A Magyar Rovartani Társaság talán még sosem állította olyan fogas - oké, rágó szájszerves - kérdés elé a magyar rovarkedvelőket, mint az idén, amikor három nehézsúlyú lebontóbajnokot jelölt az Év rovara címre. 

Hogy kik ők?

Az egyik a neve ellenére rendkívül gyakori és a modern élethez hármójuk közül legjobban alkalmazkodott, szinte minden városi lakásban megtalálható ezüstös ősrovar. Erről az állatról nem lehet jobbat írni, mint Winkler Róbert annak idején a Magyar Narancsban:

“(...) Hogy miért van lóvé az ezüstös ősrovarban, és miért nincs a bodobácsban? Egyrészt természetesen a szabadkűművesek miatt. Másrészt mert a multik irányítják a kutatást. És mi fontos a multiknak? A "káros" állat. Az ezüstös ősrovar pedig káros, így az irtására szánt kemikáliák milliárdos bizniszt hozhatnak.

Az ezüstös ősrovar név csak a szakmában használatos - a legtöbben ezt az állatot nem is hívják sehogy

(...)

Az ezüstös ősrovar (Lepisma saccharina) bármennyire törékeny, a kártevés hihetetlenül széles spektrumán üzemel. Az alapfok, hogy bár alapjában véve növényevő, bármilyen emberi élelmiszeren elél. Főleg a fehérjében és szénhidrátban dús ételeket szereti, de ez korántsem jelenti, hogy válogatós volna. Imádja a keményítőt, a keményítő alapú ragasztókat (tapétaragasztó!), megeszi a szépen keményített stafírungot, vészhelyzetben a keményítetlen vásznat, gyapjút. A hagyományos kártevők általában békén hagyják a szintetikus anyagokat, ezt várnánk egy ilyen konzervatív lénytől is, mint az ősrovar, de az ősrovart az elvárások nem hozzák zavarba. Rágó szájszervében békés egyetértésben tűnnek el műszálas anyagok és keményítővel ragasztott papíráruk. A keménytáblás szépirodalmat, Balzacot, Goethét és Dosztojevszkijt egyenesen az ezüstös ősrovarnak találták ki.”

A selymes döglégy neve ellenére nem kamuból keménykedő csíra magyar álrapper, hanem az egyik legszebb, piros szemű, zöldesen csillogó testű döglégyfaj. Annyira szép, hogy a Magyar Rovartani Társaságot ilyen kivagyi rappelésre sarkallta:

“De miért is került egy légy az év rovarának jelöltjei közé? Vagy inkább az a kérdés, hogy eddig miért nem?”

Hogy ezek után két pompás tulajdonságát ajánlják a potenciális szavazótábor figyelmébe: 

1. Alig öltek meg valakit, a selymes döglégy egyből rápetézik, ezzel nagyban segítve a bűnügyi helyszínelők munkáját.

2. Sterilizált lárváival remekül ki lehet rágatni a csúnyán elfertőződött, amputálással fenyegető, bonyolult alakú sebek belsejét, mert csak az elhalt szöveteket eszik meg, mozgásával ráadásul mikromasszázst is ad. A témáról olyan ízesen írtak a rovarászok, hogy a rohadt drága thai masszázs helyett legközelebb inkább belefekszem a saját csontkukacos dobozomba.

A harmadik versenyző a tavaszi álganéjtúró, akinek majdnem pont olyan színű, dögös zöld fényezése van, mint a döglégy kollégának. Az ismertető szövegéből kiderül, hogy amikor egy magyar anyuka vagy apuka az erdőben sétálgatva megmutatja a kis Krisztofernek, hogy látod, ez itt a ganéjtúró, akkor szinte mindig jól megvezeti szegény gyereket, mert amit megmutat a kakiban, az a legtöbbször egy álganéjtúró. Ami sajnos nem azt jelenti, hogy műszarral gurigázik. Bár magasabb szempontból ennek sincs semmi jelentősége, mert az ál- és valódi ganéjtúrók igencsak hasonlítanak egymásra.