„Soha nem gondoltam volna, hogy egy börtönben fogom megtapasztalni leginkább a mese erejét”

Hogyan reagálnak egy meseterápiára a férfiak és nők? Hát az elítélt drogosok és a hajléktalanok? Miért nehéz ellenállni a meséknek, és kiknek sikerül? Interjú Csóka Judit meseterapeuta–szakpszichológussal legújabb, „Mesék a pénzről” című könyvéről.

Klinikai szakpszichológus és meseterapeuta vagy. Ez így elsőre furán hangzik – hogyan működik együtt a kettő? Nem ütközik-e a két „Éned”?

A két „Énem” egyáltalán nem ütközik, inkább kiegészíti egymást. Klinikai szakpszichológus azért lettem, mert amikor elvégeztem az ELTE Bölcsészkarán a pszichológiai szakot, akkor ez a szakirány vonzott a legjobban. Nagyon fontos tudni, hogy mi nem vagyunk pszichiáterek – azaz orvosok –, tehát nem írhatunk fel gyógyszert, vagy rendelhetünk el olyan terápiákat, amelyek orvosi kompetenciát igényelnek. A klinikai pszichológus arra kapott képzést, hogy a pszichés betegségben szenvedő embereket diagnosztizálja, illetve a betegeket a pszichoterápia egyik módszerével, vagy a módszerek kombinációjával a gyógyuláshoz vezető úton segítse. Ezen a ponton kapcsolódik a meseterápia ide, mert ez is egy pszichoterápiás módszer lehet.

A mese hatékony eszköz a pszichológus kezében. Egyrészt azért, mert nagyon jól működtethető a betegcsoportokban. Másrészt azért, mert a mese rengeteg módon használható arra, hogy gondolatokat ébresszen a mesehallgatókban, hogy motiválja őket a változásra és a változtatásra, hogy mozgósítsa a belső erőforrásainkat, amik mindannyiunkban benne vannak. Maga a mese pedig „veszélytelen”. Más terápiás módszerek alkalmazásánál kiemelt figyelmet igényel a beteg ellenállásának a kezelése, ami természetes velejárója a pszichoterápiáknak. Azonban a meseterápiánál ez az ellenállás igen kismértékű, mert „csak” egy meséről van szó: itt kihasználhatjuk a mesével kapcsolatos előítéleteket („ez csak egy mese, ugyan mit árthat?”), „csak” meg kell hallgatni.

Viszont az emberberek általában önkéntelenül is figyelni kezdenek, ha egy történtet hallanak, ezért sokszor meg sem jelenik az ellenállás. Gyakran mondják, akik először jönnek el a meseterápiás csoportba, hogy pozitívan csalódtak, másra számítottak. Mivel én hipnoterápiát is tanultam, azt tapasztaltam, hogy a meseterápia és a hipnoterápia szorosan kapcsolódik egymáshoz. Mesehallgatás közben kialakul egy úgynevezett történethallgatási transzállapot. Ez egy pozitív transz, amiben a mesehallgató izmai elernyednek, a légzése mélyebbé, és lassúbbá válik, a szívritmus egyenletesebb és lassabb lesz, ami főként beteg embereknél (persze egészséges embereknél is) igen fontos, mert a test ellazulása együtt jár a lélek megnyugvásával. Kórházi körülmények között szerepe van abban, hogy a kórházi környezet által kiváltott, gyakran nagyon erős szorongás csökkenjen.

Maga a csoporthelyzet is gyógyító lehet, amennyiben a csoport közösséggé válik, amiben a tagok egymást támogatják. A mese erre is nagyon alkalmas: ha együtt hallgatunk meg egy történetet, az összeköt minket, mert közös élményt ad. A szereplők viselkedésének, döntésének, a mesebeli helyzetek kialakulásának a megbeszélése során kapcsolatot találhatunk a saját döntéseink, viselkedésünk és a helyzetünk között. A pszichológiai ismeretek, a klinikai végzettség pedig ahhoz kell, hogy a megfelelő mesét válasszam ki a csoport számára, és jó kérdéseket tegyek fel a mese elhangzása után.

A mesével terapeutaként is jó dolgozni, mert a mesék üzennek nekem is. A saját metálhigiénés karbantartásom is megvalósul. Mivel fejből mondom a meséket, én is transzállapotba kerülök, hiszen a mese belső képei formálódnak szavakká, mondatokká. Ez pedig máshogy nem megy, csak ha összeszedett, nyugodt, mondhatnánk úgyis, hogy meditatív állapotban vagyok.

De az is nagyon érdekes, hogy a felnőtt életemben is valahogy mindig velem voltak a mesék. Hol rejtetten, hol jól érzékelhetően. A Nemzetközi Pető Intézetben tanultam tovább érettségi után. Ott esténként mindig meséltünk a gyerekeknek, napközben pedig a különféle mozgásos foglalkozásokat sokszor mesébe ágyaztuk, hogy ezzel motiváljuk a gyerekeket. Bölcsészhallgató voltam, amikor kezembe került Nossrat Peseschkian A tudós és a tevehajcsár című könyve, ami nagy hatással volt rám. Akkoriban sokat gondolkoztam azon, milyen menő lehet frappáns, elgondolkodtató történeteket mondani az embereknek. Évekkel később pedig Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyve ragadott magával, olyannyira, hogy jelentkeztem is meseterápia képzésre. Ő és Luzsi Margó, az egri gyerekkönyvtáros kezdetben nagyon sokat segítettek abban, hogyan lehet gondolkodni a mesékről. Abban a megtiszteltetésben is részesültem, hogy Ildikóval együtt dolgozhattam Paloznakon a Meseközpontban, állami gondozott gyerekekkel. Ildikó és a munkatársa, Madár szívüket-lelküket beleadták ebbe a munkába, aminek az lett az eredménye, hogy a tábor végére a vadóc gyerekekből közösség lett.

Voltam néhányszor Egerben Margónál is, részt vettem a Bébillér mesekörben, ahol láthattam, hogyan dolgozik ő egy felnőtt csoporttal. Azonban minden módszernél a terapeutának magának kell kialakítania a saját stílusát, a saját rendjét a foglalkozások vezetésénél. A legtöbbet úgy lehet tanulni, ha azt csináljuk, amiben fejlődni akarunk. A pszichológus szakmának vannak nagyon fontos szabályai, amiket be kell tartani, és ez még inkább igaz a pszichoterápiára. A mese csak akkor lehet pszichoterápiás módszer, ha ezeket a szabályokat a terapeuta betartja. Ildikó és Margó megadták az alapokat, de mivel ők nem pszichológusok, egy határon túl, a kórházi munkában a saját tapasztalataimra kellett hagyatkoznom. Persze ebben sem maradtam segítség nélkül. Dr. Prezenszki Zsuzsától kaptam nagyon sokat, főként a csoportvezetésben, a problémák és a „nehéz csoporttagok” kezelésben. Ő a Simonton technikát, vagy más néven a Gyógyító Képzelet módszerét tanítja daganatos betegeknek. Ez a technika kicsit módosítva jól használható kardiológiai és pszichiátriai betegeknél is, és remekül összekapcsolható a mesével. Zsuzsától az őszinteséget, a hitelességet, és nem utolsó sorban az alázatot tanultam, tanulom.

A meseterápia azért is jó, mert a csoportvezető egy lesz a csoporttagok közül. Eltűnik a pszichológus – beteg hierarchia, úgy vagyunk együtt, mint egyenrangú emberek. Én rengeteget kapok a csoportoktól, sokszor van úgy, hogy egy-egy csoporttag olyan dolgokra világít rá egy mesében, amire én nem is gondoltam. Minden alkalommal rácsodálkozom, hogy micsoda bölcsesség lakozik az emberben, és ha megvannak a feltételek, akkor ez a bölcsesség akadálytalanul megnyilvánulhat, gazdagítva, gyógyítva mindnyájunkat.

Első meseválogatásod a Mesék a gyógyulásról címet viseli, és a betegségek leküzdéséről szól. A második a pár kapcsolatok széles skáláját mutatja be (Mesék feleségekről és férjekről), a harmadik, most megjelent válogatás viszont a pénzre fókuszál (Mesék a pénzről). Miért ilyen fontos a pénz?

A pénzes mesék válogatásának az ötlete is a kórházhoz kapcsolódik. Amikor valaki átesik egy infarktuson, vagy egyszerre csak a „semmiből” valamilyen szív-érrendszeri betegséget diagnosztizál nála az orvos, mindig szóba kerül az életmód-változtatás szükségessége. A betegek számára talán ez a legnehebb – a megszokottól elszakadni, új szokásokat kialakítani, amiben az egyik legfontosabb elem, hogy több pihenést engedjenek meg maguknak. A csoportokon rendszeresen visszatérő, parázs vitát kiváltó téma a munka és a pénzkeresés. Személyiségüktől függően a betegek indulatosan vagy fásultan, beletörődötten azzal érvelnek, hogy a társadalom, a világ kényszeríti őket arra az életmódra, amiben élnek. Sok beteg úgy gondolja, hogy a pihenés, a semmittevésre fordított idő luxus, kárba vész, hiszen az alatt is lehetett volna dolgozni és pénzt keresni.

A rábeszélésnél, az észérvek felsorakoztatásánál sokkal jobban hatnak a történetek. Ha egy jól kiválasztott, vagyis a problémához kapcsolódó mesét elmondok, nagyon gyorsan eljuthatunk a lényeghez. Az indulatos viták gyakran személyeskedésbe torkollhatnak, és már csak ezért sem vezetnek eredményre. A mese azonban kellő mértékben eltávolít a személyes érvrendszerünktől, így képesek lehetünk arra, hogy kívülről tekintsünk rá az adott élethelyzetre. A történet szereplőinek gondolkodása, döntése, és az ebből következő tettek következményének megismerésével és az erről való beszélgetéssel felfedezhetjük a magunk vakfoltjait. Például A fehér daru című japán mese (ez is benne van a könyvben) gyönyörűen példázza, mi történik akkor, ha a saját személyünket leértékelve sokkal értékesebbnek tartjuk a magunk által előteremtett javakat.

Az emberek általában szeretnek kellemes társaságban időt tölteni, beszélgetni, jókat enni, inni, sőt együtt játszani, énekelgetni. Azonban ha ehhez a tevékenységhez bűntudat társul, mert azt tanulta meg a beteg a szüleitől, hogy akkor igazi férfi, vagy akkor rendes asszony, ha derekasan dolgozik, és nem fecsérli az időt barátokra, vendégeskedésre, akkor az ilyen irányú vágyait elnyomja. A betegek kiválóan elsajátították azt a képességet, hogy teljesen figyelmen kívül tudják hagyni mind a testi jelzéseket, mind a lelki szükségleteket. Nem engedik meg maguknak, hogy fáradtak legyenek, mert az a gyengeség jele, nem vesznek tudomást a testi bajokról, mert majd úgyis elmúlik… Így aztán a legtöbben úgy érzik, hogy váratlanul csapott le a betegség. Igazságtalannak érzik, haragszanak a testükre, hogy megbetegedett. Pszichológusként érvelhetek azzal, hogy az immunrendszer is jobban regenerálódik a pihenéskor, a jó társas kapcsolatok ápolásakor, mert a stressz okozta feszültség csökken. Vagy sorakoztathatok fel kutatási eredményeket arról, hogy azok, akiknek kiterjedt baráti kapcsolataik vannak, kevésbé betegszenek meg. Ezeket a gondolatokat udvariasan meghallgatják, de alapvetően nem feltétlenül ismerik el igaznak, és nem hat rájuk annyira, hogy változtassanak is. Viszont ha elmesélem A bűvös 99-es szám című indiai mesét (ez is szerepel a válogatásban), egyből megértik, miről van szó.

A meseterápiás csoportok másik nagy előnye, hogy saját élménye lesz a csoporttagoknak arról, hogy milyen kedvező változást hoz létre bennük a mesehallgatás, a közös éneklés, a beszélgetés. A foglalkozások nem kerülnek pénzbe, és a feszültség oldódását követő derű, felszabadultság azáltal jön létre, hogy együtt vagyunk, beszélgetünk, éneklünk, mesét hallgatunk, egyszóval magunkból adunk egymásnak. Másrészről pedig a meséknek van egy olyan tulajdonsága, hogy a mesehallgatóval maradnak. Hiába van vége a meseterápiás alkalomnak, a történet ott marad szívekben, befészkel a gondolatok közé, és „dolgozni” kezd, gondolkodásra késztet. A kötettel ez is volt az egyik célom, hogy gondolkodjunk el a munkához és a pénzhez való viszonyunkon, és találjuk meg a megfelelő helyét az életünkben.

Azt látom, hogy a meseterápia elsősorban a nőket szippantja be: a „mesedélutánok” a fotóin 95%-ban nőket látok. Ennyire nőies dolognak számít? Hogyan reagálnak rá a férfiak?

A felnőtteknek meghirdetett mesealkalmakon, például Székesfehérváron a Mesegeográfián valóban jóval több nő vesz rész, mint férfi. Ha jönnek férfiak, általában a párjukat kísérik el, de sokszor van úgy, hogy a következő alkalommal is találkozunk. A nők talán nyitottabbak az ilyen jellegű összejövetelekre, szívesebben vesznek részt az éneklésben és a beszélgetésekben. A férfiakban szerintem több az előítélet. Feltehetően azt érzik, hogy nem felnőtt, nem férfias dolog ilyen csoportokon részt venni, és valószínűleg némi félelem is vegyül az elutasításba: hátha valami olyan történik, ami számukra kínos, esetleg vállalhatatlan. A kórházakban számtalanszor mondják a férfi betegek, hogy kinőttek már a mesékből, nem gondolják, hogy a mesecsoport hasznukra lehet.

Volt egy nagyon fiatal férfi betegünk, aki két hétig nem jött el egyetlen csoportra sem. Elég szabadszájúan nyilatkozott a pszichológiáról és a pszichoterápiás jellegű csoportokról. Végül az utolsó héten bejött meseterápiára, és nagyon tetszett neki. Azt mondta, nem gondolta, hogy ez ilyen jó. Azóta, amikor nálunk fekszik, ő a leglelkesebb résztvevő, és ráveszi a többieket is, hogy jöjjenek. Általában azt fogalmazzák meg a csoport után a férfiak, hogy pozitívan csalódtak, mert mást vártak. Persze előfordult már olyan is egy alkalommal, hogy az egyik beteg kikérte magának, hogy mesét hallgasson.

Amikor a hajléktalanszállókra jártam be mesélni, teljesen másképpen reagáltak a nők és a férfiak. Mind a két helyen először merev elutasításban volt részem. A női szállón akkor a tört meg a jég, amikor elkezdtem gitározni és énekelni. Az éneklést sokkal jobban szerették, mint a mesét. Oda mindig rövidebb történeteket vittem, és sok dalocskát, amit együtt énekeltünk. Azok nagyon szép esték voltak. Volt egy irokéz indián dal, az szerették a legjobban, azt mindig kérték, hogy énekeljük el. A férfi szállón egészen más volt a hangulat. Ott nem díjazták az éneklést, és kikötötték, hogy a foglalkozás érjen véget a híradóig. Nagyon változó létszámban vettek részt a csoportokon. Pár hét után azonban két-három ember biztosan eljött. Egy alkalommal azonban nagyon sokan lettek, akkor a Békakirály és Vashenrik című Grimm mesét vittem, és ahogy haladt előre a történet, egyre többen jöttek be a társalgóba. A mese végén pedig valaki bekiabálta, hogy „meséljen még!” A hajléktalanszállókon azonban nem érvényesülnek a konvencionális viselkedés szabályai. Ha valaki úgy gondolja, akkor kimegy a csoportról, aztán fél óra múlva megint bejön. Vagy nem számít, hogy ha például kér egy mesét a következő alkalomra, hogy ott is legyen azon az alkalmon. Se a férfiakkal, se a nőkkel nem tudtam beszélgetni a meséről. Láthatóan szívesen meghallgatták, de nem akartak megnyílni még a történettel kapcsolatban sem.

Az ifjúsági szállón, ahol az állami gondozásból kikerült fiatalok éltek, egyáltalán nem működött a meseterápia, se a nőknél, se a férfiaknál. Igaz, hogy nehezítő körülmény volt, hogy kötelezték őket a csoporton való részvételre, így eleve hatalmas ellenállás volt bennük. Egyszer az egyikük azt mondta, hogy „csak mesét ne!” Azt gondolom, ha napi szinten találkoztunk volna, talán sikerül a páncéljaik mögé kerülnöm, de akkor erre nem volt lehetőségem. Vagyis erre a módszerre sem igaz, hogy mindenkinél biztos befutó.

Amióta mesékkel foglalkozom, az egyik legszebb munkám a baracskai börtönben volt. Két férfi csoporttal dolgoztam. Az egyikben pszichiátriai betegek voltak. Ez a csoport nem sokban különbözött a pszichiátrián fekvők csoportjától. Voltak jobb és rosszabb állapotú, inkább idősebb férfiak. A másikban pedig olyan fogvatartottak, akik a drog miatt töltötték a büntetésüket. Csupa erős, értelmes, fiatal férfi.

A börtön hosszan tartó, komoly szenvedést okoz a bent lévőknek, nyilván ezért is találták ki, hogy az elzárás tényleg büntetés legyen. A bezártság mellett a sivárság, az egyhangúság, a szeretteiktől való távolság, a szeretteik hiánya, mind érzelmileg, mind pedig mentálisan szinte az elviselhetőség határáig megterhelő. Ők sem önszántukból jöttek el a csoportba, valószínűleg kiválasztották őket. Tizenkettő-tizenhárom, néha tizenöt ember volt jelen egy-egy alkalommal. Az első beszélgetésem a csoporttal rossz poénokkal, beszólásokkal lett megtűzdelve. Így aztán hamar befejeztem a beszélgetést, elmondtam nekik a 12 hónap című görög népmesét, és megtörtént a csoda: csendben, egyre nagyobb figyelemmel hallgatták. Ez a mese azért volt jó választás, mert egy szegény asszonyról van benne szó, akinek van öt gyereke és éheznek. Az asszony pedig mindent megpróbál, hogy kenyeret szerezzen nekik. Az én csoportomban pedig olyan emberek voltak, akik a mélyszegénységből jöttek. Ismerték az éhezést, és azt az érzést, hogy mindegy hogyan, de ennivalót kell szerezni. A mesét követő beszélgetés erről szólt, és valamikor a vége felé, az egyikük azt mondta: „na, most álljunk meg, miről beszélünk, a meséről vagy az életről?” Jó kapcsolat alakult ki a csoportok és köztem. Hetente egyszer mentem be hozzájuk, és mindig nagyon vártam a találkozást.

Pszichológusként érdekes volt megtapasztalni, hogy az ok-okozati viszonyt nem ismerik fel, vagyis hogy egy döntésnek és az abból fakadó tettnek lehet ilyen vagy olyan következménye. Nem képesek az előrelátásra. A mesék pedig ennél a kognitív hiányosságnál is nagyon jó szolgálatot tettek, hiszen minden mesében következménye van annak, ahogyan a mesehősök viselkednek. A másik fontos szál, ami köré felépítettem a foglalkozásokat, az volt, hogy a jelen helyzetet hogyan lehet kihasználni a fejlődésre, a változásra. Arról beszélgettünk sokat, hogy a tévedéseknek, a zsákutcáknak, a rossz döntéseknek igenis fontos szerepe van minden ember életében. Nincs elpazarolt idő, még a börtönben töltött idő sem az, ha arra használjuk, hogy tanuljunk. A börtön nagyon rossz, de még itt is lehetőség van a belső fejlődésre.

A börtönben is, és a kórházban is megtapasztaltam, hogy mikor igazán fontos dolgokról beszélgetünk, eltűnnek a nemi különbségek, nem számít, hogy valaki férfi-e vagy nő. Sőt, az sem számít, hogy éppen hol vagyunk, milyen falak között. Számomra ezek nagyon mély és gazdagító élmények, és úgy tűnik, a csoporttagok is így éreznek. A hat hattyú című Grimm-mese (ebben a mesében a királyt egy gombolyag vezeti el a rejtekben élő gyerekeihez) kapcsán bevittem egy aranyszínű gombolyagot, és a beszélgetés egy pontján megkértem őket, hogy üljünk körbe, és dobják egymásnak a gombolyagot úgy, hogy közben a szálat az ujjukra tekerve hagyják. Mielőtt a kiválasztottnak dobták volna, azt kértem tőlük, mondják, meg miért kapja az aranygombolyagot a társuk. Egy sor dolgot megköszöntek egymásnak, kiemelték ezt vagy azt a jó tulajdonságot a másikban. A végén pedig egy aranyhálót tartottunk az ujjainkon, mert nekem is dobták néha. Ez megmutatta, hogy a kapcsolatok itt, a börtönben is megtartó erejűek lehetnek. Kibírhatóvá teszik a majdnem elviselhetetlent. Ez után a játék után a visszajelző körben az egyikük azt mondta: „maga elérte, hogy kimondjunk egymásnak olyan dolgokat, amit sosem mondtunk volna ki.”

Az utolsó alkalommal, amikor elbúcsúztunk, ajándékot kaptam tőlük, amit ők készítettek, és mivel sok zenész volt közöttük, énekeltek a tiszteletemre, és azt mondták, hogy „mi nem fogadunk be magunk közé senkit, de maga közénk tartozik.” Azt hiszem ennél többet nem is kaphattam volna. Utána a Baracskától Székesfehérvárig vezető úton csak sírtam. Olyan sok érzelmet kaptam ezektől a férfiaktól, hogy nem tudtam mást, csak sírni. Soha nem gondoltam volna, hogy egy börtönben fogom megtapasztalni leginkább a mese erejét, és azt, hogy a mese segít még az elítélt, büntetésben levő emberekből is kihozni a legjobb, legtisztább részüket.