Az emberiség kollektív sikerei közül is kiemelkedik az, hogy 1980-ra sikerült eltörölnünk a Földről egy pusztító, járványos betegséget, az esetek harminc százalékában halálos kimenetelű, a fennmaradó esetekben maradandó és látványos károsodásokat okozó fekete himlőt. Ebben hatalmas szerepe volt Edward Jennernek, aki 1796-ra dolgozta ki kezdetleges immunizáló módszerét: fertőzöttek bőrdarabját ültette át egészséges emberekbe, hogy azokban kialakuljon a természetes védettség a gyilkos kór ellen.

Mai szemmel nézve brutális módszere azonnal rendkívüli eredményeket hozott: az 1760-as években még a fekete himlő felelt az összes londoni haláleset tíz százalékáért, alig három évtizeddel Jenner immunizáló módszerének felfedezése után ez már négy százalékra esett vissza. Mégis, amikor 1853-ban kötelezővé tették a fekete himlő elleni immunizációt, kortársai Jennert már pénzsóvár csalónak bélyegezték.

Vagyis elég volt néhány olyan évtized, amikor már jelentősen visszaszorult a járványos megbetegedések száma ahhoz, hogy egyből megjelenjen egy hangos kisebbség, amelyik hülyeségnek bélyegzi az egész immunizációt. Hogy ők végül nem jártak sikerrel kártékony küzdelmükben, az részben annak köszönhető, hogy a fekete himlő kifejezetten gyilkos, látványos károsodásokat okozó betegség. Így a világközvélemény a huszadik században az immunizáció pártjára állt. Az immár modern technológiával, oltásokkal végzett immunizáció rendkívül sikeres volt. 1959-ben még 59 országból jelentettek himlős eseteket. 1967-ben már csak 31 országból, 1973-ban meg már csak ötben voltak esetek. Az utolsó feljegyzett fekete himlős esetet 1977-ben rögzítették, 1980-ra pedig az ENSZ Egészségügyi Világszervezete büszkén jelenthette, hogy sikerült eltörölnünk a fekete himlőt a Föld színéről.

Saad Omer, az Emory Egyetem epidemiológusa szerint a fekete himlő végső kiirtásában nagy jelentősége volt annak, hogy ilyen gyors tempóban sikerült felszámolni a betegséget: hogy miután már nem voltak gyakoriak és kiterjedtek a járványok, pár év alatt sikerült a maradékát is kiirtani. Ez nem magától értetődő: a járványok gyakoriságát és kiterjedését viszonylag könnyű korlátozni, de a végső kiirtás már évtizedekig is húzódhat. Az ember pedig már olyan, hogy „a matematikai valószínűséget hajlamosak vagyunk az alapján megítélni, hogy milyen gyakran hallunk valamiről”, mondja Omer. Ezért lehet az, hogy bár nagyságrendekkel többen vesztik életüket autó-, mint repülőbalesetben, mivel az utóbbiak kerülnek be a hírekbe, az emberek többsége a repüléstől, és nem az autózástól retteg.

Vagyis ha egy fertőző betegséget csak visszaszorítani sikerül, akkor a csökkenő esetszám miatt egyre kevesebbet hallunk róla, így veszélytelenebbnek gondoljuk. Ez a helyzet például a kanyaróval, amely az elmúlt évtizedekben a fejlett világban egyáltalán nem volt jellemző betegség – és ráadásul közel sem olyan veszélyes, mint a fekete himlő volt. Ez, hogy ha egyáltalán, akkor is alig-alig találkozhattunk kanyarójárványokkal, olyan információs űrt képzett, ami nyitva állt azok előtt, akik az oltásokról kezdtek mindenféle, tudományosan megalapozatlannak bizonyult tévhiteket terjeszteni. És mert ez a hangos kisebbség nagyon is jelen volt a közbeszédben, az átlagnépesség, mely már évtizedek óta nem tapasztalt meg kanyarójárványt, okkal gondolhatta azt, hogy az oltások vélt kockázata nagyobb a kanyaró – személyes tapasztalatok híján szintén elvont – kockázatánál.

A helyzet most talán változhat. Az Egyesült Államokban éppen évtizedek óta nem tapasztalt számban jegyeztek fel kanyarós megbetegedéseket, a járványgócok jellemzően olyan körzetek, ahol rendkívül alacsony az oltottsági arány, így már nem működik a nyájvédelem. Ez újra ráirányíthatja a figyelmet magára a betegségre, ez pedig a tapasztalatok szerint meghozza az oltási kedvet. De optimizmusra még nincs ok, Omer szerint a közeli jövőben inkább egyre gyakoribb és nagyobb járványokra számíthatunk. (Via Popular Science)