Az anorexiások el akarják pusztítani magukat

Hónapok telnek el, mire az anorexiásokat diagnosztizálják, mert az orvosok nagy részének eszébe sem jut ez a betegség. Sem a belgyógyászaton, sem a nőgyógyászaton, sem a gasztroenterológusnál nem merül fel, hogy a páciens azért 30 kiló és nem menstruál egy éve, mert anorexiás, nem pedig valamilyen daganatos betegsége van. Szakértők szerint egy egyperces vizsgálattal és három kérdéssel feltárható ez a mentális zavar, az orvosok többsége azonban nem teszi fel ezeket a kérdéseket. Sokszor azonban a diagnosztizálás után se tudnak hova fordulni a kétségbeesett szülők, mert Magyarországon gyakorlatilag nincs ellátása az evészavarral küzdőknek, ami meg van, az is magán.

• Fődi Kitti cikke az Abcúgról  

,,Testi fájdalmaim vannak evés után. Azt érzem, hogy szúr a testem, hogy elönt a háj, nem tudok mozdulni se utána. Egyszerűen azt érzem, hogy meghalok, öngyilkossági gondolataim is voltak már”

– meséli Baranyai Vivien, aki három éve küzd evészavarral.

A 18 éves lány volt 90 kilós és anorexiás is, és bár most a testsúlya normális, továbbra is evészavarral küzd, ami koplalásban, néha pedig a semmiből rátörő falásrohamban ölt testet. Édesanyjával megjárták az összes létező kórházat, terápiát, pszichológust, akik ezzel foglalkoznak, így belülről láthatták az ellátórendszer hibáit. A legnagyobb probléma, hogy speciális ellátórendszer evészavarosok számára gyakorlatilag nem létezik.

„Hollandiában 28 evészavar központ van, és 700 szakember foglalkozik ezekkel a betegségekkel. Magyarországon három olyan kórház van, ahol fogadnak evészavaros tiniket, de speciális osztály ezeken a helyeken sincs, más pszichiátriai betegekkel együtt kezelik őket” – mondja egy pszichiáter, családterapeuta, aki azon kevés szakemberek közé tartozik, aki foglalkozik evészavarral.

Az evészavar, amibe beletartozik az anorexia nervosa és a bulimia nervosa is, egy nagyon veszélyes mentális betegség, amibe az érintettek 8 százaléka bele is hal. A betegség elsősorban a 10-18 év közötti tiniket, azon belül is leginkább a lányokat érinti, de a felnőtt korban kialakult evészavar sem ritka.

„Az evészavar nem feltétlen abban mutatkozik meg, hogy vékony valaki. Hanem abban, hogy kényszergondolatai vannak, hogy retteg attól, hogy hízni fog, leginkább egy függőséghez lehet hasonlítani. Ez nem csak egy hiszti, hogy hogy nézek ki, hanem ez tényleg elég komoly lelki válság, ami túlmutat a soványságon. Ez nem arról szól, hogy sovány akarok lenni, hanem, hogy valaki emberileg nincs megelégedve magával, emberileg akarja elpusztítani magát. Ez egy lassú öngyilkosság” – magyarázza Pangl-Szarka Dorottya dietetikus, aki maga is anorexiával küzdött pát évvel ezelőtt.

Az evészavart legtöbbször egy gyerekkorban elszenvedett trauma váltja ki, ezért bár fizikai tünetekben mutatkozik meg, egy lelki, mentális problémáról beszélünk, ami olyan, mint az alkohol- vagy drogfüggőség. A betegek úgy érzik, hogy elvesztették a hatalmukat az életük felett, és az egyetlen terület, ahol kontrollt tudnak gyakorolni, az az evés.

Azt lestem éjszakánként, hogy lélegzik-e még

Baranyai Viviennel, édesanyjával, Magyari Katalinnal és a kétéves kistestvérével budapesti lakásukban találkozunk. Vivien fekete ruhákban fogad minket, nincsenek is más színű ruhái, mert szerinte ettől optikailag még vékonyabbnak tűnik. Vivien már nem anorexiás, de még nem is gyógyult meg teljesen, ami bár a súlyán nem látszik, mentális betegségről lévén szó, nem is a súlyában kell keresni az evészavar egyetlen tünetét.

Vivien már gyerekként is sokat foglalkozott a súlyával, akkoriban 90 kiló volt, ezért is kezdett el fogyókúrázni, amivel sikerült 60 kilóra lefogynia, amit tartott is pár évig, de aztán elkezdett tovább fogyni. Nagyon keveset evett, napi hat liter vizet ivott, hogy átmossa az emésztőrendszerét. Édesanyja akkor vette észre, hogy a lánya kezd túlzásba esni, amikor már csak 53 kiló volt és 174 centi. Ekkor levitték a háziorvoshoz, amit Vivi egyáltalán nem értett, ugyanis akkoriban nem volt betegségtudata.

Amikor elérte a 40 kilót, négyszer is be akarták fektetni a Vadaskert Alapítvány kórházába, de végül csak egyszer feküdt be, akkor is három nap után saját felelősségre hazavitte az édesapja. Vivien és édesanyja mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, sorra járták a pszichológusokat, pszichiátereket, családterapeutákat, kineziológiusokat és dietetikusokat, de semmi nem segített. Édesanyja a legnehezebb napokban már tápszerrel próbálta etetni a 17 éves lányt, aki egy fél adag megivása után is sírógörcsöt kapott, úgy érezte, hogy meg fog halni.

,,Akkor született meg a kisebbik lányom, amikor Vivi a legrosszabb állapotban volt. Ott voltam egy újszülött gyerekkel, de éjszakánként őt lestem, hogy lélegzik-e még, mert az orvosok azt mondták, hogy bármikor összeomolhat a keringése. Szörnyű volt, folyamatos halálfélelem gyötört”

– magyarázza Vivien édesanyja.

Vivit végül édesapjának és élettárásnak sikerült visszahoznia az életveszélyes állapotból azzal, hogy mindketten felváltva voltak két hónap keresztül szabadságon, ami alatt folyamatosan ételt parancsoltak Vivibe. Aztán egyik pillanatról a másikra a koplalás minden ok nélkül átfordult falásrohamokba, amit Vivi állítása szerint sokkal rosszabbul visel, mint az anorexiát. Még ma is falásrohamoktól szenved, amik bár egyre ritkábbak, retteg attól, hogy újra 90 kiló lesz.

„Egyik napról a másikra fordult át, nem tudtam kontrollálni az étkezéseimet többé, holott előtte az tette ki minden napomat. Most 60 kiló körül vagyok, de most is kövérnek érzem magam, amikor viszont nem voltam az, vagy valaki megdicsért, hogy jól nézek ki, akkor rögtön azon aggódtam, hogy akkor ezt valahogy meg kell tartanom. Én nem izmos akarok lenni, hanem vékony, és az se érdekel, hogy ha azt mondja valaki, hogy ez a vékonyság már csúnya, nem a szépség számít, hanem, hogy kimondja, hogy vékony vagyok” – magyarázza Vivien az érzéseit.

A fiatal lány most is csak antidepresszánsokkal és nyugtatókkal tudja átvészelni a napokat, mert az evészavar miatt depressziós is lett. Korábban Vivien rengeteg időt töltött a barátaival, de annyira az evésről való gondolatai rabjává vált, hogy az utcára se tudja kitenni a lábát, mert kövérnek érzi magát. Az iskolát is abba kellett hagynia, most a Gyermekház Iskola speciális tanulója, idén fog érettségizni és csak vizsgázni jár be.

Vivien egy Instagram fiókot is vezet az evészavaráról, amivel magán és sorstársain is igyekszik segíteni, ugyanis szerinte kívülállóként nagyon nehéz megérteni ezt a betegséget.

Hónapokon keresztül nem ismerik fel az orvosok az evészavart

„Még mindig benne van az orvoslásban, hogy csak a testi betegség a súlyos betegség, a mentális pedig csak a sokadik a betegségek listáján. Az orvosok, amikor meglátnak egy vékony tinédzsert, akkor megrettennek, hogy rák, vagy akármilyen testi betegség, és nem kérdezik meg a pácienst, hogy eszik-e. A különböző vizsgálatokkal hónapok telnek el, ezért mire kiderül, hogy evészavarról van szó, addigra nem ritkán életveszélyes állapotban kerülnek a megfelelő orvoshoz” – mondja a családterapeuta, evészavar szakértő.

A szakértő szerint az evészavarral küzdők rengeteg olyan testi vizsgálaton esnek keresztül, ahol kiderülhetne a baj, ha az orvos gondolna rá. Járnak tükrözésen, hasi ultrahangon, gasztroenterológusnál, aki csak étvágygerjesztőt ír fel, nőgyógyásznál, aki az elmaradt menszesz miatt fogamzásgátlót. Ezek a módszerek viszont egyáltalán nem segítenek. De még ha valaki nem is a testi bajok okát kezdi el kutatni, hanem rögtön pszichológushoz megy, akkor sem feltétlen kerül a megfelelő szakemberhez, mert sok pszichológus hiába látja az anorexia testi tüneteit, nem foglalkoznak vele.

Holott három egyszerű kérdéssel, egy nagyjából egy perces vizsgálattal ki lehetne deríteni, hogy evészavar áll a háttérben. Meg kell mérni a páciens testsúlyát, megkérdezni, hogy akar-e hízni, ahol általában rögtön ki szokott derülni, hogy nem, és hogy kövérnek látja-e magát. Az orvosok mégsem teszik fel ezeket a kérdéseket, annyira nincs benne az orvosi köztudatban az evészavar mint lelki betegség.

Vivien és édesanyja is megjárták a diagnosztizálás útvesztőit, ők is a háziorvosnál kezdték, aki ugyan gyanakodott arra, hogy esetleg evészavarról lehet szó, de nem tudta, hogy ilyen esetben kihez lehet fordulni.

„Fogalmam sem volt, hogy hova kellene ezzel menni, de se a háziorvosnak, se senkinek. A háziorvos a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászatát ajánlotta, de felhívtam őket, és azt mondták, hogy nem oda tartozunk. Elküldtek a Vadaskert Kórházba, de ezek mind hónapok voltak, hónapokat kell várni egy anorexiás gyerekkel. Amikor kimondják, hogy a vizsgálatig egy hónap van, és közben látod, hogy fogy a gyereked, téped a hajad, hogy akkor mit csinálj vele. Erre annyit tudtak mondani, hogy ne fogyjon. Jó, köszi, ezért vagyunk itt” – meséli felháborodva az édesanya.

Amikor sikerült bejutni a Vadaskert Alapítvány kórházába ott mondták először, hogy valószínűleg anorexiáról van szó, és el kellene mennünk családterápiára.

Egy tíz-húsz alkalmas családterápiával ez a betegség a legtöbb esetben rendeződhet. A szülők sokszor nehezen fogadják el, hogy a családnak mennyire fontos szerepe van a betegség kialakulásában, holott az evés tele van családi érzelmi jelentéssel. Már csecsemő korban is fontos szerepe van a szoptatásnak, és később is, hogy ki táplál kit, és úgy általában is érzelmek kapcsolódnak az evéshez. A családterapeuta éppen ezért nem a betegség okozóiként, hanem szakértőként kezeli a szülőket, hiszen ők értenek a legjobban a család érzelmi életéhez.

Csakhogy a családterápiára, pszichoterápiára valamiért nincs állami támogatás, egy-egy kezelés pedig több tízezer forintba kerül. Holott a szakértő szerint, ha az állam erre fordítaná a pénzt a kórházi kezelés helyett, akkor nem csak a betegek gyógyulnának jobb eséllyel, de sokkal kevesebbe is kerülne az államnak.

Azt mondták, szóljak, ha vécézni megyek, mert megnézik

A súlyos eseteknek nincs olyan ház, mint például Lengyelországban, ahol barátságos körülmények között szakszerű ápolók foglalkoznak a súlyos esetekkel. Itthon kórházba kerülnek a legsúlyosabb betegek, ami alanyaink szerint csak egy újabb trauma, még ha meg is menti őket az életveszélytől. A családterapeuta szerint a kórházi kezelés azért sem célravezető, mert ott begyógyszerezik a betegeket, ledugnak egy csövet a torkukon, és állandó kontrollt gyakorolnak az étkezésük felett, ami csak még több ellenállásra és fogyókúrára készteti a betegeket.

Vivi és édesanyja szerint a kórházak abszolút nincsenek felkészülve az evészavaros betegekre, és csak többet ártanak, mint használnak, mert néha olyan megjegyzéseket tettek Vivien súlyára, amitől csak még jobban fogyni akart. Szerintük is nagyon megterhelő, hogy mivel nincs Magyarországon olyan speciális részleg, ahol csak az evészavarosokkal foglalkoznak, ezért más pszichiátriai betegekkel kerülnek egy szobába az anorexiások.

Vivien négy napot töltött a Vadaskert Alapítvány kórházában, amely kifejezetten gyermek- és ifjúságpszichiátriára specializálódott, éppen akkor ő volt az egyetlen anorexiás az intézményben. A benn töltött idő alatt részt vett művészetterápián és pszichológus is kezelte, de sok rossz élmény kapcsolódik az ott töltött időhöz. Édesapja, látva, hogy mennyire szenved a lánya a kórházban, haza is vitte saját felelősségre négy nap után.

„Mérték a vízadagomat, hogy mikor mennyit ihatok, és azt mondták, hogy ha vécéznem kell, akkor szóljak, mert megnézik. Ez iszonyatosan megalázó volt.  Ráadásul én még nem láttam előtte pszichiátriai betegeket, ez is sokkoló volt” – mondja Vivien.

A családterapeuta szakértő hallott olyan esetről is, amikor addig nem engedte a főnővér felállni az asztaltól a betegeket, amíg el nem fogyott minden a tányérról, ami szerinte egy nagyon rossz stratégia.

Megkérdeztük azt a három kórházat, ahol foglalkoznak evészavaros tinikkel, hogy hogyan kezelik a betegeiket.

A Vadaskert Alapítvány kórháza megerősítette, hogy az evészavarral küzdők más pszichiátriai betegekkel vannak együtt, mivel nem működik Magyarországon izolált osztály evészavarosoknak. Nem állították, hogy náluk nincs olyan, hogy valaki nem állhat fel az asztaltól, amíg el nem fogy az étel, de nem is cáfolták, a következő választ adták: „az étkezések alatti és utáni evési magatartásról, az étkezés körülményeiről a beteg és kezelőorvosa szerződésben állapodnak meg.” Azt is hozzátették, hogy a kezelés minden esetben egyéni vagy családterápiával együtt jár.

A Semmelweis Egyetem I. sz. Gyermekgyógyászati Klinikájának Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Osztálya a következő módon jellemezte a kezelést, amit alkalmaznak: „az osztályon soha nem minősítik a páciensek étkezését, nem szólnak bele abba, hogy mennyit esznek, és a családokat is erre kérik. A cél elérni azt, hogy a fiatalok saját felelősséget vállaljanak az étkezésükért, a testi jóllétükért, a gyógyulásukért.” Szondás táplálást, akkor alkalmaznak, ha a gyerek életveszélyes állapotban van.

A Szent János Kórház Gyermekpszichiátriai Rehabilitációs részlege nem reagált a megkeresésünkre.

Vivit az anorexia után a falásrohamokkal a Thalassa Ház pszichiátriai rehabilitációs intézményben kezelték, rendszeresen járt oda terápiára, ahol megtanult beszélni a problémájáról, de véglegesen ott se tudtak segíteni rajta. Édesanyja állítása szerint már több mint egy millió forintjuk van a lányuk kezelésében, de még mindig nem gyógyult meg.

Felébredtem, hogy ne álljon meg a szívem

Pangl-Szarka Dorottya dietetikus felnőtt korában lett anorexiás, néhány évvel ezelőtt. Dorottyát papíron sosem diagnosztizálták anorexiával, egy orvos sem mondta ki, hogy mivel áll szemben. Dietetikusként ma már tudja, hogy milyen betegsége volt, de akkoriban tagadta saját maga előtt is.

A most 29 éves nő öt évvel ezelőtt kezdett el egészségtelenül sovány lenni, akkoriban egy kórházban dolgozott, folyamatosak voltak a rosszullétei. Éjszakánként felébredt, nem volt menstruációja, nem tudta tartani a vizeletét. Dorottya dietetikus lévén, ahogy ő mondja, okosan diétázott, sohasem éheztette magát, egyszerűen csak tudta, hogy mit egyen ahhoz, hogy egyáltalán ne hízzon, például rengeteg gyümölcsöt fogyasztott.

Már csak harminc kiló volt, amikor a kolléganője nem tudta tovább nézni, és be akarta bizonyítani, hogy a rosszullétek csak a soványsága miatt vannak, nem pedig a stressz miatt, amire Dorottya mindig fogta.  A kolléganő mindenféle vizsgálatra elcipelte, gyomortükrözésen is volt, gasztroenterológusnál is járt, aki bár megállapította, hogy sovány és változtatni kellene az életmódján, nem jött rá, hogy anorexiáról van szó.

Akkor vált világossá, hogy mivel állnak szemben, amikor a kardiológus egy 24 órás EKG mérőt rakott Dorottyára. Kiderült, hogy az éjszakai felébredései azzal állnak összefüggésben, hogy lemegy 30-ra a pulzusa, és a szervezete saját magát kelti fel, hogy ne álljon le a szíve, amiben már az izom is elkezdett sorvadni. Ez Dorottyát nagyon megijesztette, ezért azonnal változtatott az életmódján. Szerinte azonban ebből mentálisan sosem lehet kigyógyulni, ez épp ugyanúgy csak tünetmentes, mint az alkoholfüggőség.

Blogjának köszönhetően viszont rengeteg evészavarral küzdő megtalálja. Őket kizárólag pszichoterápia, családterápia mellett vállalja el, mert nem hiszi, hogy ezek nélkül dietetikusként bármit is tudna segíteni. Többnyire csak felnőttekkel foglalkozik, de néha 15 év felettieket is elvállal. Az egyik ilyen esete során még a gyámhivatal is megkereste, hogy szakvéleményt kérjenek arról, hogy a páciense biztonságban van-e a korának megfelelő súlyt elérte-e, ugyanis az édesanyja elhozta a kórházból, mert nem tudta nézni, ahogy a csövet ledugják a torkán. Ő dietetikusként azt szokta javasolni, hogy a család kezdjen el együtt bevásárolni, főzni, próbáljanak ki új dolgokat.

Egy évig nem tudtam kimondani azt a szót, hogy bálna

Gersei Csenge azon szerencsések közé tartozik, aki másfél év alatt túljutott az anorexián, ma pedig már pszichológus hallgatóként írja szakdolgozatát az evészavarokról. Nála még az általános iskolában kezdődött a testképzavara azzal, hogy nagyon korán, már tízéves korában elkezdett nőiesedni, aminek következében kicsit ki is szélesedett. Ekkor többen csúfolni is kezdték, kocának hívták, és egy osztálytársa azt kívánta, hogy bárcsak elütné egy busz. Csengét ezek nagyon rosszul érintették, ezért amikor átkerült egy 8 osztályos gimnáziumba, elkezdett fogyókúrázni és sportolni. Napi ötször evett keveset, de akkor még egyáltalán nem vitte túlzásba a testsúlycsökkentést.

,,Két év alatt le tudtam annyira fogyni, hogy olyan legyek, mint a többi lány, és azt hittem, hogy akkor már senki nem fog bántani, de sajnos ez nem így történt. A barátnőm születésnapi buliján az egyik fiú osztálytársam, az egész osztály előtt lebálnázott. Nekem a fejemben ez nagyon megmaradt, hogy valaki egy nagy állathoz hasonlította a külsőm. Annyira szégyelltem magam miatta, hogy évekig nem tudtam kimondani azt a szót, hogy bálna”

– magyarázza a lány.

A kaput az tette be, amikor Csenge egyébként is vékony barátnői közölték, hogy még kevesebbet fognak enni, és néha még reggelizni is elfelejtenek. Csenge ekkor kezdett őrült fogyókúrába, ő is kihagyta a reggelit, legfeljebb egy joghurtot evett, a menzán csak a leves levét ette meg, este pedig maximum csak egy kis csirkemellet és salátát fogyasztott. A szülei sokáig ebből semmit nem vettek észre, mert Csenge mindig a tanulásra hivatkozott, amikor kihagyta a vacsorát.

Amikor negyven kilóra fogyott, a szülők elkezdtek gyanakodni, hogy baj van, Csenge viszont tagadta, hogy probléma lenne a testével. Ennek bizonyításaként el is mentek édesanyjával egy dietetikushoz, aki közölte, hogy a lány teljesen egészséges, fel se tűnt neki a kényszeres fogyókúra. Ezen felbátorodva Csenge még kevesebbet evett. A szülők viszont egyre jobban gyanakodtak az evészavarra, az interneten is utánaolvastak, ezután pedig felkeresték a Heim Pál Gyermekkórházát anorexia gyanújával, ahol pszichológust, családterapeutát ajánlottak nekik.

Azonnal el is kezdtek családostul, Csenge testvéreivel együtt családterápiára járni, ahol kiderült, hogy a lánynak kötődési gondjai vannak, ezért alakulhatott ki a betegsége.

„Amikor anyáék elvittek orvoshoz, akkor fel voltam háborodva, hogy én csak azt csinálom, amit a többi lány, tök normális vagyok. A családterápiára is iskola utáni elfoglaltságként gondoltam, hogy majd megyünk és beszélgetünk családosan, de közben zavarban voltam, hogy miattam van ott az egész család” – meséli Csenge.

Csenge édesanyja nem esett kétségbe, úgy fogta fel, hogy tűzön-vízen át kell keresniük a megoldást. Csenge kisebb testvéreit jobban megviselte nővérük betegsége, az egyikük később bevallotta, hogy minden este attól rettegve feküdt le, hogy a testvére meg is halhat. Csengét végül az ábrándította ki, amikor a pszichológus megmondta neki, hogy ha még öt kilót fogy, akkor kórházba kerül, ha pedig még többet, akkor bele is halhat.

Csenge szerencsésen másfél év alatt ki tudott jönni a betegségből, ezalatt az idő alatt hetente kellett testsúlymérése járnia és étkezési naplót vezetnie. Ma már úgy látja, hogy ha egy anorexiás nem eszik, az csak a jéghegy csúcs, minden más, amivel foglalkozni kell az a víz alatt van.