Nemtelen-e a profizmus?

Nehéz kideríteni, vajon a férfias szakmát választó nők vagy a nőies foglalkozást űző férfiak vannak-e nehezebb helyzetben Magyarországon, és nem is biztos, hogy kell. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol már azt is nehéz eldönteni, férfiasnak (vagy nőiesnek) számít-e egy bizonyos szakma, de korántsem reprezentatív kutatásunkból kiderült, hogy ettől azért még mindig nagyon távol állunk. Hogy megtudjuk, miként vélekednek erről a két nem képviselői, egy férfi műkörmöst és női operatőrt kérdeztünk választott hivatásukról, hogy kiderüljön élnek-e még 2018-ban a sztereotípiák, avagy vannak-e nehézségeik abból adódóan, hogy egy férfias/nőies szakmát űznek a hétköznapokban.

Hamar kiderült, hogy nem feltétlenül a választott szakma miatt beszélhetünk megkülönböztetésről, az emberek szexisták minden körülmények között, ha meg férfiként választunk női szakmát az a magánéletünknek tehet be…

Csepeli Eszter operatőr számára fokozatosan jött a felismerés, hogy a képi világgal akar valamilyen formában foglalkozni. “Kiskoromtól fotóztam, gimiben aztán tanórák helyett is fotókat nagyítottam, mégis közben a jogi pályára készültem” – kezdi a 444-nek. “Bár körülbelül két hét jog után rájöttem, hogy biztosan nem akarok ebből élni, mégis csak a diplomázásom évében, 2005-ben adtam be a jelentkezést az operatőr szakra. Felvettek, amire azért is vagyok büszke, mert az államvizsgák miatt a felkészülés elég durva volt, kábé négy hónapig egyáltalán nem aludtam.”

Az operatőrnő nemcsak hazánkban, de külföldön is szerencsét próbál és amúgy úgy véli, a nemnél sokkal fontosabb a jó helyre történő születés, ami a filmes szakmában még mindig egyértelműen Amerikát jelenti. “Bármennyire is furcsa a helyzetet tovább nehezíti, hogy alig vannak női operatőrök. Óriási dolog, hogy Rachel Morrison végre az Oscar-díj közelébe került, de sajnos ez még nem elég.”

Az ő gyerekkorában viszont még ennyi sem volt, így nem találhatott magának példaképet, ami szerinte elhanyagolhatatlan lett volna számára pályakezdőként. “Bárcsak lett volna valaki előttem! Pionírként elég nehéz az utat törni, sokat segített volna a tudatos felkészülés.”

Azok számára, akiket esetleg a szakma fizikai megpróbáltatásai rettentenek el az operatőrré válástól Csepeli Eszter megnyugtató hírekkel szolgál: az állandóan feltett kérdésre, miszerint mennyire nehéz azt a nagy kamerát cipelni az a válasz, hogy meg lehet szokni, pláne mivel a munka harmadát teszi csak ki, hogy egy operatőr kamerát fog.

Amiről viszont nem tud pozitívan nyilatkozni az a szexizmus, ami továbbra is virágkorát éli, és valójában a metoo kampánnyal is csak annyiban került képbe, hogy az emberek elkezdték felismerni, hogy ez egy probléma. “Magyarország különösen szexista, és a legrosszabb, hogy itthon ezt teljesen természetesnek veszik, olyannyira, hogy sokszor hiszik a lányok, hogy bókolnak nekik, amikor megjegyzést tesznek a nőiességükre” ­– mondja. “Korábban én is mindig felültem ezeknek a poénoknak, nehéz volt megtanulni kezelni a helyzetet. Ezt a generációt már nem lehet megváltoztatni, viszont a rendszer ellen kell tenni. Nagyon örülnék, ha ez változna és szerintem fog is, de ehhez meg kell találni a nőknek a megfelelő válaszokat.”

Csepeli Eszter két gyerek mellett épít operatőri karriert, amiben nagy segítségére van férje, aki sokat átvesz a feladatokból. Bár szerinte igenis kell egyfajta határozottság a szakmához, önmagát mégsem tartja férfiasan keménynek, megpróbál mindig megfelelni az adott szituációnak. “Abban hiszek, hogy a profizmusnak nincs neme ugyanúgy, ahogy az érzékenységnek, meg az agynak sincsen. Szerintem felesleges ez a fajta megközelítés! Az, hogy mivé leszünk inkább szocializálódásunkból és nem a biológiánkból fakad.”

A beszólásokat nőként tehát akkor is el kell viselni, ha női és akkor is, ha kifejezetten férfi szakmát választunk, ennek fényében kiváncsiak voltunk, mit kap egy férfi, ha olyan szakmát választ, amit elsősorban hölgyek űznek nagy számban.

Könnyen rá is találtunk Babér Balázsra, aki eredeti szakmája tekintetében bútorasztalos, és az élet hozta úgy, hogy női körmökkel kezdjen foglalkozni. “Pár éve az építőipar hanyatlásakor elvégeztem egy masszőrtanfolyamot, mert arra gondoltam, abból meg lehet élni. Tévedtem, viszont egy barátom éppen abbahagyta a fővárosban műkörömépítést, így azt is kitanultam és átvettem a vendégkörét.”

Babér Balázs úgy véli, könnyebbséget jelentett neki a váltás, mivel egyik kézműves szakmából nyergelt át a másikra, és a sok évnyi magányos munka után a hirtelen jött állandó hölgytársaság sem volt megterhelő számára. “Szerintem a váltás képessége inkább típusfüggő. Ha valaki szeret aprólékoskodni, az könnyedén elsajátítja a kézműves dolgokat” – mondja. “A masszőrködésről is tudtam, hogy van érzékem hozzá.”

“Eleinte fárasztó volt, hogy egész nap nők vesznek körül, voltak persze kirívó esetek is, akik túl sokat árultak el magukról. Most már az a technikám, hogy rájuk lélekben előre felkészülök. Szerintem jól tudom őket kezelni, mert mindegyikük más-más személyiség és pont ettől válik színessé a nap.”

A férfi szerint mindenkinek meg kell találni magában, amihez érzéke van, azzal kell kezdjen valamit, és akkor teljesen mindegy, hogy azt a társadalom férfi avagy női szakmának tekinti. Ettől függetlenül a társadalmi megítélés az ő esetében rettenetes, és úgy gondolja ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy már négy éve nem talál magának párt. “Mindenki azt képzeli, hogy attól, hogy egész nap nők vesznek körül, könnyen találok társat, de ez nem igaz. Elképesztően rossz a megítélése a műkörmösöknek, ahogy megtudják, hogy mi a foglalkozásom odébbállnak. Sajnos ebben az országban csak az a fontos, hogy mi látszik kifelé, és maga az ember nem számít.”

Ebből (és az építőipar újbóli fellendülése miatt) adódik, hogy a műkörmös férfi elgondolkozott már azon, hogy inkább visszatér eredeti szakmájához, csak hogy ne kelljen az ismerkedés utáni második pillanatban már a foglalkozása miatt magyarázkodnia. “Nagyon rezeg a léc, az egyetlen, ami gátol a visszatérésben az a vendégköröm, akik tudom, hogy számítanak rám és nem akarom őket cserben hagyni.”

Így aztán bármennyire is szeretne, nehéz kiteljesednie egy olyan hivatásban, amiért a külvilág láthatóan megveti. “Ezek a sztereotípiák nem dőltek meg az elmúlt 8-9 évben, amióta körömépítéssel foglalkozom, nem hiszem, hogy a jövőben számítani lehet a javulásra.”

“Arra gondoltam, hogy csak félig hoznám vissza az asztalos szakmát, de azért az alkotás kedvéért megtartanám a vendégeimet is. Ismerkedés szempontjából elmondhatnám, hogy asztalos vagyok, és akkor legalább emiatt nem lenne bennem félelem.”

Levonhatjuk talán konzekvenciaként, hogy maradi előítéleteink miatt mi magunk vagyunk akadályai saját magunk kiteljesedésének, de addig semmiképp sincs semmi veszve, amíg vannak (márpedig jószámban akadnak), akik képesek szembeszállni az előítéletekkel és a nehézségek ellenére megvalósítani önmagukat.