Bár voltak kifejezetten szórakoztató momentumai is az ellenzéki pártok vasárnapi, várbeli közös tüntetésének,

• például amikor egy totál hangyás fickó elkezdett összefüggéstelen dolgokat kiabálni a privát mikrofonjába, azzal fenyegetőzve, hogy részleteket fog felolvasni a “Nép jogainak törvényéből”, amit 1949-ben fogadtak el
  
• meg amikor Gréczy Zsolt váratlan támadást indított az Orbán Viktort gyakran kritizáló Professzorok Batthyány Köre ellen és Professzorok Agyhiány Körének nevezte őket
  
• meg amikor Bangóné minden középső csoportos ovis álmát megvalósítva a Vár közepén, dobogón állva, mikrofonba kiabálta, hogy “Viktor, a te négy kereked már régen nincs ki”, bár a kukijáról sajnos nem beszélt és azt sem tisztázta, hogy kinek a bátyja az erősebb
  

de őszintén szólva jó ideig egyáltalán nem értettem, hogy igazából mi az értelme annak a különös előadásnak, amit egy-kétezer kifinomult műértő társaságában órákon ár élvezhettünk. Aztán úgy, a harmadik-negyedik performer szónoklatát hallgatva egyszer csak rájöttem, hogy a megoldás az, hogy mi itt e pillanatban alapvetően nem a kormánnyal, a miniszterelnökkel és állampárti rendszerével elégedetlen magyar állampolgárok, hanem vadlibák vagyunk. Annak mondjuk szép nagy csapat.

Az egyik kedvenc gyerekkori szerzőm, az etológus Konrad Lorenz írja egy helyen kedvenc megfigyeltjeiről, a vadlibákról, hogy bár kifinomult, árnyalt kommunikációs rendszerük van, a gágogásuk mégsem hasonlítható az emberi beszédhez, a funkciója ugyanis egyszerű, a beszélő aktuális hangulatát jelző üzenetek továbbítása, és hogy az alapgágogásuk funkcióját tekintve olyan, mintha mi megállás nélkül azt kiabálnánk az utcán, hogy “Én itt vagyok, te hol vagy? Én itt vagyok, te hol vagy?”. Ha a ludak akárcsak kis ideig nem hallják ezt, baromi idegesek lesznek.

Pont ez folyt vasárnap délután a Várban, az Orbán-kolostor és a Sándor-palota előtti téren. Összegyűlt egy csomó választólúd, hogy meghallgassa, ahogy az ellenzéki politikusludak egy csomószor elgágogják nekik az Én itt vagyok, te hol vagy?-ot.

Nincs ezzel semmi baj, pont ugyanez a funkciója például minden Békemenetnek is, csak olyant sokkal ritkábban tartanak és a te pénzedből buszoztatnak el rá egy rakás fideszest. De a lényeg ott is az, mint itt volt: a két fél erősítse meg, hogy mindketten léteznek, amitől mindkettő megnyugszik.

Az ellenzéki politikusok ezúttal gondoskodtak róla, hogy az esemény a legszigorúbb Konrad Lorenz-i elveknek megfelelően folyjon: konkrétum, sőt konkrétumra való halvány utalás, akcióterv, ötlet vagy bármilyen elképzelés véletlenül sem hangzott el senkitől, mármint azon túl, hogy itt vagyunk és jobban utáljuk Orbánt, mint egymást.

Ez nem kevés persze, tekintve mondjuk, hogy még pár hónapja is elképzelhetetlen lett volna, hogy egy DK-s és egy jobbikos egymás után járja el a rituális libatáncot. De persze olyan tüntetés is elképzelhető lett volna, ahol valami azért elhangzik mondjuk a fenyegetően közeli EP-választásokon követendő ellenzéki taktikáról, vagy bármi hasonlóról. 

Az eseményre lassan gyűlt a közönség, a meghirdetett kezdés előtt negyedórával még csak annyian voltunk, mint egy NB1-es focimeccsen igazából, aztán csatlakozott még annyi ember, hogy a tömeg mérete elérje azt a talán kétezreset, amit a lapok a meccsekről írni szoktak. Az eléggé kókadt hangulat akkor derült fel valamennyire, amikor negyed öt tájban egy kihangosítós félkegyelmű kilátásba helyezte, hogy nem létező törvények szövegéből fog felolvasni.

Ettől még a szervezők is megijedhettek és színpadra küldték az Opposition Allstars Orchestrát, akik sajnos nem skát játszottak, hanem beszéltek. Azt legalább elég élénken.

A warm upot DJ Gréczy biztosította a DK-ból. Ő az a fajta előadó, aki a koncert első számában már megénekelteti a közönséget. Tapasztalt popperként nem kockáztatott és végig maradt a legegyszerűbb orbánozásnál. Ő is jól tudta, hogy a Ramones sem variált 672 akkordot, aztán mégis hogy magukkal tudták ragadni a közönséget. Mindeközben elég lelkesen ordított, és megvolt benne az a színpadi slágfertigség, amit a rapperek flownak neveznek.

Utána a jobbikos Jakab Péter következett. Ő a hangerővel akart sokkolni. Mármint nemcsak akart, de sikerült is neki, mert ezen a fronton kábé annyira képes, mint egy repülőgépmotor. Az idők elképesztő változását jelzi, hogy ő egy ironikus sorozással indított.

Harmadikként az LMP-s Schmuck Erzsébet jött. Ő nem jött rá arra, hogy a hangszínéhez nem illik a teli tüdőből való ordítás. Nincs ezzel probléma, az enyémhez sem illene.

Negyedikként Bősz Anett pattant a mikrofonhoz a Liberálisoktól. Ő a “sziasztok, demokraták!” köszönéssel indított, majd alaposan próbára tette az előttem árpádsávos Nagy-Magyarország-jelvénnyel demonstráló, Martens-bakancsos demokratát, amennyiben arról nem sokkal később már arról beszélt, hogy a lakosság más csoportjai mellett a cigány iskolásokért is aggódik. “Ki a faszomat érdekel” - sziszegte oda a demokrata a haverjának, egyszerre demonstrálva, hogy milyen nehéz összehozni egy ennyire sokszínű ellenzéket, illetve hogy mindenki változhat, hiszen látható volt, hogy nemrég még sokkal sorjásabban fogalmazott volna ugyanebben a témában. 

Most következett Bangóné, akit a műsorvezető szerepét elvállaló Lukácsi Katalin úgy konferált fel, mint valami női pankrátort. Az lehet, hogy az MSZP egészen bizarr politikai képződmény, valahol a Fidesz és az ellenzék között, de az is biztos, hogy Bangóné igazi színpadra született entertainer. Ő aztán tudta, miket kell mondani, egyből lett is hangulat. Nem cizellálta túl, de ez nem is az az alkalom volt. A "Viktor, a te négy kereked már régen nincs ki"-nél már nyerített a közönség, az "Orbán Viktort a sötétség veszi körül"-nél ez csak fokozódott, amikor pedig a túlóratörvényt és Orbán pár órával korábban bejelentett, gyermekvállalást serkentő támogatásait azzal kötötte össze és söpörte le egy pöcköléssel az asztalról, hogy aki heti hat napot dolgozik és későig van bent, az "mikor csináljon a hazának gyereket és hogyan?", akkor magamban már én is nyerítettem. A mesternő ezen a ponton már lubickolt a sikerben. Olyan volt, mint a focista, akinek az első gól után minden összejön. Soha "mikor láttatok fideszest utoljára dolgozni" nem robbant ekkorát. A sikerét az sem tudta beárnyékolni, hogy ironikusan felidézte Orbán egy régi évértékelőjén előhúzott Lenin-idézetét, miszerint a kapitalisták azok, akik eladják nekünk a kötelet, amire később felakasztjuk őket", márpedig a népies műfajokkal az irónia nem igazán fér össze.

A hideg annyira kicsinált mindenkit, hogy a momentumos Nemes Balázs simán be tudta mondani, hogy Budapesten már megbukott a Fidesz, és erre senki sem húzta fel a szemöldökét. Mert már senkinek sem mozogtak az arcizmai. Nemes előtt nem hiszem, hogy bárki próbálkozott volna azzal a magyar tüntetéstörténetben, hogy "nagy tapsot a jogászoknak!". Utána ő javasolt egy perc csendet a tömegnek, ha majd elhaladnak az MTA székháza előtt.

A tömeg a párbeszédes V. Naszály Mártánál mutatta meg, hogy mit jelent elfogadónak lenni. Úgy hörögtek, amikor drámai hangon benyögte, hogy az állam elővásárlási jogot szerzett az I. kerület összes ingatlanjára, mintha bárki értette volna, hogy ennek mi a jelentősége.

A Várbeli utolsó két fellépő az együtt színpadra álló Szél Bernadett-Hadházy Ákos duó volt. Szél arról beszélt, hogy eljött a tettek ideje, meg hogy nem félünk, és hogy nem fogunk az ő szabályaik szerint játszani, de ő is szeretett volna valami lakosságit is mondani, ami sikerült is neki azzal, hogy 

az MTA-t "a legnagyobb magyar alapította és a legkisebb magyar akarja sírba tenni."

Majd a modern politikatörténet legbizarrabb termékelhelyezését elkövetve arról harsogott, hogy

"van még szabad sajtó, vannak még szabad polgárok, és van még Facebook live".

Hadházi beismerte, hogy az Európai Ügyészség révén szívesen látna börtönben kormánytagokat, megtapsoltatta a tömeggel az MTVA-s szivárogtatót és a mocsokpropaganda célkeresztjébe került bajai lángosost, majd arról ábrándozott, hogy a következő ilyen tüntetés címe lehetne az, hogy Támadás, bár ő igazából tollal és papírral támadna. 

A műsorvezető ezek után némi zavart okozott, amikor az Örömódát akarta volna közösen elénekelteni, de a Szózatot tényleg sikerült, majd a tömeg elindult a Számvevőszék belvárosi széháza felé. Útközben végig figyelhettem a kedvenc harci transzparensemet, amin az állt, hogy 

NEM ÁRTANI

A tömeg mindenféle csúnya dolgokat skandált Orbán Viktorról és pártjáról, de az igazi kórus mindig a Mocskos Fidesz-ezéskor alakult ki, aztán már oda is értünk.

A Belváros amúgy sokkal alkalmasabb tüntetni, mint a jeges-szeles Vár, a keskeny utcákon sokkal jobban szólt a kórus. Az ellenzéki szivárványkoalíció hátránya, hogy itt is volt egy rakás beszéd. A párbeszédes Kocsis-Cake Olivio elég visszafogott volt, bár azt azért ő is meg akarta akadályozni, hogy levadásszák a magyar embereket. Kocsis vagy a negyedik olyan felszólaló volt, aki arról értekezett, hogy Orbán Viktor mennyire fél, ami eléggé meglepő vélemény, de ellenzéki körökben eszerint általános lehet.

A momentumos Nemes Balázsnak borzasztóan fáj, hogy ingyen politizál, nem pénzért.

Az MSZP-s Kunhalmi Ágnes igen harcias hangot ütött meg, gondolom azért, hogy az ember a nagy kiabálásban bele se gondoljon közben, hogy az akadémiai kutatóhálózat tényleg "egy stadion árának a töredékéből" működik-e, ahogy ő harsogta vagy igazából egyáltalán nem ez a helyzet. Ő is az ellenzéki pártok közötti szolidaritásról beszélt, mint szinte mindenki, és ő volt az egyetlen, aki valami politikailag is értelmezhetőt mondott, miszerint az ellenzéknek a választásokon szerinte egy tömbben, zárt alakzatban szabad csak résztvennie.

A liberálisok Sermer Ádámja az este legsúlyosabb gesztizmusával "fideszees vámszedőszéknek" nevezte az állami számvevőszéket, majd mindenkit megdöbbentve Hajrá Magyarország, hajrá magyarokkal köszönt el. 

Az LMP-s Demeter Márta erőteljesen kiáltozott, de fel azért nem tudtam jegyezni belőle semmit, a jobbikos Kepli Lajos soha nem látott ekkora esélyt az ellenzéki egységre, a DK-s Arató Gergely pedig jobban szereti a hazáját, mint amennyire utálja a többi ellenzékit.

Miután a századik megfogalmazásban is végighallgathattuk, hogy milyen remek, hogy ennyire eltérő pártok össze tudnak fogni, az eltérő politikusok egy emberként FIDESZ PÁRTSZÉKHÁZ feliratú matricákat ragasztottak az ÁSZ kapujára, én pedig a pillanatot kihasználva visszasántikáltam a Várba a motoromhoz, mielőtt valaki újra lezárta volna a Lánchidat.