Trump kivégeztette volna őket, kiderült, hogy végig ártatlanok voltak
1989-ben megerőszakoltak és félholtra vertek egy kocogó nőt a New York-i Central Parkban. Az óriási sajtóvisszhangot kapott ügyben öt tinédzsert ítéltek el, egyikük több mint tizenkét évet ült. Az esküdteket a kihallgatásukról készült videófelvételek győzték meg a fiatalok bűnösségéről, ezeken egyetlen kivétellel mindannyian elismerték, hogy részt vettek az erőszakban.
Az ügy legfiatalabb vádlottja 14, a legidősebb 16 éves volt, négyen afro-amerikaiak, egyikük pedig latino volt, mindannyian Harlemben laktak. Egyetlen bizonyíték sem volt arra, hogy valóban ők követték el a különösen brutális támadást, ők maguk pedig azt állították, erőszakkal kényszerítették őket a vallomástételre.
Az ügyben két különböző tárgyalás volt, de az ügyész egy ponton maga is belátta, hogy gyenge lábakon áll a vád, és alkut ajánlott. A gyerekek viszont úgy döntöttek, nem hajlandóak bűnösnek vallani magukat egy ügyben, amihez az égvilágon semmi közük. Végül mégis elítélték őket, hat és tizenhárom év közötti időt töltöttek börtönben. Már csak egyikük, a legidősebb Korey Wise ült, amikor a nemi erőszakért és gyilkosságért börtönbüntetését töltő Matias Reyes beismerte, hogy valójában ő volt az elkövető. Az amerikai igazságszolgáltatás súlyos kudarcáról és az öt elítélt emberi tragédiájáról Ava DuVernay készített letaglózó erejű, négyrészes minisorozatot.
Patricia Meilie 1989 áprilisában a Central Parkban futott, amikor valaki hátulról leütötte, a bokrok közé vonszolta, megerőszakolta, majd úgy megverte, hogy kis híján a helyszínen elvérzett. A támadás rendkívül brutális volt, hosszú ideig abban se nagyon lehetett bízni, hogy a nő túléli súlyos koponyasérülését. Ezekben az időkben kiemelkedően sok nemi erőszak történt New York-ban, a rendőrség tehetetlen volt, a sajtó pedig előszeretettel foglalkozott a problémával. Amikor Meilie-t megtámadták, óriási volt a nyomás a rendőrségen. A sorozatból kiderül, hogy kapkodva, eszetlenül, mindenáron felelőst keresve gyanúsítottak meg egy rakás harlemi tinédzsert, akik aznap este - ahogy sokszor máskor is - szintén a parkban lógtak. A rendőrök a nyomozás legelején összeállítottak egy listát a lehetséges elkövetőkről, és akit nem kaptak el este a parkban, a támadást követő reggelen otthonukból, illetve az utcáról szedtek össze. A rendőrségen azonnal megkezdték a kihallgatásukat, és bár minden tinédzser szüleit megpróbálták értesíteni, volt, akit nem értek el, és volt olyan szülő is, aki attól félt, ha ott marad az őrsön a gyerekével, elveszíti a munkáját, ezért végül magára hagyta a rendőrökkel a fiát.
A tinédzsereket ezután vallatni kezdték, hosszú órákon át, étlen-szomjan, és addig gyötörték őket, míg be nem ismerték, hogy részt vettek az erőszakban. Tekintve, hogy valójában semmi közük nem volt az egészhez, nem csoda, hogy vallomásaik ellentmondásosak volt, bármennyire is igyekeztek a nyomozók a szájukba énekelni azt, amit hallani akartak. (A módszer, amit használtak, a Making a Murderer című dokumentumfilm-sorozatban működés közben látható: Steven Avery unokaöccsét, akit azzal vádoltak, ő is részt vett egy gyilkosságban, szabályosan belehajszolják, hogy elismerje tettét, pedig látható, hogy fogalma sincs, mi történt, csak igyekszik megfelelni a rendőrök elvárásainak.) Végül Raymond Santana, Kevin Richardson, Antron McCray, Yusef Salaam és Korey Wise ellen emeltek vádat. A kikényszerített hamis vallomásokra épült ügyek közül ez lett a legismertebb, az elítélteket a Central Park-i Ötös-ként (Central Park Five) emlegették, az esetet pedig A Central Park-i kocogó ügyeként (Central Park jogger case).
A When They See Us nem a témaválasztás miatt lett mestermű. Ava DuVernay nem az első, aki az amerikai igazságszolgáltatás rendszerszintű hibáira világít rá, és arról is láttunk már nagyon jó filmeket és sorozatokat, hogy az Egyesült Államokban elég feketének és/vagy szegénynek lenni, hogy az ember egyik pillanatról a másikra egy börtönben találja magát valaki más bűnéért. Ebben a minisorozatban, ami a fiúk szemszögéből és főleg az ő elmondásaik alapján készült, arra helyeződik át - csodálatosan felépítve - a hangsúly, hogy mit élnek át a börtönben és onnan szabadulva az ártatlanul elítélt emberek. Az első három rész is nagyon erős, de arra, ami a befejező epizódban történik, a néző nem igazán lehet felkészülve.
A sorozatban nem próbálják a szánkba rágni, mekkora volt a média felelőssége - már ha volt egyáltalán -, de azt, hogy ez volt az az időszak, amely után az egész sajtónak újra kellett gondolnia az önszabályozást, igen jól mutatja. A bulvárlapok rászálltak a gyerekekre, vadállatoknak állították be őket, és már bőven azelőtt ítéletet mondtak felettük, hogy egyáltalán a tárgyalóterembe jutottak volna. A sok erőszakos bűncselekmény miatt amúgy is rettegő New York-iak fogékonyak voltak a bűnbakkeresésre, és pár nap alatt már mindenkinek megvolt a véleménye arról, milyen példás büntetést érdemelnek a tinédzserek. Donald Trump - ahogy erről a második epizódban meg is emlékeznek - alig két héttel a támadás után egészoldalas hirdetéseket vásárolt a helyi lapokban, melyeken csupa nagybetűvel követelte, hogy állítsák vissza az államban a halálbüntetést.
„BRING BACK THE DEATH PENALTY. BRING BACK OUR POLICE!”
Erről később a fiúk védőinek egyike azt mondta, Trump megmérgezte a New York-iakat a saját előítéleteivel, és még az addig a fiúkkal szimpatizálókat is ellenük fordította. A gyűlölethullámra válaszul a fekete közösség is mozgosítani kezdett, és a bíróság előtt és a tárgyalóteremben is rendszeresen transzparensekkel jelentek mely, melyeken rasszizmussal vádolták a rendvédelmi szerveket és a bíróságot.
A When They See Us negyedik része kicsit váratlan, a többi, egyórás epizódnál fél órával hosszabb is, és nagyon mély kútba hajítja a felkészületlen nézőt.
Szinte az egész Korey Wise személyére van felépítve, aki minden kétséget kizáróan a sztori legnagyobb vesztese. Mivel ő a bűncselekmény idején már betöltötte a 16. évet, nem a fiatalkorúak börtönébe került, ahogy társai, hanem felnőttek közé. A szerény értelmi képességű fiú hirtelen a legsúlyosabb arcok között találta magát, és mivel nemi erőszaktevőnek tartották, sem rabtársaitól, sem a smasszerektől nem számíthatott semmi jóra. Büntetése jelentős részét magánzárkában, mindenféle ingertől elvágva töltötte, ha meg nem volt éppen elzárva, halálos fenyegetettségben élt. A feltételes szabadlábra helyezéséről tartott tárgyalások egyikén sem volt hajlandó beismerni bűnösségét, és nem volt hajlandó kijelenteni, hogy vállalja tette minden következményét, így esélye sem volt, hogy idő előtt szabaduljon. Őt csak majdnem 13 évvel elítélése után, 2002-ben engedték ki a börtönből. (A sorozatban a Moonlightból ismert Jharrel Jerome alakítja egészen parádésan.)
Az, hogy végül minden kétséget kizáróan kiderült, hogy az öt tinédzsert ártatlanul ítélték el, annak köszönhető, hogy Wise összetalálkozott a börtönben Matias Reyes-szel, a valódi tettessel. Reyes megtért, és nem tudta tovább nézni, hogy Wise helyette szenved, így végül 2002-ben bevallotta, hogy ő erőszakolta meg és verte félholtra Patricia Meilie-t. A bűncselekmény helyszínén talált DNS valóban egyezést mutatott, és miután újra vizsgálni kezdték az ügyet, megállapították, hogy biztos, hogy egyedül Reyes a bűnös, az öt fiút pedig igazságtalanul börtönözték be. Emiatt Kevin Richardson, Raymond Santana Jr. és Antron McCray már 2003-ban pert indított a város ellen, de megállapodni csak 2014-ben sikerült. A fiúk minden idők legnagyobb ilyen jellegű kártérítési összegét, összesen 41 millió dollárt kaptak, nagyjából minden egyes börtönben töltött évért egyet. Trump a kártérítésről szóló hírt szégyenletesnek nevezte.