„A politikában hazudni nem lehet”

Bibó… Bibó… hol is hallottam ezt a nevet? Ja igen, valami okos pasas a múltból, írt ezt-azt, meg ő mondta, hogy demokratának lenni annyi, mint nem félni, vagy valami ilyesmi. Hát elolvasni nem igazán volt időm. Bepótolom majd, persze… 

Mindennél fontosabb lenne, hogy a magyar lakosság tanult, olvasó része ismerje Bibó István életművét. Ha Magyarország normálisan működne, akkor középiskolai tananyag lenne. Természetesen meg sem említik a nevét, és természetesen kezd kikopni a köztudatból is. Nem beszélnek róla, nem neveznek el róla köztereket, nem teszik ki óriásplakátra. Hogy miért? Hát mert minden politikai pártnak és irányzatnak kellemetlen. A jobboldalnak azért, mert a túlburjánzó nacionalizmust rettentő károsnak tartja. A baloldalnak azért, mert a szocializmus tudományos megalapozottságát egyszerű mágiának tartja, és kidolgozatlannak a magántulajdonhoz való viszonyát is. A liberálisok pedig szerinte isteni rangra emelték a magántulajdont, pedig szerinte egy bizonyos szint fölött az már nem jogos védelmet élvező vagyon, amely a személyiség kiteljesedéséhez kell, hanem a másik ember fölötti rendelkezés, hatalom és elnyomás. Ő maga ezt írta szellemi alapállásáról egyik írásának előszavában, 1944-ben: 

„Minthogy ma általános szokás minden írásmű hátsó gondolatait s érdekeltségi hátterét kutatni, jobbnak találom, ha előre meg is adom az ehhez szükséges adatokat. E sorok írója magyar, s hazáját forrón szereti, de nem tudja azonosítani magát azokkal az uralmi igényekkel, melyeket egyes honfitársai a környező népekkel szemben támasztanak; demokrata, s leghőbb vágya, hogy Kelet-Európa népei is a demokratikus fejlődés útjára kerüljenek; mindamellett nem átall e könyvben több ország számára monarchikus megoldást javasolni, ugyanakkor azonban elveti a leginkább javasolt monarchikus megoldást, a dunai Habsburg-monarchiát; szocialistának vallja magát, s hívője a jövő osztály nélküli és kizsákmányolásmentes társadalmának, de mégis azt állítja, hogy e háború befejezése nem a szocialista berendezések egyszerre való megvalósításának pillanata kell hogy legyen, hanem mindenekelőtt a stabilitás, törvényesség és az európai módszerek uralma helyreállításának pillanata; végül híve az európai államszövetségnek, de mégsem tágít attól, hogy a régi önálló államokra szabdalt Európa területi kérdéseit taglalja, mert szilárdan meg van győződve, hogy az európai államszövetség nem teszi feleslegessé a területi kérdések megoldását, sőt ellenkezőleg: a területi kérdések stabilizálása előfeltétele az európai államszövetség működésének.”

Ha meg akarod tudni, miért lett ilyen Magyarország – persze aki szerint tökéletesen működik, és nincs semmi baj vele, az ne kezdjen bele… bár az mit is keresne itt, a 444-en? –, akkor olvasd el a Bibó összest, de ha egy rövidített változatára van csak időd, akkor neked szól a most megjelent Bibó megmondja című könyv, a Corvina „megmondja” sorozatának harmadik kötete – tavaly Hofi volt a megmondóember, két éve Ady.

Az öt nagyesszé rövidített változatai olvashatók benne. Az első Az európai egyensúlyról és békéről szól, ennek elején olvasható a fenti idézet. Ebben Bibó nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy elmagyarázza, melyek azok a történelmi események (háborúk, mozgalmak, traumák stb.) amelyek alapjaiban határozzák meg Európa történelmét. Soha nem csak a száraz adatokat veszi alapul, hanem mindig megkeresi a mozgatórugókat, az emberi tömegek, olykor egész nemzetek érzéseit, félelmeit, vágyait is. Elmagyarázza, miért és mitől félnek a franciák, a németek, az olaszok és a közép-kelet-európai népek, hogy milyen borzasztóan nehéz feladat kiegyensúlyozni azt a rengeteg felgyülemlett energiát. Hatalmas gondolati építmény, elolvasása ezerszer többet ér, mint az évszámok és nevek bemagolása a történelemkönyvből. És van-e aktualitása? Mondjuk vegyük az írás legvégét:

„Ami Közép- és Kelet-Európában legfőképpen fenyeget, az a korlátlan személyes uralom veszedelme, az, hogy nem diktatúra fog létesülni valami célból, hanem diktatúra önmagáért. Ezek az országok ugyanis a monarchia hirtelen megdőlése folytán átmenet nélkül pottyantak bele a személyes tekintély hiányának és a vezetés hiányának az élményébe, s ennek az lett a következménye, hogy nemcsak hajlamosakká és készekké váltak a diktátorok elfogadására, hanem ha nem akadt diktátor, mesterségesen húzták elő – mint Claudius császárt a függöny mögül.”

Azt hittük, ugye, hogy a 21. században ilyen már nem fordulhat elő? Hogy okosabbak, ügyesebbek, tapasztaltabbak lettünk, még talán szebbek is! Győzött a demokrácia, fejlődünk, magunk mögött hagytuk az összes történelmi traumát, sose halunk meg! Csak hát sajnos nem így lett, előjött az összes pincébe zárt démon. Hogy mik ezek a démonok? Miért lett ilyen a történelmünk? Erre válaszol az 1948-as Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című nagyesszé. 1516, 1848, 1918, de még 2019 is tökéletesen megérthető belőle. Kristálytisztán áll előttünk a valóság! 

„Ha egy egyén vagy közösség meghasonlik önmagával, elveszti önmagát, ez nem úgy történik, hogy valamelyik napon valahol elveszti azt a kiskátét, amelybe be van írva, hogy neki milyennek kell lennie. Hanem úgy, hogy valamilyen okból, valamilyen megrázkódtatás, valamilyen meggyávulás, valamilyen megzavarodás folytán elveszti az ép reagálóképességét, elveszti azt a képességét, hogy a valóságos helyzetet felmérje, ennek alapján a szükséges vagy lehetséges tennivalókat felismerje, s azokba bele is vágjon. A magyar alkat megzavarodásának összes lényeges tünetei elsősorban az ilyen értelemben vett reagálóképesség zavarait mutatják. Alkatnak és reagálóképességnek nem az a viszonya tehát, hogy alkatunk örök tulajdonságainak elemzésével jutunk el a helyes cselekvés irányelveihez, hanem pontosan fordítva, az ép reagálóképesség aktív alkotó működése során formálódik ki az ép alkat. Persze, a reagálás épsége nem a cselekvés hevességében, erőltetett igyekezetében és mutatós eredményében mutatkozik, hanem a valóság érzékelésén alapuló helyes feladatválasztásban és vállalásban, abban, hogy „a dolgot őmagát nézzük”, s azután „körmösen nyúlunk a magunk dolgához”, ahogyan ezt Bocskai és Zrínyi oly egyszerűen megmondották.

Haszontalan, sőt szánalmas az a közkeletű beállítás, mely azzal búsong a magyar alkotóerők különböző akadályain, hogy „milyen kár pedig, mert milyen tehetséges, milyen eredeti, milyen zseniális ez a nemzet”. Mondjuk meg végre egyszer, hogy ennek így semmi értelme nincsen, sőt egyszerűen nem igaz. Tehetségről, eredetiségről, zsenialitásról csak kibontakozóban lévő adottságokkal kapcsolatban érdemes és lehet beszélni: hogy bedugult lehetőségekből milyen csodák lehettek volna vagy lehetnének, azt mondhatja, aki akarja, és hiszi, aki akarja, de ez nem tehetség, nem eredetiség, nem zsenialitás. Semmi sem terméketlenebb, mint magunknak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az „elátkozott királyfi” módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplő kibúvója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett magyar és úri felsőbbrendűségi tudatnak egy kósza maradványa. E lelki beállítás számára mindig megrázkódtatást jelent, hogyha szembekerül azzal a ténnyel, hogy egy bizonyos távolságról nézve magyarnak lenni semmivel sem érdekesebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak. Ami pedig egyáltalán nem borzasztó, mert ha lettek vagy albánok vagyunk, akkor sincs más dolgunk, mint az, hogy a valóságot szemügyre vegyük, s a dolgunkhoz hozzáfogjunk, s ha ezt meg tudjuk tenni, akkor tehetségesek vagyunk, akkor érdekesek vagyunk, s akkor kibontakozik igazi alkatunk.”

Írt még a 20. század másik nagy démonáról, az antiszemitizmusról is (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után), talán senki olyan mélyen és őszintén nem látott hozzá a téma feldolgozásához, mint ő. 

„Bármennyi együttérzés, segítőkészség volt itt is, ott is ebben az országban, az üldözöttek nem érezték és nem érezhették azt, hogy az ország, a közösség egészben mellettük áll, egészben velük együtt érez. Elmondhatunk annyi igaz történetet, amennyit akarunk, az emberszeretet és a segítés hazai hőseiről; azt komolyan egy percig csak képzelni is, hogy az üldözött zsidóság egészének a magyarság egészével szemben hálára van oka, hogy az üldözések alatt a magyarság viselkedése folytán vele jobban összeforrt, mint addig – mint ahogy igenis jobban összeforrt a dánokkal, hollandokkal, jugoszlávokkal, franciákkal, sőt olaszokkal is –, azt komolyan nem állíthatja senki sem. S ez a döntő, a többi csak mese. Ha mondjuk Dániában – hogy egy nem harcoló országról beszéljünk – egy üldözött abba a helyzetbe került, hogy az első nyitott kapu alá be kellett menekülnie, az első útjába eső házban segítséget kellett kérnie, túlnyomó valószínűséggel arra számíthatott, hogy ezt valami módon meg is kapja, s ha nem is talál minden házban a teljes önfeláldozásig menő segítségre, mindenesetre olyanokra talál, akik magukat az ő ügyével azonosítják, s a gondját igyekeznek felvenni; kisebb részben számíthatott esetleg közönyre, elutasításra vagy óvatos elhúzódásra; arra pedig, hogy üldözőinek feladják, csak mint valami kivételes szerencsétlenségre kellett számítania. Ezzel szemben Magyarországon, ha ismeretlen házba egyáltalán be mert kopogni, a közönyre, elutasításra és elhúzódásra számíthatott, mint normális valószínűségre, a feladásra mint aránylag kisebb mértékű, de még mindig reális valószínűségre, s a segítségre, mint váratlan, alig remélt szerencsére.”

És mi a helyzet az utóbbi évtizedek eseményeivel, amelyeket Bibó már nem láthatott (1979-ben hunyt el)?  Az EU-val? Az ökológiai katasztrófával? Bibó ezt is előre látta? A válasz igen és nem egyszerre. Ő inkább egy világot kipusztító atomháborútól tartott, viszont látta a globalizálódó világot, a nemzetállamok fölötti konföderációk kiépülésének irányát is. Erre például ezt írta – és ez lehetne akár ma is egy tanulmány vége:

„A világ hatalmainak tehát nem a reájuk bízott jelentős nemzeti érdekek és eszmei értékek tárgyában kellene vásári alkuba kezdeniök, hanem azokat magasabb szinten felfogva, kialakult megrekedt magatartásaikon magukat túltenniök. Mihelyt erre képesek volnának, az egyugyanazon valóság ma igenis nemcsak lehetővé tenné, de ki is kényszerítené egy olyan korlátozott közös kategóriarendszer és közös nyelv létrehozását, melyek segítségével a közös célok felismerése és a szükséges közös akciók formáinak a kialakítása megtörténhetik, a legnagyobb szerencsétlenségek elhárulhatnak és a konkrét vitás kérdések megoldáshoz juthatnak. Így jöhetnének létre hol ebben, hol abban a kérdésben azok a részleges egyetértések, melyek folyamatosan egymás mellé téve kitennének egy világbékét.” 

Szerencsére ma már ezen túl vagyunk, az amerikai és az orosz elnök, a kínai első titkár és még egy sor nagyhatalmú vezető világosan látja a Föld problémáit, ezért hát közösen felvették a harcot a globális felmelegedés, a klímakatasztrófa, a népességnövekedés, a környezetszennyezés ellen… Bocsánat, kissé elkalandoztam!

Egyszóval Bibó István a legbátrabb szellemek közé tartozik, aki kompromisszummentesen az igazság kimondására törekedett. Ja, és mellesleg ’56-os hős is volt. Nem fegyvert ragadott, hanem tollat, és november 4-én, amikor a szovjetek éppen lőtték szét Budapestet, és tömegével tartóztatták le az embereket, akkor ő a Parlament épületében, a legitim Nagy Imre-kormány egyedüli tagjaként bent maradt, és kiáltványokat, javaslatokat írt, ezeket eljuttatta a brit, amerikai és indiai nagykövetségekre, a munkástanácsok pedig programjuknak fogadták el a városban, gépírásban terjedő kiáltványát. (Ezek a fontos dokumentumok is szerepelnek a könyvben.) Jutalmul 1957-ben letartóztatták, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de ’63-ban amnesztiával szabadult, és haláláig könyvtárosként dolgozott. A hetvenes évek végén a formálódó demokratikus ellenzék egyik példaképe lett.

És hogy ez a kérdés se maradjon érintetlenül: milyen a most regnáló hatalom viszonya Bibóhoz? Ironikus, hogy a róla elnevezett szakkollégium tagjai voltak, és az első években minden bizonnyal hívei is, de a jelenlegi működésük (már egy jó ideje) viszont tökéletesen az ellenkezője a mesterük által felvázolt politikának. Például, mit ad isten, épp most verik szét az ’56-os intézetet. És 2016-ban egy ordenáré szélhámos (Dózsa László) balhéjával sikerült megünnepelniük a forradalom hatvanadik évfordulóját. Bibóról egy szó sem esett. De talán jobb is, hogy nem vették a szájukra. Nekik és híveiknek küldjük ezt a számot:

„Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni.”

Lucifer Sam

Hogy legyen, aki a következő polgármesterről is elmondja az igazat

A kormánymédia százmilliárdokból próbál túlharsogni minden kritikus hangot az országban, amikor pedig választás közeledik, felismerhetetlenre hajlítják a valóságot. Ha szerinted fontos, hogy valódi híreket is lehessen olvasni, akkor támogasd rendszeresen a 444 szerkesztőségét!

Egyszeri bankkártyás támogatás

Havi rendszeres támogatás (PayPal)

További támogatási lehetőségek.