Ő még rosszabb, mint a többi cigány, ő intézetis cigány

Ez a cikk eredetileg az Abcúgon jelent meg, Zsilák Szilvia írása. 

A gyermekotthonban nevelkedő diákok könnyű célpontjai az iskolai zaklatásnak. Van, ahol nem csak csúfolják, hanem fizikailag is bántalmazzák őket. Segítséget pedig már nem is kérnek, hiszen a tanárok – bár gyakran szemtanúi ezeknek a bántalmazásoknak –, mégsem tesznek semmit, sőt, nem ritka, hogy ők maguk is életreszóló sebeket okoznak a diákoknak. Mindez egy olyan kutatásból derül ki, amiben egy önkéntes arról kérdezte egy nagy létszámú, vidéki gyermekotthon lakóit, hogy az iskolai hétköznapok során milyen sérelmek érik őket.

„A gyerekeink sok esetben nem tudnak beilleszkedni az iskolába. Nem könnyű nekik, mert az iskolák elutasítóak a gyermekotthonos gyerekekkel szemben. Majdhogynem azt mondják nekik, hogy «reméljük, ma láttunk utoljára, és nem jössz többé». Így nehéz rávenni őket arra is, hogy járjanak iskolába”

– mondta a gyermekotthon szakmai vezetője.

Az iskolák előszeretettel javasolják a gyermekotthon számára, hogy a felvételt követően írassák magántanulónak a gyermeket – mesélte tovább a tapasztalatait a szakmai vezető Lőrincz Andreának, aki 2017 júliusa és novembere között vizsgálódott egy nagy létszámú, vidéki gyerekotthonban. Mivel a törvény tiltja a gyermekek intézményi keretek közötti ellátását, ugyanazon épületen belül kilenc lakásotthont alakítottak ki. A helyzetet tovább rontja, hogy mivel nagyon kevés a férőhely a speciális gyermekotthonokban, ezért sima gyermekotthonokba is kerülnek olyan problémás fiatalok, akikkel nem tudnak mit kezdeni. Így sok esetben – a gyermekek sokfélesége, a szakképzett és motivált nevelők, pszichológusok hiánya miatt – diszfunkcionálisan működik az intézmény – mondta Lőrincz Andrea.

A kutatás arra az egyszerű kérdésre kereste a választ, hogy a gyerekeket az iskolai hétköznapok során milyen sérelmekkel szembesülnek, tehát az őket érő iskolai bullying és a fekete pedagógia jelenségét vizsgálta. Előbbi lényege, hogy egy vagy több fiatal kiszemel magának egy diákot, és azt módszeresen bántalmazza. Utóbbi fogalom pedig olyan pedagógiai gyakorlatot jelent, ami hosszabb távon negatív nyomot hagy a diákban, takarhat verbális vagy fizikai megalázást, vagy kevésbé észrevehető hatalmi hierarchiákkal való visszaélést, beskatulyázást is.

„Osztálytársak sokat csúfolnak, azért mert szeplős vagyok. Szeplősgecinek hívnak. Sokszor leanyáznak meg leapáznak, úgy, hogy nekem nincs se anyám, se apám, és ők ezt tudják”

Ezt a történetet pedig már az intézetben élő árva lány mesélte neki. Összesen 15, általános iskolába járó gyerek osztotta meg vele a személyes élményeit és az iskolában szerzett tapasztalatait, a fiatalok mellett az intézmény szakmai vezetőjét is megszólaltatta. A vizsgálatban résztvevő fiatalok átlagos életkora 13 év, akik átlagban 5 éve élnek gyermekvédelmi gondoskodásban. A vizsgált gyermekotthonban többnyire olyan gyermekek és fiatalok élnek, akik családon belüli erőszak, ezen belül fizikai, lelki, szexuális bántalmazás vagy súlyos elhanyagolás áldozatául estek. Esetükben leggyakrabban komplex és ismétlődő traumatizációról beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy gyermekotthonba kerülésüket megelőzően a bántalmazás több formáját is elszenvedték. A legtöbbjüket a hatóságok emelték ki, de olyanok is vannak a rendszerben, akik önszántukból döntöttek az állami gondoskodás mellett, és több tíz kilométert gyalogoltak azért, hogy megmeneküljenek a családjuktól. 

Lelkileg nagyon megterhelő, hogy nem tud segíteni

Lőrincz Andrea a miskolci Csatárlánc önkéntes csoport tagjaként heti rendszerességgel látogatott el az intézetbe, ahol az évek alatt a gyerekek a bizalmukba fogadták.

“Szerencsére nagyon hamar megtaláltam a közös hangot a kisebbekkel és nagyobbakkal egyaránt, így mindig szeretettel fogadtak és én is nagy szeretettel mentem oda”

– mesélte az Abcúgnak.

Jelenleg magyar-etika szakos tanárként dolgozik egy egyesületi iskolában, ahol gimnazistákat tanít. A gyerekotthonban való munkáját tavaly év végén függesztette fel, aminek az egyik oka az volt, hogy az önkéntességet már nehezen tudta összeegyeztetni a kutatásokkal. Lelkileg pedig nagyon megterhelő volt számára szinte mindennapos kapcsolatban állni a gyermekvédelemben élő fiatalokkal.

“Látni az ő nehéz helyzetüket, megismerni az életútjukat, végig kísérni őket a megpróbáltatásokon és látni azt, hogy valójában (azon túl, hogy heti néhány órában jól érezzük magunkat, és lelki támogatást, szeretetet adok nekik) nem tudok rajtuk segíteni. Az ő fájdalmaiknak a cipelése és a saját tehetetlenségem érzete már-már kezdett felemészteni”.

“Gyermekvárosinak”,” ingyenélőnek”, “tányérnyalónak” csúfolják őket

A kutatás során 15 interjúalanyból 13 jelezte, hogy érte már őt bárminemű atrocitás azért, mert gyermekotthonban él. A sérelmek okozói között nagyobb számban voltak kortársak, mint tanárok. A bántalmazás mértéke sem meglepő, hiszen az iskolában azokat a diákokat lehet a legkönnyebben bántani, akikre valamilyen stigmát rá lehet sütni.  Egy gyermekotthonban élő gyerek “stigma-listája” igen telített az élethelyzete miatt (gyakran csúfolják őket azzal, hogy zálogházba adták őket, hogy nincsenek szüleik, hogy nem kellettek senkinek, hogy gyűjtőben vannak, süllyesztőben), ezek azok a jelzők, amiket a gyerekek az interjúk során meséltek, és melyek egy “átlagos” helyzetű gyerek esetén nem merülnek fel. A kutatásból kiderült, hogy az intézetben élő gyerekek sztereotip megkülönböztetése leggyakrabban csúfolódásként vagy élcelődésként van jelen, azonban az sem ritka, hogy a diákokat emiatt fizikailag bántalmazták.

„Egyszer játszottunk egy lánnyal, aki elég durván belém rúgott, rákiabáltam, hogy ne ilyen durván, mert én sem bántom őt. Erre elkezdett velem kiabálni, hogy »mi van, hívod az intézményt, te hülye intézetis?«.” 

– mesélte az egyik fiú.

Sokakat “gyermekvárosinak”,” ingyenélőnek”, “tányérnyalónak” csúfolnak az iskolatársai, de ők erről nem szólnak sem a tanáraiknak, sem az intézményi nevelőknek. Legtöbb esetben nem is védekeznek a támadásokkal szemben, így könnyű prédáivá válnak a bántalmazóknak.

„Mindig bántanak, most is. Azzal szoktak csúfolni, hogy gyerekvárosi. Nem szoktam ezt sem elmondani a tanárnak, nem is szólok vissza. Elmegyek mellettük, mintha meg sem hallanám őket.” 

– idézte fel az egyik lány.

A beszámolókból kiderül, hogy a fizikai bántalmazást sem ússzák meg, még a lányok sem.

“Az történt, hogy féltékenyek voltak rám, hogy én hogy jártam oda. Mindig irigyeltek, hogy milyen ruhában járok gyivis létemre. Rám jöttek öten, én meg egyedül voltam, de senkinek nem szóltam, hogy segítsen. Hátul nagyon bevertem a fejem, agyrázkódásom lett, kórházba kerültem. Nagyon szédültem utána, meg hánytam is, egy napot voltam kórházban, aztán visszavittek a gyűjtőbe.” 

Látják, de nem történik semmi

A diákok által mesélt történetek kapcsán felmerül a felnőttek felelőssége, akik gyakran szemtanúi ezeknek a bántalmazásoknak. Az elbeszélésekből az derült ki, hogy sokszor szemet hunynak a bántalmazások felett, sőt előfordul, hogy ők is részt vesznek benne.

„Egyszer megcsapott a tanár. Úgy volt, hogy Patrikkal dobálóztunk a radírral, erre odajött a matektanár. Hozzáért a karom az ő karjához, lefogott és homlokon vágott, hátraestem a széken. Azt mondta a tanár, hogy önvédelemből ütött meg, pedig csak annyi volt, hogy az egyik kezem hozzáért az övéhez.”

Vannak előítéletes tanárok, akik esélyt sem adnak a cigány és/vagy intézetis gyerekeknek.

“Szemüveges öreg tanár, lecigányozott, azt mondta, börtönbe fogok kerülni, anyámat is szidta. Meg se szólalok az órán, csak írok. Odajön, megnézi, ha látja, hogy hibázok, akkor ezeket mondja. Szóltam már az osztályfőnökömnek, meg az igazgatónak is.”

Ebben az esetben a tanár a diák cigányságát tette szóvá, de a gyerek (és testvérei) elmondása alapján, azért nézte ki magának, mert ő “még rosszabb, mint a többi cigány, ő intézetis cigány.” A nevelők is használják a bántalmazás különböző formáit, mint fegyelmezési eszközt, így, ha egy gyerek elmeséli nekik, hogy az iskolában bántotta őt egy tanár, vagy egy diák, akkor a “biztos megérdemelted” választ kapja. A diákok pedig ebből az egészből azt szűrik le, hogy nincs értelme szólni, hiszen a tanár tekintélye ellen és a bántalmazókkal szemben tehetetlenek. Előfordultak már szélsőséges esetek, amikor egy fiú megpróbált öngyilkos lenni, elmondása alapján azért, mert bántották őt a diáktársai, kortársai. De ez nem gyakori eset.

A megkérdezettek olyan felnőttekről is beszámoltak, akik személyes felelősséget éreznek a nehéz sorsú diákjaik iránt, és mindenben támogatják őket. Az intézmény szakmai vezetője szintén nagyon sokat dolgozik azért, hogy a gyerekek otthonbeli és iskolai élete is kiegyensúlyozott legyen, de ha ebben a nevelők és a pedagógusok nem partnerek, akkor  hiábavaló minden törekvése.

Elvesztik minden bizalmukat

Ezek a gyerekek eleve bizalomvesztettek, csalódtak a családjukban, a rokonaikban, legtöbben a gyermekotthonban és az ott dolgozókban is. Ha ezek a gyerekek rendszeresen megélik, hogy a kortársaik is “ellenük vannak”, akkor könnyen elfordulnak tőlük is, magányossá válnak, vagy tudatosan a magányt választják, mert félnek attól, hogy egy-egy új emberrel kialakított kapcsolat során sérülhetnek.

Ezen túl az agresszív válaszreakció jelenik meg több esetben is. Nyilván, ha nem tud máshogy védekezni az őt bántalmazók ellen, akkor a legkézenfekvőbb utat fogja választani az önvédelemre: nem gondolkodik, nem beszél, hanem üt.

A tanároktól érkező bántalmazások miatt pedig nem csak a tanárt, de a tantárgyát is megutálják, emiatt gyakran hiányoznak az órákról. A pedagógusoktól és a diákoktól elszenvedett folyamatos bántalmazás miatt elvesztik a bizalmukat, zárkózottak lesznek, kirekesztik önmagukat, súlyosabb esetben teljesen elkerülik az iskolát. 

Ők nem fordítják el a fejüket

A tanulmány további érdekessége, hogy a gyerekek annak ellenére, hogy a családjukban, az iskolában, az otthonban elszenvedett bántalmazáskor senki nem állt melléjük, és magukat sem tudják megvédeni, ők kiálltak az elesettekért. Több gyermek is volt már szemtanúja más diákok bántalmazásának, és ezekben az esetekben a legtöbbször nem fordították el a fejüket, ahogy azt mások teszik, amikor őket bántják. Szinte mindannyian arról meséltek, hogy többször előfordult már velük, hogy diáktársuk vagy tanáruk segítségére siettek. A gyerekek a következő történeteket mesélték el: 

„Van egy kicsit süket lány az osztályban, mondják neki, hogy süketgeci. Sajnáltam, mondtam is a többieknek, hogy nem tehet róla, ne bántsák őt.” 

„Nem szerettem, hogy mindig kiközösítettek egyet. Nekünk volt egy nagyon hátrányos helyzetű fiúnk, aki tényleg nem tisztálkodott, egy évig ugyanabban a ruhában járt. Mindig vittünk neki adományt, de azt szétosztogatta, meg a családja elvette tőle. A többiek kiközösítették, de mindig azt mondtam nekik, hogy miért kell állandóan megkülönböztetni. Én állami gondozott vagyok, engem miért nem közösítetek ki? Bántottak engem, hogy ne álljak ki mellette.” 

Életre szóló sebeket ejtenek

Sokat segítene a helyzetükön, ha a tanárok és a nevelők nem hunynának szemet a diákokat ért megaláztatások felett. A szakemberek már évek óta igyekszenek felhívni a figyelmet az iskolai zaklatás súlyos következményeire, mégis úgy tűnik, hogy ez az üzenet nem mindenhol ért célba. Nem ártana a gyermekotthonos gyerekekre is külön odafigyelni, egy átlagos fiatal életében is megterhelő rendszeresen átélni az ilyen sérelmeket, de gondoljunk bele, mennyire nehéz egy állami gondozottnak elviselni ugyanezeket a helyzeteket. Többszörösen traumatizálódtak, többen kihajították már őket, mint ahányan befogadták, és verbálisan, fizikálisan bántalmazták azok, akiknek szeretetet kellett volna nekik adniuk. Ezekre a korábbi élményekre épülnek rá az iskolában elszenvedett további sérelmek, melyek megküzdési mechanizmusokkal és támogató háttérrel nem rendelkező gyerekek esetén biztos, hogy életre szóló sebeket ejtenek – összegzi a kutató.