldolgozása szólt, és mi mégis vinnyogva énekeltünk a mulatós zene koronázatlan királyával. Gátlástalanul jókedvűek voltunk. Még vagy öt percig. De ne szaladjunk ennyire előre.

December 24-ét írtunk. Alig múlt fél három, amikor felkanyarodtunk az M5-ös autópályára. Onnan tudom, hogy direkt megnéztem az órát. Ha minden jól megy, hatra anyáméknál vagyunk - gondoltam. Na jó, lehet hogy csak fél hétre: végül is egy harminc éves Bogár nem gyorsvonat. Tavaly még egy háztömbnyire laktak tőlünk, de aztán apám, egy hirtelen ötlettől vezérelve, vett egy dísztanyát Békés megye távolabbik végében. És ami még rosszabb, oda is költöztek. Azt mondta, megihlette a róna. Mikor hét éves voltam, a hegyek ihlették meg, úgyhogy ripsz-ropsz egy zsákfaluban találtam magam a Mátrában. Nem könnyű egy művész gyerekének lenni. Hát még kettőjének. Szóval a kabátzsebemben egy jegygyűrűvel, a csomagtartóban két tucat karácsonyi ajándékkal, valamint egy féldisznóval megindultunk az isten háta mögé.

Kezdjük a jegygyűrűvel: másfél évi járás után Lucával úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Ha rajtunk múlt volna, néhány haverral és rengeteg rozéval tesszük emlékezetessé az eljegyzésünket, de nem rajtunk múlt. Leendő apósom szerint ugyanis mindennek meg kell adni a módját. Bármit is jelentsen ez.

Így történt, hogy Luca szülei is hivatalosak voltak anyámékhoz szentestére. Karácsonyi lánykérés. Aki ennél jobban megadja a módját, az szerintem hazudik.

És most jöjjön a féldisznó. Nos, apám nemcsak a fotózás megszállottja, hanem a hatlapos pókeré is. Azt nem tudom, hogy az új helyen sikerült-e már partit verbuválnia a helyi arcokból, de régen minden pénteken az Üstökösben verte a blattot, tőlünk kétsaroknyira. Ott történt, hogy amikor már egy fillérje sem maradt, a hentes Sanyi egyszer megkérdezte tőle, hogy hajlandó-e némi tőkehúst elfogadni pénz helyett. Hát így nyerte a féldisznót. Mint kiderült, apám már el is felejtette az egészet, a hentes Sanyi viszont nem, így amikor megtudta, hogy lent töltjük a karácsonyt az ősöknél, megígértette velem, hogy leviszem a törlesztését. Kevés elve volt, de ahhoz mereven ragaszkodott. Ezek közül az egyik, hogy úriember mindig rendezze a kártyaadósságát.

Az autópályát már régen elhagytuk. Sőt, az utolsó valamirevaló főutat is. A semmi közepén döcögtünk a Bogárral – már vaksötétben. Itt már csak egy-két adó jött be, így azt hallgattuk, ami volt: a karácsonyi kívánságműsort. És valaki éppen a Last Christmast kívánta a félistennel. De ezt már írtam.

Apró rángatásokkal kezdődött. Gondoltam, a benzinből biztos valami koszdarabka került a karburátorba, úgyhogy kicsit odaléptem, hogy minél előbb égjen ki a motorból. De hiába adtam gázt, nem gyorsultunk. Kezdett rossz érzésem lenni. Egy perc múlva kiderült, nem alaptalanul: a műszerfal elsötétült, majd leállt a motor. Lehúzódtam az út szélére. Nem mertem Lucára nézni. Tudtam! – csak ennyit vetett oda. Az igazsághoz tartozik, hogy mindig is utálta a kocsimat. Pontosabban nem is a kocsit, hanem hogy talicskával hordtuk a lét az autószerelőhöz. Szerinte már régen a Dunába kellett volna löknöm a Bogaramat. Ezt a vitát szinte hetente lefolytattuk. Általában a hűségről vallott, kissé hatásvadász kinyilatkoztatásommal zárult a veszekedés, miszerint nem szokásom lecserélni a szeretteimet csak azért, mert eljárt felettük az idő. És mivel hosszú házasságot tervezünk, ezt Luca akár pozitív előjelnek is tekintheti.

A következő tíz percben sűrű anyázások közepette forgattam a kulcsot ide-oda, de semmi. A motor még csak ráutaló magatartást sem tanúsított. Eközben Luca fejhangon ismételgette, hogy ő tudta…

Végül arra jutottunk, hogy mivel sem a mantrázás, sem az anyázás nem bizonyult eredményes problémamegoldó stratégiának, taktikát változtatunk: felhívunk egy autómentőt.

Azt mondják, mindig van rosszabb: Luca mobilján nem volt térerő, az enyém meg lemerült. A csontra feltöltött Power Bank pedig az előszobaszekrényen maradt.

Ott vacogtunk a nem tudtuk hol két használhatatlan telefonnal. Ebben a helyzetben már csak az a tudat nyújtott némi vigaszt, hogy valószínűleg működő mobillal sem találtunk volna olyan autómentőt, aki szenteste felveszi a telefont. Mióta lerobbantunk, természetesen egy árva autó sem jött arra. Ilyenkor még a pesti belváros is kihalt, nemhogy egy alsórendű út Békésben.

Egy darabig néma csendben ültünk a kocsiban. Aztán Luca elkezdett kuncogni. Megkérdeztem tőle, hogy mi olyan rohadt vicces. Azt mondta, csak elképzelte, ahogy a karót nyelt ősei majd üldögélnek anyámékkal a nappaliban, és a faterom a második whisky után elmeséli nekik, hogy ők anyámmal már akkor a naturista kempingbe jártak nyaralni Rab szigetre, amikor az még Jugó volt. Ebben sajnos
az volt a vicc, hogy nagy valószínűséggel tényleg így fog történni. Apám imád provokálni másokat. És ha nem történik valami csoda, mi nem leszünk ott villámhárítónak.

Úgy egy óra múlva, amikor már minden létező ruhát magunkra rángattunk és lassan kezdett az agyunkra menni a tehetetlenség, elhatároztuk, hogy nekivágunk gyalog. Ha minden jól megy, két-három órán belül emberlakta vidékre érhetünk.

Már éppen kászálódtunk volna ki a kocsiból, amikor előbukkant a fák közül. Biztos megérezte a hús szagát. Lövésem nem volt, mi az adekvát viselkedés, ha egy korpulens vaddisznó sétál az autóm felé, de csőre töltött mordály hiányában az tűnt célravezetőnek, ha lecsúszunk az ülésen, és kussolunk.
Működött. Néhányszor körbejárta a kocsit, aztán odébbállt. De ez a kis intermezzo a maradék kedvünket is elvette a sétálgatástól. Így hát maradtunk, és kinyitottuk az egyik üveg proseccot, amit anyáméknak szántunk. A dolgok állása szerint nem kellett attól tartanunk, hogy ittas vezetésen kapnak minket.

Még volt az üvegben, amikor megláttuk a közeledő fényszórót. Egy pillanattal később már az út közepén hadonásztunk és kiabáltunk. Sok választást nem hagytunk: a sofőr csak úgy tudott volna továbbmenni, ha áthajt rajtunk. Ami csak kevésen múlott.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én még soha nem láttam krisnást magából kikelve káromkodni. Mármint, hogy addig a pillanatig. Először azt hittem, hogy a prosecco ütött be ennyire, de aztán rájöttem, hogy nem, ez maga a valóság. A mikrobusz sáfrányruhás utasai pont olyan értetlenül bámultak ránk, mint mi rájuk. Beletelt egy kis időbe, míg felfogtuk, hogy a jóisten egy krisnás kommandót küldött a megmentésünkre. Viszont mobiltelefont nem küldött velük, amin felhívhattuk volna anyámékat. Mint kiderült, éppen Erdélybe tartottak egy hetes elvonulásra, ahol szigorúan tilos az ilyen kütyük használata, így az egyszerűség kedvéért otthon hagyták mindet. Miután elmagyaráztuk nekik, hogy mi áll az előbbi öngyilkos megmozdulásunk hátterében, megenyhültek, és felajánlották, elvisznek minket egy húsz kilométerre lévő körforgalomig. Az egy forgalmasabb rész, ott talán nagyobb szerencsével járunk. Azért csak addig, mert nekik onnan már a határ felé kell menniük, ami pont az ellenkező irány, mint ami nekünk kéne. Így hát a lerobbant autót, a bőröndöket, a féldisznót, valamint egyebek mellett leendő apósom golfkesztyűjét és anyám lábmasszírozó kádját hátrahagyva felszálltunk a kisbuszba.

Fél óra múlva, mielőtt sűrű harekrisnázás közepette elváltunk volna tőlük, még megígértették velünk, hogy mindenképpen tájékoztatjuk őket a roadmovie-nk alakulásáról. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk: az út szélén dideregtünk a sötétben. Térerő persze itt sem volt. Újdonsült barátaink kitömtek minket egy zacskó Gouranga feliratú keksszel, így jobb híján azt majszolgattuk, és meresztgettük a szemünket a nagy feketeségbe.

A mai napig nem értem, honnan került oda a sárga angyal, de egyszer csak ott állt előttünk. A szerelőoverallos öreg szaki pont úgy nézett ki, mint Hemingway. Nagy mackó, bozontos szakállal. Azt mondta, szálljunk be, és mielőtt bármit kérdezett volna, kezünkbe nyomott két pohár forró teát, és maximumra állította a fűtést. Ahogy átmelegedtünk, elmeséltük a történetünket. A következő tíz perc azzal telt, hogy Luca sűrű helyeslése közepette meghallgathattam, hogy olyan öreg és lepukkant verdával, mint az enyém, istenkísértés nekivágni egy több száz kilométeres vidéki útnak. Máskor biztos idegesített volna egy ilyen hegyi beszéd, de most csak arra tudtam gondolni, hogy amíg mondja, addig legalább melegben vagyunk. Amikor végre túlléptünk a milyen felelőtlen vagyok részen, kiderült, hogy az öreg éppen melóból tart hazafelé a feleségéhez, és nemhogy ismeri a fateromat, de óriási spannok. Merthogy Laci bá’ is nagy zsugás. Úgyhogy megígérte, hogy másnap mindenképpen kijön, és megnézi a kocsimat. Laci bá’ hazafeléje pont nem arra volt, ahol apámék laknak, de ez őt egy pillanatig sem zavarta. Egészen az ajtóig fuvarozott minket. Útközben felhívtuk az ősöket a mobiljáról. Luca anyjáék még nem rohantak el. Ezt mindenképpen biztató jelnek tekintettük. Végül várakozáson felül jól sikerült az este. Annak rendje és módja szerint megkértem Luca kezét. A szüleiről pedig kiderült, hogy ők sem voltak mindig karót nyelt nyuggerek. A kocsimat Laci bá’ másnap összetákolta, de azóta még kétszer hagyott az út szélén. Most már tényleg gondolkodom, hogy eladom egy gyűjtőnek. És hogy mi lett a disznóval? Kolbászként végezte.

Utóirat:

Úgy néz ki, a mostani karácsonyt Luca szüleinél töltjük. Ők Miskolc mellett laknak a változatosság kedvéért. Egy biztos: nem a Bogárral megyünk. Bevállalós vagyok, de nem hülye. Inkább bérelünk valami jó kis járgányt. Pl. a SIXT-től. Megnéztem, zsír új kocsikat adnak, amik még egy évesek sincsenek. Ja, és három napra a felébe sem kerül, mint trélerrel bevontattatni egy lerobbant kocsit a szervizbe. Arról nem is beszélve, hogy ha mégis történne valami, akkor 0-24-ben igénybe vehetem az assistance szolgáltatásukat, ami benne van az árban, ahogy a kötelező felelősségbiztosítás, a Casco és a magyarországi autópálya díjak is. Téged is érdekelne? KATTINTS a részletekért!