Egy kis faluban lakunk, ahol minden hónapban egyszer megjelenik egy kukásautó, és elviszi a sárga zsákba külön gyűjtött szelektív hulladékot a házunk elől, cserében pedig ott hagynak nekünk a kerítésre tűzve annyi üres zsákot, amennyi telit elvittek. Nemrég elkezdett motoszkálni bennem a kérdés: mi lesz ezekkel a zsákokkal, mi történik pontosan a szemetemmel és jól csináljuk-e a szelektálást a családdal úgy, ahogyan csináljuk?

Felhívtam a szemeteszsákjainkon szereplő nevű cég weboldalán talált számot. Felvették, egy kicsit csodálkoztak, de adtak egy email-címet, ahova újságíróként megírhattam, mit szeretnék. Megírtam, és láss csodát: pár nap múlva felhívott a telep vezetője, hogy várnak nagy szeretettel, menjek, kérdezzek bármit. Mentem is, és elsőnek azt kérdeztem: szervezetileg hogyan zajlik a szemétgyűjtés mifelénk. Meg is mondták, én tisztességgel le is írtam, de egészen nyugodtan ugorja át mindenki a következő bekezdést, nem ez lesz a legpraktikusabban hasznosítható része ennek a cikknek.

Fejér megyei falunkban a hulladékgazdálkodási közszolgáltatást az Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zrt. (későbbiekben NHKV Zrt.) részéről kiállított, megfelelő tanúsítvánnyal rendelkező közszolgáltató végzi, aki egyben a térség Regionális Hulladékkezelő Központját is üzemelteti (a tulajdonossal megkötött szerződése alapján), amely Hulladékgazdálkodási Társulás (önkormányzati egyesülés) tulajdonában áll. A gyűjtést, kezelést végző közszolgáltató a lakosságtól hulladékkezelési díjat nem szed be (nem is számláz). A számlázás jogkör a NHKV Zrt.-nek van, így a díjakat ez a társaság szedi be a lakosságtól. A hulladékgazdálkodási közszolgáltatás alaptartalmát a hulladéktörvény, az Országos Hulladékgazdálkodási Közszolgáltatási Terv, a települések helyi rendeletei és egyéb jogszabályok szabályozzák.

A hulladékgazdálkodás gyakorlati működése a mi térségünkben

Maga a folyamat a gyakorlatban persze sokkal egyszerűbb. Az úgynevezett Kommunális gyűjtés, kezelés során hetente egyszer jön a kukáskocsi és magába önti a kukánkból a szemetet, majd elviszi a hulladékkezelő központba. Itt a hulladékkezelés során a technológia által leválogatott, hasznosíthatatlan hulladék a hulladéklerakóba kerül és ott is marad, előreláthatóan örökre, a kiválogatható úgynevezett haszonanyagok viszont hasznosítóhoz kerülnek. (Amennyiben a technológia valamely okból nem működik, a begyűjtött hulladék válogatás nélkül a hulladéklerakóba kerül.)

Ennél sokkal menőbb, hogy havonta egyszer megint csak kijön ugyanez a kocsi, és Szelektív hulladékgyűjtés, kezelés néven a sárga zsákokba tömködött, az emberek által a háztartási szeméttől elkülönítve gyűjtött újrahasznosítható hulladékot külön elviszi. Az üveghulladékért is kijönnek, de ezt nem házaktól gyűjtik be, hanem a falu közepén lévő úgynevezett gyűjtőszigetről. Sőt: évente 10 alkalommal a komposztálható szerves kerti hulladékot, ágnyesedéket, lenyírt füvet is elviszik. (Az üveg és a nyesedék-fű sorsáról majd egy másik cikkben beszámolunk!) A mi kis ezerfős falunkban négy, egyenként 2,5 köbméteres konténer van ezen a szigeten. Kettőbe a műanyag flakonokat és a sörösdobozokat lehet dobni, egybe az üres üvegeket, egybe pedig a papírhulladékot. Így az is szelektálhat, akinek már megteltek a zsákjai, vagy aki hirtelen nagyobb mennyiségű hulladéktól akar megszabadulni.

Mi lesz a szelektíven gyűjtött hulladékkal?

Az újra és újra szárnyra kapó buta legendát itt szeretném megcáfolni: semmi alapja sincs annak a népi hiedelemnek, hogy ezeket a külön gyűjtött hulladékokat a gyűjtőkocsiban egy helyre zúditanák és menne az egész a szeméttelepre, a hulladéklerakóba. Igenis van értelme szelektálni, minden adag külön gyűjtött, újrahasznosítható hulladékot a maga útján valóban hasznosítanak is. Még egy alaptalan tévhit: a mi szemetünk sose ment és most se megy Kínába meg Indiába a tévében látható hatalmas telepekre; amit itthon szelektíven gyűjtünk, azt fel is dolgozzuk.

Az általam összegyűjtött papír, üveg, fém, műanyag konkrétan a térség hulladékkezelésére létesült hulladékkezelő központjában, egy tatabányai ipari parkban fekvő, meglepően modern, 2015-ben felszerelt üzembe kerül. Itt dolgozza fel, pontosabb válogatja szét 10-20 állandó és további kb. 30 alkalmilag foglalkoztatott munkás 130-140 ezer ember szelektíven gyűjtött hulladékát. A telep kerítése mellett emelkedik a hulladéklerakó is, amelyet napközben impozáns méretű sirályraj fosztogat. Ez az a kupac, amelyet jó lenne nem növelni olyan hulladékkal, amelyet a lerakásnál, letömörítésnél és örök időkre elfelejtésnél hatékonyabban is fel lehetne használni.

A jófej emberek által szelektíven gyűjtött papírt, fémet, műanyagot egy nagy, fedett betonozott térre öntik ki az autók. A tisztán begyűjtött papírt elkülönítik és bálázást követően tovább küldik a feldolgozóhoz. A vegyesen begyűjtött szelektív hulladékot pedig ugyanerről a placcról rakodják fel, vagy öntik a sárga zsákokból a feldolgozószalagra. Először egy kis lyukú rostán kihullik az apraja, a pár milliméteres-centis darabok, mondjuk a PET-palack kupakjával bezárólag. A válogatásra kerülő hulladék innen a szalagon egy télen is kellemes klímájú, de cseppet sem büdös válogatókabinba kerül, ahol 15-20 munkás válogatja szét kézzel a különféle anyagokat. Külön tárolóba kerül a tetrapak-doboz, a PET-palack, a HDPE nevű anyagból készült nagyobb öblítős és mosószeres flakonok, a fémdarabok, a bennmaradt papír, fólia, no és persze a maradék. Hazavinni innen semmit sem szabad, de nem is jellemző, hogy érdekes, értékes dolgot találnának a sok hulladék között.

A munka nem valami romantikus, de nem is nehéz, a hangulat pedig fesztelen, barátságos. Egyáltalán nem éreztem azt a folytonos teljesítménykényszerből eredő feszültséget, ami az autógyárak szerelőszalagjaira jellemző. A feszültség itt másból fakad. A válogatóüzemben a melósok és a menedzsment között jó a viszony, de látszik, hogy társadalmilag nagyobb a különbség köztük, mint egy precíziós gyártással foglalkozó ipari vállalatnál megszokott. Kívülről nézve mókás, ahogy a munkások is, a vezetők is igyekszenek folyamatosan verni a hidat az árkok-szakadékok felett, nagy Jónapotokkal köszöntik egymást, szinte versengve próbálnak elsőként kezet nyújtani egymásnak, ahogy össze-összefutnak az üzemben.

A PET-palackokat külön szedik, a vasat mágnes emeli ki a többi hulladék közül. Az alumíniumdobozokat kézzel dobálják át a megfelelő gyűjtőbe, ezekből újra alumínium-termék lesz majd. Az italoskartonok, tejes, gyümölcslevesek doboz külön gyűjtőbe kerülnek, ezeket szétáztatva lehet (egy szakosodott feldolgozóban) elkülöníteni a papírt, alufóliát, műanyagot. A gyűjtőszigeteken a konténerbe dobált üveg külön utat jár be, ez az anyag egyből a szakosodott újrafeldolgozókba kerül. A resztlit, az úgynevezett válogatási maradékot pedig „energetikailag hasznosítják”, vagyis égetőbe kerül, ahol energiaforrásként fejezi be ipari pályafutását. Ha ez a művelet nem is olyan szimpatikus, mint az iparba alapanyagként újbóli beforgatás, mindenképpen jobb, mint az otthoni füstös elégetés a kályhában, a szemétlerakóba temetés vagy az út szélére kerülés. És persze amennyivel több műanyaghulladékból lesz energia, annyival kevesebb primer fosszilis energiahordozót kell eltüzelni a világ korlátozott készletéből.

Miként lehet megkönnyíteni a feldolgozó munkáját?

Mennyire kell elmosni a kiürült ketchupos flakont? Elég csak kiöblíteni a tejesdobozt? Le kell-e tépni a tejfölöspohárról a fémes zárófóliát? Bedobhatok-e olyan szemetet is a sárga zsákba, ami nem konyhai-háztartási jellegű szemét; mondjuk egy megdöglött fúrógép műanyaghéját, vagy akár az egészet belestül-villanymotorostul? Hiszen az se más, mint műanyagból és fémből álló hulladék. A válasz mindig ugyanaz: mindegy, csak ne a kommunális szemétbe kerüljön semmi, ami nem penészes ételmaradék! Egy gyors öblítés (ketchup, majonéz, mustár: pici víz az üres flakonba, lezár, összeráz, kiönt – kész!) után mehet a konzervdoboz, a tejeskarton, a tejfölöspohár, bármi a sárga zsákba, itt majd szétszedik, ne aggódjunk semmin. A fúrógép-tetem persze jobb helyen van az elektronikai áruházak gyűjtőhelyein vagy a hulladékudvarokban, hisz ha odavisszük, lerövidül a hulladék útja. De semmi bajt nem csinálunk, ha a többi plasztik-fém szemét közé kerül a tönkrement kütyü, itt is megfelelő helyre irányítják a szorgos kezek.

Van azért egy apróság, amivel segíthetünk, és nem csak a hulladékfeldolgozónak: az összenyomott PET-palackra ne csavarjuk vissza a kupakot! Sőt: a telep vezetője megerősítette azt az általam mindig kétkedéssel fogadott információt, hogy a jótékony célú kupakgyűjtő akciók valóban működnek. Ha a spájzban egy zacskóba gyűjtjük a kupakokat és időnként odaadjuk egy aktivistának a felgyűlt adagot, tényleg anyagi forrást teremthetünk az akcióban kiírt célra.

Csináljuk, mert van értelme!

Magam sem voltam száz százalékban meggyőződve arról, hogy nem feleslegesen lépek be a spájzba a sárga zsákhoz a tejesdoboz letépett kis alsó záróelemével, a macskakonzerv dobozának fülével, vagy hogy van értelme elöblítenem egy kis vízzel a kefíresdobozt, ahelyett, hogy csak simán bevágnám a kukába. Most viszont, hogy láttam, hány embernek adok munkát és milyen sok alapanyagot segítek visszaforgatni az iparba, vagy legalább az energiatermelésbe egy kis odafigyeléssel, nincs többé kibúvó: még lelkiismeretesebben szedek külön mindent, amit csak lehet. Jelenleg talán, ha a szelektálható hulladék tíz százaléka kerül a feldolgozóba, a többit nem hasznosítjuk, csak simán elássuk a földbe. Szelektáljunk, mentsük meg, amit csak lehet – jobb az úgy mindenkinek!