Valahogy így kell elképzelni a munkásosztály utolsó napjait

FILM
2019 augusztus 31., 11:37
comments 883

„Nem elég hatékonyak. Kövérek az ujjaik” – mondja lemondóan a kínai menedzser, ahogy az autóüveggyárban dolgozó amerikai munkásokat nézi. Ő és öltönyös társai frusztráltak, nem értik, miért ilyen lassú a munka, miért félnek annyira a munkások, hogy az óriási üveglapok emelgetése közben megsérülnek, és miért nem dolgoznak hétvégén is önként és dalolva. 

2008 decemberében, a pénzügyi válság után végleg bezárt az ohiói Dayton közelében működő General Motors gyár, 2200 munkás és a 200 fős menedzsment került az utcára. A helyzet reménytelennek látszott, és ez a reménytelenség rátelepedett az egész környékre és minden munkára vágyó lakójára. Aztán 2015-ben Cao Tövang kínai milliárdos bejelentette, hogy újranyitja a gyárat, ahol ezentúl Fuyao autóüvegeket gyártanak majd. Több mint ezer munkást vettek fel, köztük sok olyat, akiket korábban a GM alkalmazott, pár száz rutinos dolgozót pedig Kínából költöztettek az Egyesült Államokba. Ebben a szinte hurráoptimista hangulatban kezdődik Steven Bognar és Julia Reichert új dokumentumfilmje, az American Factory, ami egyébként az Obama házaspár produkciós cégének bemutatkozó alkotása.

link Forrás

A történet elején minden klassznak tűnik, reménnyel telve néz a jövőbe a kínai tulajdonos és a gyár régi-új munkásai is. A felállás szokatlan, az amerikaiak és a kínaiak sokszor furcsán néznek egymásra, de alapvetően mindenki bízik abban, hogy újra minden jó lesz. Arra persze számít a kínai vezetés is, hogy a közös munka nem lesz zökkenőmentes, így a kulturális különbségek könnyebb áthidalása érdekében tréningeket tartanak, amelyeken megpróbálják elmagyarázni a kínaiaknak, hogyan működnek az amerikaiak. „Egyenesen kimondják, amit gondolnak. Teljesen nyíltan” – hangzik el az egyik ilyen agytágítón, és hogy még jobban érezzék a kínaiak, mire kell gondolni, a tréner példaként felhozza, hogy az Egyesült Államokban még akár az elnököt is ki lehet gúnyolni, és szabad rajta nevetni. A gondos felkészülés talán segíti a kommunikációt, de a két világ között óriási a szakadék, és ez gyorsan ki is derül.

A kínaiak számára az amerikai munkások lassúak, hiányolják belőlük a lelkesedést, a közösségi érzést, a valahova tartozni akarást. A kínaiak szorgalma, sztahanovista tempója, a munkához való hozzáállásuk nagyon más, és a vezetés nehezen viseli azt is, hogy a munkavégzés körülményeit sokkal szigorúbban szabályozó amerikai törvények szerint kell dolgozniuk. Ahogy telik az idő, egyre nagyobb a feszültség, és bár személyes jó barátságok születnek, a gyár eredményeivel mindenki elégedetlen.

A kínai munkások tanították be az amerikaiakat.
photo_camera A kínai munkások tanították be az amerikaiakat. Fotó: Danni Wang, Netflix

Bár az alkotók nem koncentrálnak karakterekre, személyes sorsokra, a  dokumentumfilm legérdekesebb figurája talán mégis maga a tulajdonos, Cao Tövang, aki lehet, hogy csak azért ment bele a forgatásba, mert abban bízott, pozitív figuraként jön majd ki belőle. Annak ellenére, hogy a dokumentumfilmet nem narrálják, a milliárdos kapott egy pár perces monológot, amiben igyekszik bemutatni, hogy ő is csak ember. A Kínában felvett részben Cao Tövang arról beszél, gyerekkora óta nagyon megváltozott a világ, és egyáltalán nem biztos benne, hogy ez jó. Azt sem tudja, vajon ő maga mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy ez a mai világ ilyen lett. „Hiányzik gyerekkoromból a békabrekegés, a tücsökciripelés. A vadvirágok a mezőn. Az elmúlt évtizedekben olyan sok gyárat építettem. Miattam múltak el a békés idők, én tettem tönkre a környezetet? Nem tudom, bűnös vagyok vagy tettestárs? De csak akkor gondolkozom ezeken, amikor rossz kedvem van” – elmélkedik a milliárdos.

Amikor nem filozofál éppen, az amerikai gyár ügyei frusztrálják. Ahogy telik az idő, úgy veszíti el a türelmét; nem érti, hogy miért nem tudja több munkára kényszeríteni amerikai alkalmazottait. Azt is sérelmezi, hogy az állandósult problémák miatt szinte havonta kell az Egyesült Államokba repülnie. Eközben a munkások egyre többet panaszkodnak a szerintük nem eléggé biztonságos munkakörülmények és a törvénytelen túlóráztatás miatt.

Egy szakszervezetis arra biztatja a munkásokat, szavazzanak igennel.
photo_camera Egy szakszervezetis arra biztatja a munkásokat, szavazzanak igennel. Fotó: Courtesy of Netflix

A kínai menedzsment mindent megtesz, hogy megszabaduljon a nem megfelelő munkásoktól. Ilyennek minősül minden olyan dolgozó, aki panaszkodik, azokról nem is beszélve, akik a kifejezett tiltás ellenére szerepet vállalnak a szakszervezeti mozgolódásban. A helyzet odáig jut, hogy a Fuyao vezetése úgy dönt, egymillió dollárt fizet egy cégnek csak azért, hogy tájékoztató előadásoknak álcázott fenyegetőzésekkel elvegyék minden munkás kedvét attól, hogy igennel szavazzon a szakszervezet megalakulására. A szavazás előtt a cégvezetés ilyen-olyan indokokkal kirúgott mindenkit, akiről a kínai menedzserek besúgói azt jelentették, aktívan részt vettek a szervezkedésben. Ennek és a fenyítőcégnek köszönhetően végül elsöprő többséggel szavazzák meg a munkások, hogy ne legyen szakszervezet.

Az American Factory egyik legsúlyosabb és legtanulságosabb része, amikor a kínai vezetés úgy dönt, elviszik az amerikai kisfőnököket Kínába, hogy megmutassák, náluk hogy mennek a dolgok. Az amerikaiak leesett állal, hitetlenkedve fogadják, amit a kínai gyárban tapasztalnak. Egy részüknek tetszik a katonás rend, mások viszolyogva figyelik, ahogy egy céges ünnepségen agymosást tartanak a dolgozóknak. A robotként, szünet nélkül dolgozó kínai munkások látványánál csak az nyomasztóbb, amikor arról beszélnek, hogy számukra teljesen természetes, hogy évente csak egyszer-kétszer mennek haza a falujukba, ahogy az is, hogy hétvégén is dolgoznak. Az a tempó, amivel dolgoznak, szabad szemmel nézve is riasztó, és össze sem vethető amerikai kollégáik sebességével. A munkakörülmények sem olyan rózsásak, mint Ohióban; egy ponton az amerikai munkavédelmis elhűlve mutatja kollégájának, hogy a gyár udvarán a munkások olyan kesztyűben szedik össze a földről a rettenetes mennyiségű törött üveget, ami még csak nem is védi őket attól, hogy megvágják magukat.

A Fuyao minden évben vacsorát szervez dolgozóinak a vállalat központjában, a fucsieni Fuqingban. Az alkalmazottak a forgatás idején egy musicalt adtak elő, melyben az autószélvédők előtt tisztelegnek.
photo_camera A Fuyao minden évben vacsorát szervez dolgozóinak a vállalat központjában, a fucsieni Fuqingban. Az alkalmazottak a forgatás idején egy musicalt adtak elő: az autószélvédők előtt tisztelegnek. Fotó: Jeff Reichert

Az amerikai munkások többsége annak ellenére is örömmel ment vissza dolgozni az ohiói gyárba, hogy jóval kevesebb pénzt fizet nekik a Fuyao, mint amennyit a General Motorstól kaptak. Az egyik munkás elmondja, a 29 dolláros órabér mellett nem jelentett gondot, ha valamelyik gyerekének új sportcipő kellett, a mostani, 12,84 dollárosból ilyesmire már nem futja. De ragaszkodnak a munkájukhoz, tudják, hogy nincs más, és a szemük láttára rúgták ki azokat a kollégáikat, akik túl sokat ugráltak. A film vége felé van egy jelenet, melyben a tulajdonost vezetik körbe a gyár egy megújult részén, ahol robotok mozgatják az elkészült szélvédőket az egyik helyről a másikra. A menedzser szenvtelen hangon meséli, hogy régebben egy munkás dolgozott itt. „Most senki sincs. Legközelebb négy munkástól szabadulok meg ott” – mutat a gyár egy másik pontjára. Egy robotkarhoz érve azzal folytatja, ezt éppen most tesztelik, és úgy számolnak, segítségével újabb négy munkástól szabadulhatnak meg.  

Az American Factory alkotói már úgy nyúltak a témához, hogy kívül-belülről ismerték az előzményeket. A gyár 2008-as bezárásáról is forgattak ugyanis, sőt akkori filmjüket Oscarra is jelölték. A szakszervezetekkel nyíltan szimpatizáló alkotópáros különösen érzékeny a munkásosztály problémáira, így örültek, amikor megkeresték őket, hogy kísérjék nyomon a gyár újranyitását is. A cég elképzelése azonban az volt, hogy kimondottan a Fuyao szempontjai szerint forgassanak egy propagandafilmet. Erre nemet mondtak. Mindenki meglepetésére a kínai tulajdonos mégis beleegyezett, hogy készítsenek egy dokumentumfilmet, amelybe a cégnek semmi beleszólása. Steven Bognar és Julia Reichert végig sikeresen tartotta a távolságot, láthatóan nem volt szándék, hogy a néző dühös legyen. A narrációt teljesen elhagyták, viszont a zeneválasztással – ami inkább olyasmi stílusú, mint amilyeneket a rajzfilmekben, mesékben lehet hallani, ha sok ember dolgozik egyszerre valamin, vagy óriási sürgés-forgás van – kicsit szerethetőbbé tették az összes szereplőt. 

Az American Factory megnyerte a Sundance független filmes fesztivál legjobb rendezésért járó díját, a Netflixen augusztus 21-én debütált.

Kommentek

Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.