„Olyan magányosak vagyunk, hogy idegenektől várjuk a megerősítést az interneten”
link
Forrás
American meme címmel jelent meg az eddigi talán legátfogóbb influenszer-szociológiai dokumentumfilm a Netflixen. Igaz, ez még mindig nagyjából egy Instagram-poszt mélysége, amiben Bert Marcus rendező nem a nagyobb képre, hanem a személyes sztorikra koncentrál, de az kétségtelen, hogy elég autentikus figurák szólalnak meg benne:
- Például a hétköznapjairól szóló Snapchat-videókra óriási bizniszt építő DJ Khaled
- Josh Ostrovsky, vagyis Fat Jew, aki sajtos nachos-szószon csúszik hason és minden gátlás nélkül lopja el mások vicceit
- A globális nyálcsorgatás-ipar egyik csúcsterméke, Emily Ratajkowski
- Kirill Bichutsky, vagyis Slutwhisperer, a bulifotós, aki a bulikon pezsgőt locsol lányok arcába, és ezt lefotózza bulisan
- Brittany Furlan, aki (Sharon Stone-hoz hasonlóan) egy pennsylvaniai kisvárosból érkezett meg nagy reményekkel a szórakoztatóiparba, ahol aztán az álomgyár világot jelentő deszkái hamar hat másodperces Vine-videókká változtak
- És főleg: a modern influenszerség ősanyja, Paris Hilton, akinek selyemköntöséből bújt elő minden slimekutya és TikTok-mém
A film első fele csupa csillogás, Ariana Grande-betétdal, pörgő lájk, fröccsenő pezsgő és villogó szelfi. A fenti figurákon keresztül pedig annak a szórakoztatóiparnak a bemutatása, ami a végletekig feszíti Andy Warhol híres jóslatát a 15 percig tartó hírnévről, és amiből már teljesen hiányzik az a tényező, hogy valaki miről híres. Az internetes figyelemipar szereplői már nyíltan nevetnek azoknak a triceratops-kommentelőknek az arcába, akik még mindig olyanokkal próbálkoznak, hogy
„azt se tudom ki ez és egyébként is mit tett le az asztalra”
mert pont az a lényeg, hogy már nem kell semmit az asztalra tenni, a figyelem megszerzése önmagában a teljesítmény maga, ráadásul pontosan mérhető és versenyeztethető is, minden nap újra és újra.
Emily Ratajkowski ezt úgy fogalmazza meg, hogy „sokan vádolnak minket azzal, hogy csak a figyelmet keressük, de mi a baj a figyelemmel?”, de mond ennél érdekesebbet is. Arról beszél a filmben, hogy 20 évvel ezelőtt a modellek és színésznők csak a média és az ügynökök szűrőjén keresztül tudtak kommunikálni a világgal, ma viszont már közvetlenül szólhatnak a követőikhez (az ő esetében ez 15 millió embert jelent), a nők maguk alakítják a képüket, ezzel pedig sokkal nagyobb hatalmuk van. És közben pörögnek az adatok arról, hogy egy-egy képen elrejtett reklámért tízezer, százezer, egyes esetekben akár egymillió dollárt is kaphatnak azok az influenszerek, akik a legsikeresebben csináltak terméket önmagukból.
Az American Meme aztán a második felében átvált az influenszerlét sötétebb oldalára.
„Olyan magányosak vagyunk, hogy idegenektől várjuk a megerősítést és a szeretetet az interneten”, mondja például két viccesvideó között Brittany Furlan, a lájkokban fürdőzés állapotát pedig olyan droghoz hasonlítják, ami még csak néhány éve van a piacon és egyáltalán nem tudjuk, milyen mellékhatásai lesznek hosszú távon. Többen is beszélnek a szorongásokról, az elismerés kétségbeesett hajszolásáról és arról az ürességről, amit akkor éreznek, ha bevillan nekik, hogy a pillanatnyi figyelmet megragadó dolgokon kívül nem hoznak létre semmit.
A partifotós Kirill is elég nyíltan beszél a fruszrációiról. Egy megkapó jelenetben elmeséli, hogy néhány különösen erős partinap után kiírta az Instragramra, hogy a halálán van, mire több rajongója is azt írta neki, hogy még ne haljon meg, mert bulizni akarnak vele. „Kösz, rendes tőletek, nem is érdekel titeket, hogy vagyok igazából”, mondja Kirill, aki saját bevallása szerint sokszor állatkerti állatnak érzi magát - és már majdnem együtt is érez vele a néző, amikor eszébe jut, hogy mindez egy olyan ember vallomása, aki arról híres, hogy pezsgőt fröcsköl lányok arcába.
Valójában persze semmi olyat nem tudunk meg, amit előtte ne gondolhattunk volna. Az eddig is jól látszott, hogy az influenszerélet sem fenékig vegán tejfel, ez a világ tele van szomorúsággal, és ürességet hagy maga után - de ettől még egyáltalán nem baj, hogy ezt maguk az érintettek ki is mondják, főleg, mert elég sok fiatalnak vannak most hasonló életcéljai (Magyarországon is).
A film komolyabb gyengéje, hogy egyáltalán nem beszél arról, hogy miért alakult ki ez a világ, nem is utal arra, hogy mi ennek a társadalmi-gazdasági háttere. És az influenszermerítés is lehetne ennél mélyebb, főleg azért, mert az olyan vloggerek, mint PewDiePie már a mai fiataloknak egyáltalán nemcsak a médiafogyasztási szokásait, hanem lassan a világképét és gondolkodását is meghatározzák. Vagyis jogos az a kritika, ami szerint az American Meme leginkább a kezdő szintű bemutatója ennek a világnak, a nagy, generációs influenszerfilm ezzel még nincs kipipálva.
Egy pillanatot azért így is érdemes még kiemelni. Paris Hilton szomorúan vall arról, hogy olyan az élete, mintha az Idétlen időkig című film lenne, beleragadt a szerepébe, mindig ugyanaz történik, és sokszor irigyli azokat, akik otthon ülnek a családjukkal, miközben ő maga egy partit sem tud kihagyni. Már közeledik a jelenet érzelmi csúcspontja, amikor egyszer csak így fogalmazza meg, hogy mi az, amire valójában vágyik:
„Bárcsak lennének klónjaim!”
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.