„Nem elég hatékonyak. Kövérek az ujjaik” – mondja lemondóan a kínai menedzser, ahogy az autóüveggyárban dolgozó amerikai munkásokat nézi. Ő és öltönyös társai frusztráltak, nem értik, miért ilyen lassú a munka, miért félnek annyira a munkások, hogy az óriási üveglapok emelgetése közben megsérülnek, és miért nem dolgoznak hétvégén is önként és dalolva. 

2008 decemberében, a pénzügyi válság után végleg bezárt az ohiói Dayton közelében működő General Motors gyár, 2200 munkás és a 200 fős menedzsment került az utcára. A helyzet reménytelennek látszott, és ez a reménytelenség rátelepedett az egész környékre és minden munkára vágyó lakójára. Aztán 2015-ben Cao Tövang kínai milliárdos bejelentette, hogy újranyitja a gyárat, ahol ezentúl Fuyao autóüvegeket gyártanak majd. Több mint ezer munkást vettek fel, köztük sok olyat, akiket korábban a GM alkalmazott, pár száz rutinos dolgozót pedig Kínából költöztettek az Egyesült Államokba. Ebben a szinte hurráoptimista hangulatban kezdődik Steven Bognar és Julia Reichert új dokumentumfilmje, az American Factory, ami egyébként az Obama házaspár produkciós cégének bemutatkozó alkotása.

link Forrás

A történet elején minden klassznak tűnik, reménnyel telve néz a jövőbe a kínai tulajdonos és a gyár régi-új munkásai is. A felállás szokatlan, az amerikaiak és a kínaiak sokszor furcsán néznek egymásra, de alapvetően mindenki bízik abban, hogy újra minden jó lesz. Arra persze számít a kínai vezetés is, hogy a közös munka nem lesz zökkenőmentes, így a kulturális különbségek könnyebb áthidalása érdekében tréningeket tartanak, amelyeken megpróbálják elmagyarázni a kínaiaknak, hogyan működnek az amerikaiak. „Egyenesen kimondják, amit gondolnak. Teljesen nyíltan” – hangzik el az egyik ilyen agytágítón, és hogy még jobban érezzék a kínaiak, mire kell gondolni, a tréner példaként felhozza, hogy az Egyesült Államokban még akár az elnököt is ki lehet gúnyolni, és szabad rajta nevetni. A gondos felkészülés talán segíti a kommunikációt, de a két világ között óriási a szakadék, és ez gyorsan ki is derül.

A kínaiak számára az amerikai munkások lassúak, hiányolják belőlük a lelkesedést, a közösségi érzést, a valahova tartozni akarást. A kínaiak szorgalma, sztahanovista tempója, a munkához való hozzáállásuk nagyon más, és a vezetés nehezen viseli azt is, hogy a munkavégzés körülményeit sokkal szigorúbban szabályozó amerikai törvények szerint kell dolgozniuk. Ahogy telik az idő, egyre nagyobb a feszültség, és bár személyes jó barátságok születnek, a gyár eredményeivel mindenki elégedetlen.

Bár az alkotók nem koncentrálnak karakterekre, személyes sorsokra, a  dokumentumfilm legérdekesebb figurája talán mégis maga a tulajdonos, Cao Tövang, aki lehet, hogy csak azért ment bele a forgatásba, mert abban bízott, pozitív figuraként jön majd ki belőle. Annak ellenére, hogy a dokumentumfilmet nem narrálják, a milliárdos kapott egy pár perces monológot, amiben igyekszik bemutatni, hogy ő is csak ember. A Kínában felvett részben Cao Tövang arról beszél, gyerekkora óta nagyon megváltozott a világ, és egyáltalán nem biztos benne, hogy ez jó. Azt sem tudja, vajon ő maga mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy ez a mai világ ilyen lett. „Hiányzik gyerekkoromból a békabrekegés, a tücsökciripelés. A vadvirágok a mezőn. Az elmúlt évtizedekben olyan sok gyárat építettem. Miattam múltak el a békés idők, én tettem tönkre a környezetet? Nem tudom, bűnös vagyok vagy tettestárs? De csak akkor gondolkozom ezeken, amikor rossz kedvem van” – elmélkedik a milliárdos.

Amikor nem filozofál éppen, az amerikai gyár ügyei frusztrálják. Ahogy telik az idő, úgy veszíti el a türelmét; nem érti, hogy miért nem tudja több munkára kényszeríteni amerikai alkalmazottait. Azt is sérelmezi, hogy az állandósult problémák miatt szinte havonta kell az Egyesült Államokba repülnie. Eközben a munkások egyre többet panaszkodnak a szerintük nem eléggé biztonságos munkakörülmények és a törvénytelen túlóráztatás miatt.

A kínai menedzsment mindent megtesz, hogy megszabaduljon a nem megfelelő munkásoktól. Ilyennek minősül minden olyan dolgozó, aki panaszkodik, azokról nem is beszélve, akik a kifejezett tiltás ellenére szerepet vállalnak a szakszervezeti mozgolódásban. A helyzet odáig jut, hogy a Fuyao vezetése úgy dönt, egymillió dollárt fizet egy cégnek csak azért, hogy tájékoztató előadásoknak álcázott fenyegetőzésekkel elvegyék minden munkás kedvét attól, hogy igennel szavazzon a szakszervezet megalakulására. A szavazás előtt a cégvezetés ilyen-olyan indokokkal kirúgott mindenkit, akiről a kínai menedzserek besúgói azt jelentették, aktívan részt vettek a szervezkedésben. Ennek és a fenyítőcégnek köszönhetően végül elsöprő többséggel szavazzák meg a munkások, hogy ne legyen szakszervezet.

Az American Factory egyik legsúlyosabb és legtanulságosabb része, amikor a kínai vezetés úgy dönt, elviszik az amerikai kisfőnököket Kínába, hogy megmutassák, náluk hogy mennek a dolgok. Az amerikaiak leesett állal, hitetlenkedve fogadják, amit a kínai gyárban tapasztalnak. Egy részüknek tetszik a katonás rend, mások viszolyogva figyelik, ahogy egy céges ünnepségen agymosást tartanak a dolgozóknak. A robotként, szünet nélkül dolgozó kínai munkások látványánál csak az nyomasztóbb, amikor arról beszélnek, hogy számukra teljesen természetes, hogy évente csak egyszer-kétszer mennek haza a falujukba, ahogy az is, hogy hétvégén is dolgoznak. Az a tempó, amivel dolgoznak, szabad szemmel nézve is riasztó, és össze sem vethető amerikai kollégáik sebességével. A munkakörülmények sem olyan rózsásak, mint Ohióban; egy ponton az amerikai munkavédelmis elhűlve mutatja kollégájának, hogy a gyár udvarán a munkások olyan kesztyűben szedik össze a földről a rettenetes mennyiségű törött üveget, ami még csak nem is védi őket attól, hogy megvágják magukat.

Az amerikai munkások többsége annak ellenére is örömmel ment vissza dolgozni az ohiói gyárba, hogy jóval kevesebb pénzt fizet nekik a Fuyao, mint amennyit a General Motorstól kaptak. Az egyik munkás elmondja, a 29 dolláros órabér mellett nem jelentett gondot, ha valamelyik gyerekének új sportcipő kellett, a mostani, 12,84 dollárosból ilyesmire már nem futja. De ragaszkodnak a munkájukhoz, tudják, hogy nincs más, és a szemük láttára rúgták ki azokat a kollégáikat, akik túl sokat ugráltak. A film vége felé van egy jelenet, melyben a tulajdonost vezetik körbe a gyár egy megújult részén, ahol robotok mozgatják az elkészült szélvédőket az egyik helyről a másikra. A menedzser szenvtelen hangon meséli, hogy régebben egy munkás dolgozott itt. „Most senki sincs. Legközelebb négy munkástól szabadulok meg ott” – mutat a gyár egy másik pontjára. Egy robotkarhoz érve azzal folytatja, ezt éppen most tesztelik, és úgy számolnak, segítségével újabb négy munkástól szabadulhatnak meg.  

Az American Factory alkotói már úgy nyúltak a témához, hogy kívül-belülről ismerték az előzményeket. A gyár 2008-as bezárásáról is forgattak ugyanis, sőt akkori filmjüket Oscarra is jelölték. A szakszervezetekkel nyíltan szimpatizáló alkotópáros különösen érzékeny a munkásosztály problémáira, így örültek, amikor megkeresték őket, hogy kísérjék nyomon a gyár újranyitását is. A cég elképzelése azonban az volt, hogy kimondottan a Fuyao szempontjai szerint forgassanak egy propagandafilmet. Erre nemet mondtak. Mindenki meglepetésére a kínai tulajdonos mégis beleegyezett, hogy készítsenek egy dokumentumfilmet, amelybe a cégnek semmi beleszólása. Steven Bognar és Julia Reichert végig sikeresen tartotta a távolságot, láthatóan nem volt szándék, hogy a néző dühös legyen. A narrációt teljesen elhagyták, viszont a zeneválasztással – ami inkább olyasmi stílusú, mint amilyeneket a rajzfilmekben, mesékben lehet hallani, ha sok ember dolgozik egyszerre valamin, vagy óriási sürgés-forgás van – kicsit szerethetőbbé tették az összes szereplőt. 

Az American Factory megnyerte a Sundance független filmes fesztivál legjobb rendezésért járó díját, a Netflixen augusztus 21-én debütált.