Instant kávéház: Philips, kérem, hozzon egy cappucinót!

A férfi hat óra előtt néhány perccel léptt be a belvárosi presszóba, hogy vegyen egy csomag „rövid” Marlborót és megigyon egy kávét. (Hajnóczy Péter: Rorate)

A kávé a világ legfontosabb itala. Pont. Mert ez kerek, kijelentő mondat, legalábbis én bármikor ex cathedra kijelentem. Bejáratott magánvéleményem ez, amiről vitát nem nyitok, tényekkel cáfolni meg nem lehet, mert a globális kávéfogyasztási statisztikák szerint a rögeszmémet világszerte sokan osztják. Népszerűségben csak a Coca-Cola vetekedhet a kávéval, meg persze a víz, ami nélkül se kávé, se Coca-Cola nem lenne, meg civilizált emberiség se. Pedig a civilizáltságunkat nemcsak Glenn Gould zongorajátékán és a Nemzetközi Űrállomáson mérhetjük le, hanem azon is, hogy több évszázadot és öt kontinenst felölelő finomhangolás után ma már a kávé a világ legsokoldalúbb itala.

A kávékészítés alapjai – kávécserjék, bogyók, szüret, pörkölés, őrlés, főzés – évszázadok óta változatlanok. Azzal viszont, hogy milyen vízzel és milyen módszerrel elegyítsük a különböző módon pörkölt, más-más területeken termett kávék őrleményeit, rengeteget szöszmötöltünk. Több évszázados patinával a háta mögött a kávé egyszerre a hagyomány és a szertartásosság jelképe, illetve a vad kísérletezés strapabíró alapanyaga. Utóbbi miatt lett a kávé a világ legmegosztóbb itala.

Noha a világ minden táján főzik, a kávé akkurátus elkészítéséről – a kávébabszemek minőségéről és helyes tárolásáról, a pörkölés módszertanáról, a robusta-arabica kérdésről, a tej állagáról, meg úgy általában a tej szükségességéről – mindenki mást gondol. Aki az amerikai kávézóláncok fagyis-tejszínes híg feketéihez szokott, alighanem kiköpné a rézedényben főzött-forralt, szűretlen török kávét. És a vietnámiak méregerős, cukorraltejszínnel sűrített feketéje sem ugyanaz az iskola, mint az olasz cappuccino.

Mégis: ezek mind frappáns, érvényes válaszok arra a kérdésre, hogy mit lehet kihozni két egyszerű alapanyagból, a kávéból és a vízből. A rossz kávék egységesen ihatatlanok, de a jó kávé sokféleképpen lehet jó: tejjel, habbal, vagy épp anélkül, sűrűn vagy hígítva, savanyú vagy gyümölcsös ízzel, hidegen főzve vagy forrón tálalva – egyre megy, mert valójában mindegyiket lehet szeretni.

Jó kávé és jó kávéfőző persze kell hozzá; nekem az elmúlt hetekben szerencsére megadatott mindkettő. A Philips új elektromos automata kávéfőzői, a Philips Series 3200 és Series 5000 LatteGo percek alatt készítenek el egy csésze kávét frissen darált kávébabból, habosított tejjel, a kedvenc bögrénk űrtartalmához igazított adagokkal. A repertoár minden tagja finom, ráadásul gombnyomásra készülnek – tulajdonképpen kevésbé bonyolult, mint a neszkávé.

(A továbbiakban a tesztkészülékeket – leánykori nevükön: Series 3200 EP3246/70, illetve Series 5000 EP5330/10 – LatteGo 3200 és LatteGo 5000 néven különböztetjük meg. A név a közös tejtartályra, pontosabban a Philips eddigi leggyorsabb tejadagoló rendszerére utal, ami kerek habosítókamrában megfelelő hőmérsékletűre és állagúra hevíti a tejet, majd fröcsögésmentesen a kávéfőzőbe csorgatja.)

Az emberek többsége nem vásárol hajnalban amerikai cigarettát, nem fizet ötszázforintossal az újságárusnál, és nem akar feketekávét inni egy eszpresszóban néhány perccel a nyitás után. (Hajnóczy Péter: Rorate)

Az emberek többségének van otthon kávéfőzője, mégsem lehet hibáztatni őket, ha inkább eszpresszóban kávéznak. Pedig a kávéfőzés látszólag nem rakétatudomány, van is belőlük majd' minden háztartásban. A lényeg modellfüggetlenül ugyanaz: ide kávé, oda víz, amoda hőhatás, valahol kifolyik egy főzet, az íz megszokható, a vendégek meg úgyis azt hazudják, hogy finom. Kávét főzni mindenki tud; a jó kávéhoz ennél több kell. Alapanyag, technológia, szakértelem.

• Az alapanyag, vagyis a jó minőségű szemes kávé a főzés legfontosabb eleme. A sorsa itt még nem teljesedett be: darálás és cseppfolyósítás előtt áll, most még lehetősége van tökéletes kávévá válni.

• Szakember kell, hogy a kávé jó kávé legyen, mert a kávé sokoldalú, de szeszélyes alapanyag. Tönkreteheti a tökéletlen pörkölés, a túl finomra vagy túl durvára darált őrlemény, a kávéfőző túl alacsony víznyomása, a főzés hőmérséklete, vagy a főzetbe kerülő csersav- és koffeinmennyiség. Kész finomvegyészet, na, nem véletlen, hogy baristának lenni külön szakma.

• A kávémérések profi kávéfőzői tulajdonképpen precíziós gőzgépek; a legtöbb, ami elvárható tőlük, az az, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzák a kávé aromájában halmazállapot-változás közben.

De lehet-e a barista munkáját gépesíteni? Elfér-e a konyhapultunkon a vendéglátóipari high tech és know how? A Philips LatteGo modellek nagyjából erre törekszenek: pokolian finom kávét főznek minőségi alapanyagból, ráadásul a teljes folyamat automatizált. A kávégépeken olyan apróságokat is több fokozatban állíthatunk, mint az aroma intenzitása vagy a kávédaráló őrleményfinomsága, így az ízlelőbimbóinkhoz finomhangolhatjuk a gépeket.

Kávéval viszont még nem szolgálhatnak, mivel most nyitottak, és a kávéfőzőgép „még nem melegedett be”. (Hajnóczy Péter: Rorate)

A LatteGo 5000-rel kezdtem az ismerkedést, rögtön a nagyvadra mentem; kávéfőzésben, ha csak lehet, kerülni kell a kompromisszumot. A Philips sem kötött sokat, ezt rögtön láttam kicsomagolásnál: masszív kartondoboz, gondosan bélelve; a dobozban egy csomó fura kiegészítő, füzetek, matricák, és egy használati utasítás, vagyis inkább gépkönyv, kétszázhetvennégy oldal. RTFM? LOL. Á, inkább végigtapogatom a kávéfőzőt meg az alkatrészeket, abból majd kitalálom, hogy miről szól a kézikönyv.

Harminc perccel később: törökülésben kuporgok a szőnyegen, körülöttem kiterített papírok, színes ábrák, műanyag alkatrészek hevernek. Mi ez a kis billenősapka a tetőn? Mi van ebben az átlátszatlan zacskóban? Ezt itt elől tényleg ki lehet húzni? Mi ez a piros gomb? Hú, ez az oldala vajon direkt nyílik, vagy most tettem tönkre? Á, direkt. Ez vajon a daráló vagy a tároló? Aha, ide jön a víztartály... legalábbis ide illik, igen, de mi ez a kis tartályszerűség? Ja, hogy ez egy szűrő? Fú, de innék egy kávét.

Letépem a nejlont a kézikönyvről.

Ami azt illeti: a Philips LatteGo 5000 használata és karbantartása tényleg pofonegyszerű, csak kicsit macerásabb üzembe helyezni és konfigurálni, mint mondjuk egy új okostelefont. Nincs mese, gépkönyvet kell olvasni; ezt a békát le kell nyelni, ha a kávét is le akarjuk. (Spoiler: megéri.) Spekulatív módszerekkel nem fejtjük meg, hogy hányszor kell megrázni az AquaClean víztisztító modult a víztartályba illesztés előtt, vagy hogy a készülékházat miért lehet, illetve miért muszáj elől és oldalt is nyithatóvá tenni. Még jó, hogy a 274 oldalnyi szakirodalom másfél tucatnyi nyelven íródott; a működési elv megismeréshez nekünk egy is elég.

A gyors beüzemeléshez elég átnyálazni a színes ábrákkal illusztrált összeszerelési útmutatót, viszont csak a gépkönyvből derülnek ki olyan dolgok, mint a vízkeménység beállítása, a kis felbontású kijelzőn számként megjelenő hibakódok, vagy hogy hogyan lehet beállítani és a memóriában rögzíteni az optimális kávé- és tejmennyiséget. Tartsuk a gépkönyvet elérhető helyen; a babkávé mellett, mondjuk. A hatgombos kezelőfelület a mindennapos használathoz valóban bőven elég, de se a menüstruktúra, se a funkciók elosztása nem intuitív.

Az 5000-es modell sirályszárny módra nyitható dupla fedele közül a baloldali ajtó rejti a kivehető víztartályt. Kissé törékenynek tűnik, akárcsak a billenőfüle; inkább vizeskancsóból töltöttem újra, ha kiürült, hogy megóvjam a ki-be rángatással járó strapától. Opcionálisan az AquaClean víztisztítót is telepíthetjük; ez nagyjából 5000 csésze kávéig előszűri a vizet az optimális vízminőség érdekében. Ha lejár a szavatossága, közvetlenül a Philipstől rendelhetünk pótalkatrészt. (Tipp a kézikönyvből: ragasszuk fel a csomagból az egyik QR kódos matricát a jobb oldali ajtó belsejére, ugyanis ezt beszkennelve rögtön a megrendelőoldalra jutunk.)

De mindezen csak egyszer kell átesni, és csak elsőre bonyolult. A LatteGo 3200 beüzemelése ujjgyakorlat volt a nagytestvér kálváriája után; úgy installáltam a víztartályba az AquaCleant, mintha egész életemben ezt csináltam volna.

Ha már víztartály: a LatteGo 3200 tartálya nem a gép tetején van (azt a kávétartó és a daráló foglalja el), hanem a gép oldalából kell kihúzni, akárcsak a kávézacctartó tálcát. Nincs durva felbontású LCD kijelzője, se hasáb alakú nyomógombjai, csak ledekkel dekorált, szépen feliratozott érintőgombjai. Sajnálkozva vehetjük tudomásul, hogy a LatteGo 3200 repertoárjából kimarad a café au lait, de ez az alacsonyabb sorozatszám egyetlen hátránya. A közös vérvonal így is nyilvánvaló: hosszra, szélességre és térfogatra nagyjából azonos a két gép. A tejtartályok majdnem egyformák, a csap alatt mosható főzőegységek szintén, a víz- és zacckiürítés hasonlóan zajlik. A LatteGo 3200 mintha kicsit harsányabban dolgozna az 5000-es modellnél, de ez nem hagy nyomot a kávé ízén.

Elkészülünk az installációval, a kávéfőzők a konyhapulton, hálózatba kötve várják az első indítást. Benyomjuk a hátsó billenőkapcsolót, megnyomjuk az előlapi Power gombot, és a készülék életre kel. Ledek és pixelek világítanak, ikonok és folyamatsávok rajzolódnak a monokróm kijelzőre; a gépek gyomra búg, mormog, a vízforraló sunyin forró vizet köp a kézfejemre (és? megírta a kézikönyv, hogy odaköphet, lett szólva, nem?), a főzőegység maga alá csurgat egy picit... és a bajkeverő csodagyerekek elvileg készen állnak. Átcsorgatok rajtuk pár sima feketét, a csészemérethez konfigurálom a kávétej arányokat, kipróbálom a tejhabosítót, piszkálgatom az aromaerősséget. Az utóbbi csak túlbuzgóság, hiszen a kóstolás még várat magára; muszáj várni vele, mert a gépnek kell néhány próbafőzés, mire rendesen beállnak az ízek, legalábbis a kézikönyv ezt írta, én meg elhiszem, a kézikönyvnek én már mindent elhiszek.

Szinte látta a képet: az egyik asztalra helyezi a párolgó, forró kávéscsészét, ráérős mozdulattal felnyitja a cigarettásdobozt, kivesz egy cigarettát, iszik egy korty kávét, aztán rágyújt, mélyen leszívja a füstöt. (Hajnóczy Péter: Rorate)

Negyvenöt perccel később egy kényelmes karosszékbe süppedve emeltem az orromhoz az üvegcsészében gőzölgő cappuccinót. A csésze alján lapuló tejrétegen másfél ujjnyi vastag, csokoládészínű sávban hullámzott a kávé; felül könnyű, de feszes tejhab borította. A jó kávé a főzéssel járó kompromisszumot tűri rosszul, én meg a rosszul főzött kávét. Ezért a kávéért nem kötöttem kompromisszumot: beleadtam mindent. De mit adott bele a gép...?

Belekortyoltam... és finom volt. A gép mindent beleadott a főzésbe, a kávé aromáját érintetlenül hagyta. Finom volt, pedig Dallmayr Classicból főztem; a tesztelés során ez volt a benchmark. Tömeggyártott, 100 százalékos arabica, vörösesbarnán csillanó kávészemekkel, harsány, vidám illattal, kilónkénti négyezres árral. Nem flancos, de nem is flancolni akartam; belépő szintű, mégis minőségi márkát kerestem, amivel nemcsak lehet, hanem érdemes is kezdeni. Ez ilyen, a szürke hétköznapok megbízható eminenciása, kis kék vérrel az ereiben; jól főzve a flancos kávékhoz is meghozhatja a kedvet.

Alapjáratú kávédarálóval (3/5) és közepes aromaintenzitással (3/5) mindkét LatteGo ragyogó, sima feketekávékat főz. A főzetben úszkáló zaccnak, zavarosságnak nyoma sincs, a tetejét stilizált Vénusz-fotóként lepi a selymes szőke hab. Az üvegcsésze alját lámpafénybe tartva a sötét főzet a kávébab élénkvörös árnyalataiban ragyog. A feketekávé íze – nincs rá jobb szó – teljes; nem kell ízesíteni, cukor, tejszín és homlokráncolás nélkül is csúszik.

A LatteGo érezhetően inkább a nettót akarja kivenni a kávéból, mint hozzáadni valamit. A gép belsejéből kiszűrődő hangok, illetve a főzés kétkét és fél perces időtartama alapján intenzíven, hatékonyan dolgozik, de nem gyötri agresszíven a kávét: nem keseríti ódonra, nem savanyítja modernre. Konfigurációs lehetőségek ide vagy oda, a LatteGók kellően hülyebiztosak: gorombább kávékkal, felpörgetett darálóval és erősebb aromával sem hajszolhatjuk szélsőségekbe. Inkább a hab szőkeségével, az íz intenzitásával variál; selymesebb, semlegesebb ízt és állagot éppúgy kikeverhetünk, mint bársonyos-karcosat, aminek az ízeről Leonard Cohen hangjára asszociálunk. 

És hogy mennyire bonyolult az elkészítése? Pont ennyire (csak a műsoridőt kell felbruttósítani két percre):

Mechanikailag okosan felépített gépek ezek. A burkolat tisztításhoz elég egy konyharuha, a főzőegységet és a tejforralót egy mozdulattal kivehetjük, hogy elmossuk a csap alatt, a kávézacc-telítődésről, a kávétartalék ürüléséről vagy a vízhiányról vörös riasztással és villogó ledekkel értesítenek. Amennyire lehet, a LatteGo önellátó és szobatiszta – legfeljebb a tejhabosítója faksznis kicsit. 

Maga a tejtartály, illetve a tejkörbe gőzt vezető foglalat okos konstrukció, vérbeli plug and play. A tejtartály egy mozdulattal le- és felcsatolható, hűtőbe tehető, csap alatt mosható – okosan, ahogy kell. A tejhabosításhoz viszont rengeteg vizet párologtat el, és a fölösleg a gép aljában lévő tálcán csapódik le. Bajnak nem baj, direkt így van ez kitalálva – de ha nagyon szeretjük a nagyon habos cappuccinót (és a LatteGo tényleg jót főz), két-háromnaponta érdemes leönteni a vizet a tálcáról, és a víztartályt is gyakrabban kell utántöltenünk.

Kávé és „rövid” Marlboro: ha mindig ezzel kezdhetné a napot! Ha mindig nem is, ma mindenesetre ezzel kezdi. (Hajnóczy Péter: Rorate)

Most, ha nem haragszanak, megyek kávét főzni. A café au lait az 5000-es modell sajátja, picit bonyolult recept, mert csak négy gombnyomás után rugaszkodik neki a kétperces főzésnek; már-már megteremti az illúziót, hogy a kávéfőzés aktív résztvevői vagyunk, nem csak utasításkezelők. Micsoda falanszterjelenet: nincs monodráma, nincs belső monológ, nincs bonyodalom, csak kávé, finom, gombnyomásra.

Szegény Hajnóczy, ha élne, de keservesen hozna ki ebből egy novellát.

Advertisement