Mizsur András cikke az Abcúgról.

A szexuális kisebbségekhez tartozó orvosoknak és orvoshallgatóknak rengeteg nehézséggel kell szembenézniük. Félnek, hogy szexuális beállítottságuk miatt  kollégáik és betegeik megkérdőjelezik szakértelmüket. A diszkrimináció és a homofóbia miatt jobban ki vannak téve a stressz okozta testi-lelki problémáknak, a kiégés és a pályaelhagyás kockázata is nagyobb náluk. Mivel Magyarországon melegként nem házasodhatnak és nem vállalhatnak gyereket, többen fontolgatják, hogy inkább külföldön folytatják pályafutásukat. 

Könnyű belátni, miért fontos kérdés az orvosok mentális egészsége: a stressz és a szorongás negatívan hat a munkájukra, romolhat a betegellátás minősége, megnőhet a műhibák kockázata. Különösen igaz ez a szexuális kisebbségekhez tartozó gyógyítókra és orvostanhallgatókra, akik a diszkrimináció, az izoláció és a homofóbia miatt még inkább ki vannak téve a többletstresszből fakadó testi-lelki problémáknak.

Attól tartanak, hogy  megkérdőjelezik szakértelmüket 

Mégis az LMBTQ (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer) orvosok és orvostanhallgatók helyzetével kevés tudományos kutatás foglalkozik, miközben például az Egyesült Államokban az LMBTQ személyek egészségügyi ellátása már az 1980-as években megjelent a közbeszédben. Egy PhD-ösztöndíjas kutató, Szél Zsuzsanna 2015 környékén kezdett el foglalkozni a témával. Akkoriban működött egy önsegítő LMBTQ diákkör az egyetemen. Az ehhez hasonló alulról szerveződő kezdeményezéseknek külföldön nagy hagyománya van, sőt, az Egyesült Államokban arra is van példa, hogy az egyetemeken LMBTQ orvosok mentorálják a hallgatókat. 

A diákkör egyik központi kérdése az volt, hogy melegként hogyan érvényesülhetnek az orvosi pályán. Ez komoly dilemmát jelent az LMBTQ hallgatók számára, mert attól tartanak, hogy szexuális beállítottságuk miatt a kollégáik és a betegek megkérdőjelezik szakértelmüket. 

Egy Kanadában készült 1998-as felmérésben a megkérdezettek 12 százaléka utasította volna el az orvos alkalmatlanságára és a szexuális zaklatástól való félelemre hivatkozva, hogy LMBTQ orvos lássa el.

Nem véletlen, hogy külföldi statisztikák szerint az LMBTQ hallgatók körében gyakoribb a lemorzsolódás és a pályaelhagyás, amit azzal magyaráznak, hogy nem látnak maguk előtt példaképeket, környezetüktől nem kapnak elég támogatást, ezért nehezebben küzdenek meg  az egyetemi évek kihívásaival. Ezért gondolta úgy Szél Zsuzsanna, hogy érdemes lenne egy tudományos kutatás keretében megvizsgálni a problémát.

A kisebbségi orvosoknak rosszabb az egészsége

A kutatás több fordulóból állt, a legutolsó foglalkozott a kisebbségi orvosok és orvoshallgatók mentális állapotát befolyásoló tényezőkkel. Ebben nem csak a szexuális kisebbségek vette részt, hanem etnikai, vallási csoportok is. A különböző kisebbségek mind társadalmi, mind orvosszakmai szempontból nagyon hasonló problémákkal küzdenek. Az LMBTQ orvosoknál is megjelenik az üvegplafon jelenség, vagyis bizonyos szakmákat, pozíciókat nem tölthetnek be az átlagostól eltérő szexuális orientációjú orvosok, ami további stresszforrást jelenthet számukra.

Egyes kutatások szerint a kisebbségi orvosok ellenállóbbak a mentális problémákkal – például a kiégéssel – szemben, míg más felmérések ennek ellenkezőjét állítják. Szél Zsuzsanna kutatása inkább az utóbbi álláspontot támasztja alá: a kisebbségi orvoshallgatók körében szignifikánsan magasabb volt a kiégés kockázata és az észlelt stressz szintje. Nem kisebbségi társaikhoz képest negatívabban ítélték meg saját egészségügyi állapotukat, és az alkohol- és drogfogyasztás is gyakoribb volt náluk. 

530 hallgató vett részt a vizsgálatban, 29 százalékuk vallotta magát valamilyen etnikai, szexuális vagy vallási kisebbséghez tartozónak. Külön-külön hasonló arányban, mint ahogyan a magyar társadalom egészében megjelennek, ami Szél Zsuzsanna szerint azért jó hír, mert azt mutathatja, hogy a kisebbségek megfelelő számban képviseltetik magukat az orvosképzésben. Az esélyegyenlőségen túl ez azért fontos, mert a külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kisebbségi orvosok szívesebben vállalnak munkát elmaradottabb területeken, másrészt  hatékonyabb az orvos-beteg együttműködés, ha mindketten valamilyen kisebbséghez tartoznak. 

A Háttér Társaság 2015-ös kutatása alapján a magyar egészségügyben gyakran tapasztalnak hátrányos megkülönböztetést azok a betegek, akik nyíltan vállalják másságukat: őket hibáztatják betegségük miatt,  oda nem illő kérdéseket tesznek fel nekik az orvosok vagy nem engedik be partnerüket a vizsgálatokra. A diszkrimináció arra sarkallhatja a betegeket, hogy eltitkolják szexuális orientációjukat az orvosok előtt, ami hatással lehet az ellátás minőségére is. 

“Van egyfajta interkulturalitás az orvoslásban. Nem csak a roma, hanem az LMBTQ páciensek esetében is fontos, hogyan kommunikál az orvos. Sokszor nem nyílt diszkriminációról van szó, hanem olyan szofisztikált nyelvi megfogalmazásról, ami az orvosnak nem tűnik fel, de a betegnek rosszul esik.”

Ugyanakkor a praktizáló orvosok megjegyezték, hogy a kommunikációs tantárgyak szerintük túlságosan a képzés elején kapnak helyet, amikor a hallgatók még nem is találkoznak húsvér betegekkel.

Az orvosokkal készült felmérésben feltűnően alacsony volt a szexuális kisebbséghez tartozók aránya. (Kevesebben is válaszoltak, csak 269-en.) A kutató csak találgat, hogy mi lehet ennek az oka. Az egyik magyarázat az lehet, hogy a meleg hallgatók nagy arányban mennek külföldre dolgozni. A személyes beszélgetéseken ugyanis azt tapasztalta, hogy a megkérdezett rezidensek és hallgatók szinte mindegyike külföldön képzeli a jövőjét. Nem azért, mert például a munkahelyükön hátrányos megkülönböztetés érné őket szexuális beállítottságuk miatt, hanem mert szeretnének családot alapítani, házasodni, és Magyarországon erre nincs lehetőségük legális keretek között. Mivel nem reprezentatív mintával dolgozott, további kutatásokra lenne szükség ahhoz, hogy kiderüljön, mennyire általános ez a jelenség. Elképzelhető, hogy azért jutott erre az eredményekre, mert eleve olyanok jelentkeztek a kutatásba, akiket jobban foglalkoztat a külföldi munkavállalás gondolata. 

A kutatás egyik kérdése úgy hangzott, hogy “függetlenül attól, hogy Ön éppen dolgozik vagy sem, kérem, mondja meg egy 1-től 10-ig terjedő skálán, hogy mennyire érezné kényelmesen magát, ha egyik munkahelyi kollégája az alábbi csoportok valamelyikéhez tartozna?” (Az 1 azt jelentette, hogy teljes mértékben kényelmetlenül, a 10 pedig értelemszerűen, hogy kényelmesen.)

Meglepő módon a muszlimok elutasítottsága volt a legmagasabb, még transzneműeket is jobban elfogadták volna kollégájuknak a hallgatók: 53 és 61 százalékuknak semmi baja nem lenne egy meleg vagy transz orvossal, ugyanez az arány a muszlimok és a romák esetében 45-49 százalék volt. Ez főleg annak fényében érdekes, hogy az arab országokból sokan jönnek Magyarországon tanulni, és arab származású orvosokat is szép számmal találni a hazai egészségügyben. Ugyanakkor az Eurobarométer 2015-ös felmérése alapján az orvoshallgatók a magyar átlagnál még mindig elfogadóbbak voltak a kisebbségekkel szemben.

Elmondhatja-e a kollégáinak, hogy kivel töltötte a hétvégét?

A kutatás első fele 2016-ban zajlott, akkor orvoshallgatókat kérdezett meg arról, hogyan állnak a szexuális kisebbségekhez: melegként hogyan érzik magukat az egyetemen, mit gondolnak, lehet-e LMBTQ orvos például urológus, nőgyógyász vagy gyermekgyógyász, illetve találkoznak-e képzésük során LMBTQ-tematikával. Ezt az is indokolta, hogy nemzetközi kutatások szerint az orvoshallgatók előítéletesebbek a kisebbségekkel szemben, mint például a bölcsészek vagy a pszichológusok.“Ez azért is érdekes, mert mégiscsak emberekkel dolgoznak, és fontos lenne, hogy nyitottak legyenek.” Ennek az orvosi szakma hierarchizáltsága lehet az oka, függetlenül attól, hogy melyik országról beszélünk. Felmerült, hogy lehet-e egyáltalán az orvosi egyetemeken releváns válaszokat kapni LMBTQ hallgatóktól, hiszen idahaza a téma még mindig tabunak számít. A hallgatók végül nyitottnak bizonyultak, négy orvosi egyetemről több mint 360-an töltötték ki az online kérdőívet, ami jó eredménynek számít. 

Az LMBTQ orvosok megítélésére vonatkozó kutatás első kutatás 1986-ból származik. A megkérdezett orvosok 29 százaléka volt elutasító a szexuális kisebbségekkel szemben: a gyermekgyógyászat és a pszichiátria volt a két legtoleránsabb szakma (50-60 százalékos elfogadtottsággal), míg a sebészek ötöde bizonyult homofóbnak. A válaszadók majdnem 30 százaléka elutasította volna egy homoszexuális hallgató jelentkezését az egyetemre, 40 százalékuk azt sem támogatta volna, hogy gyermekgyógyász vagy pszichiáter legyen a meleg orvosjelölt. A későbbi kutatások azt mutatták, hogy folyamatosan javult a meleg és leszbikus orvosok megítélése a szakmán belül. 

Szél Zsuzsannát meglepte, hogy a válaszok alapján a magyar orvoshallgatók sokkal kevésbé kevésbé voltak előítéletesek az LMBTQ orvosokkal szemben és magasabb arányban támogatták, hogy  bizonyos szakmákban meleg orvosok dolgozhassanak, mint azt várta. A másság eltitkolásából, illetve felvállalásából fakadó stressz is nagyban befolyásolja az LMBTQ orvosok, orvoshallgatók életét. A kutatás résztvevőivel fókuszcsoportos interjúk is készültek, ezeken a beszélgetéseken az is előjött, hogy a hallgatók alapvetően magánügynek tartják a szexuális beállítottságot. Ezzel nem csak a magyar orvoshallgatók vannak így, több kutatás is arról számol be, hogy az LMBTQ hallgatók sokszor titkolják szexuális orientációjukat, félnek, hogy a coming out hátrányosan befolyásolja szakmai előmenetelüket. Szél Zsuzsanna szerint a coming out nem csak arról szól, hogy egy orvos nyíltan vállalja másságát, hanem arról is, hogy megoszthatja-e a kollégáival, hol és kivel töltötte a hétvégét. Ha viszont valakinek a szexuális irányultságával viccelődnek a kórházban, akkor az nem lesz egy támogató közeg, ahol ezt megteheti.

Az is kiderült a kutatásból, hogy a hallgatók szerint több LMBTQ tematikájú tananyagra ( speciális szükségletek, kisebbségi stressz hatásai, szivárvány családok helyzete) lenne szükség a képzés során. 2016-ban, amikor a kutatás készült, még nem volt a hivatalos orvosi tananyag része a szexuális kisebbségek helyzete. Azóta ez változott, elsősorban a magatartástudományi tárgyak (orvosi kommunikáció, orvosi etika, orvosi pszichológia) keretében kerül elő a téma. “Külföldön ez körülbelül tíz éve volt ez kérdés.” Példaként említette, hogy az egyik interjúban a hallgató kifejezetten bántónak élte meg azt, hogy a 1996-ban íródott, de 2006-os kiadású az igazságügyi orvostan tankönyvben még a szexuális devianciák között kerül tárgyalásra a homoszexualitás. Egy másik kérdőívben arra is rákérdezett a hallgatóknál, hogy miként állnak az szexuális kisebbségekhez és milyen tudással rendelkeznek róluk. A beérkezett 750 válasz alapján azt találta, hogy minél több ismerettel rendelkeztek, annál elfogadóbbak voltak. Ez valahol logikus összefüggés, mégis fontos eredmény volt abból a szempontból, hogy Magyarországon még nem vizsgálták ezt a kérdést. Szél Zsuzsanna szerint ezért is lenne fontos szerepük az LMBTQ orvosoknak az érzékenyítésben.